Hajnali kettő felé járt az idő. Philip K. Dick egy Underwood írógép fölé görnyedt, ujjai vad táncot jártak a billentyűzeten, homloka izzadságtól gyöngyözött, halántékán kidagadtak az erek. A kattogás üteme, mint egy megőrült metronóm, betöltötte a kis szobát, amit annak idején mosókonyhának használt az első tulajdonos.

Még ennyi év után is, ha egy látogató lépett a helyiségbe, megcsapta az orrát a fertőtlenítőszerek és öblítők illata. Dick azonban már hozzászokott a szaghoz – persze, csak mint a bőrbeteg a viszketéshez vagy a tüdőbajos az állandó köhögéshez. Neki csupán egy helyre volt szüksége, ahol nyugodtan dolgozhat – és jelenlegi körülményei között még ez a jelentéktelen kis lyuk is egy ötcsillagos Hilton-lakosztálynak felelt meg.

A szoba gyér fényét egy cigarettafüsttől megbarnult negyven wattos villanykörte szolgáltatta. A búra rég hiányzott a helyéről, amit egy családi veszekedés alkalmával Dick harmadik felesége, Anne dobott le a papucsával még ’63 telén. Dick sosem pótolta a darabot. Úgy gondolta, nem árt emlékeztetnie magát arra, időnként próbáljon úgy élni, mint az átlagemberek. Aztán időről időre mégis feladta ezt a szabályt. Így aztán elment Anne, majd később Nancy és Leslie is.

Nem hibáztatta őket. Különcségét nehezen emésztették meg az emberek, ő pedig nehezen viselte el más emberek átlagosságát.

Talán soha nem is volt alkalmas igazi párkapcsolatra. Talán soha nem is volt alkalmas erre a világra. Talán a világ sem volt felkészülve őrá egyáltalán. Talán az egész létezése csak egy kozmikus tévedés. Az Univerzum központi vezérlőtermében valaki a nem megfelelő gombot nyomta meg a kezelőpulton, így ő egy rossz helyre vagy rossz korba került. De az is lehet, hogy nem is a desztináció megválasztásából adódott probléma, egyszerűen csak kimaradt a személyiségéből a Földön való létezés általános szabályainak betartására való hajlam.

Ha nem is tudott biztosan felelni ezekre a felvetésekre, mindenesetre ott bujkált benne a felismerés, ha őszinte lenne magához, a válasz valószínűleg egyértelmű lenne. De soha sem volt magához őszinte, az túlságosan sok fájdalommal járt volna.

Keze megdermedt a klaviatúrán. Olyankor, amikor írás közben többször elkalandoztak a gondolatai, jobbnak látta, ha megáll. Amikor nem így tett, a bekezdések zagyva masszába folytak össze, amit több időbe telt kisilabizálni és kijavítani, mint átnézés nélkül újat írni.

Egy kávé jól esett volna neki, esetleg némi speed. Bár a hetvenes évek elejétől nem élt tudatmódosító szerekkel, azt el kellett ismernie, tisztán sokkal lassabban szedte össze a gondolatait. Az amfetamin gyors pályát nyitott az áramló impulzusok előtt, melyek aztán lávaként törtek elő belőle. Olyankor elvesztette az időérzékét és hosszú oldalakat írt meg olyan precizitással, hogy sem egy elütés, sem egy kihagyott vessző nem volt bennük. Manapság már sokkal lassabban haladt, és javítania is többet kellett, írásai azonban letisztultabbak és jobban megtervezetek lettek. Persze, a benne lakó ösztönlény időről időre azért kiszabadult a börtönéből, de ezek a pillanatok már korántsem voltak olyan intenzívek mint régen, és közel sem tartottak annyi ideig.

Rágyújtott. Miközben kifújta a füstöt, szabad kezének ujjaival megdörzsölte a szemét. Gondolatai visszarepítették a gyermekkorába. Látta magát, ahogy az óvoda kerítését markolja, és kitekint az útra. Várta, hogy apja kivénhedt fekete T-modellje bekanyarodjon a Baker utcából. De a kocsi nem jött meg a szokott időben. Talán egy fél óra is eltelt már – bár Dick emlékezetében eléggé homályosan élt, mennyire volt képes öt évesen érzékelni az idő múlását –, és végül az udvaron ő maradt az utolsó gyerek. Ilyen soha sem történt meg vele ezelőtt, és szorongás kerítette hatalmába. Nem attól félt, hogy ott marad egyedül, biztos volt benne, az apjával történt valami. Rajongott az apjáért, felnézett rá, hétvégenként ott sündörgött a lába körül, követte őt a garázsba vagy füvet nyírni, az ebédek alatt sokszor bámulta szikár, markáns arcát. Az évek során többször felidézte, ahogy apja megöleli nagy lapátkezeivel. Ilyenkor szinte érezte a nagy test melegét és a kemény csontokat.

Végül az anyja jött érte, akinek szemei feldagadtak a sírástól. Azt mondta, apja elment és nem jön vissza többé. Elválnak. Dick emlékezett, hogyan ízlelgette magában a szót, ami csak később szolgált számára mélyebb jelentőséggel.

Soha többé nem kereste az apját.

Felkelt az asztaltól, fordulás közben felrúgott egyet a parkettán sorakozó könyvkupacok közül. A földre hulló könyv, barátja, Robert A. Heinlein Hugo-díjas munkája, a Kettőscsillag volt. Eszébe jutott, Robert hányszor segítette ki őt az elmúlt években. Ő pedig csak annyira fejezte ki a háláját, mint ahogy általában szokta. Talán fél év is eltelt azóta, hogy utoljára ráemelte a telefont. Pedig Roberten kívül igazán senkit sem tarthatott barátjának. Saját arrogáns személyiségét kevesen viselték el hosszú távon – és ez a megállapítás nem csak feleségeire volt igaz. És persze Robert volt az, aki a ’72-es öngyilkossági kísérlete után először meglátogatta őt a vancouveri korház intenzív osztályán. Amint megtudta, mit történt, megszakította San Franciscó-i nyaralását, bepattant az autójába és két nap alatt felkocsikázott hozzá északra. Kívánhat-e az ember többet egy baráttól?

Kiment a konyhába és felrakott magának kegy kávét. Várakozás közben az ölébe ugrott a macskája. Kivénhedt példány volt, az egyik szemére ráhúzódott a zöld hályog. Felnézett Dickre, a szeméből sütött az értelem. A macska a szabadság gyermeke. Ragaszkodik, de a saját érdekeit tartja szem előtt, és akkor rúg fel maga körül mindent, amikor a kedve tartja. Mint ahogy ő is élte az életét. Saját akaratából kötöttségekkel, aztán mindent felrúgva végtelen szabadsággal és önzéssel.

A kávéfőző szörcsögése billentette ki a gondolataiból. Kiöntötte az italt, hideg tejet töltött hozzá, aztán rágyújtott. Rámeredt a csorba kávésbögrére, amit Nancy, a negyedik felesége használt. Két év is eltelt már azóta, hogy Dick letörte a bögre fogantyúját mosogatás közben, de még sem akaródzott megválnia tőle. Így amikor kávézott, egy kicsit mindig maga mellett érezte Nancyt. Talán őt szerette a legjobban a feleségei közül – amit öt házasság után nehéz volt egyértelműen kijelenteni – de abban nem kételkedett, hogy a legtöbb inspirációt Nancytől kapta. Felidézte a beszélgetéseiket, melyek néha parázs vitába torkolltak politikáról, a popkultúra trendjeiről vagy a lehetséges jövőről. Az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal alapötlete is egy ilyen beszélgetés során pattant ki a fejéből, amikor az önálló akarattal rendelkező mesterséges intelligenciáról beszéltek. Nancy gondolatai mélyen szöget ütöttek a fejébe a lélek létezéséről és az ember által alkotott élet szabadságáról. Vajon megszabhatjuk-e saját teremtményeink élethosszát, bánhatunk velük úgy, mint saját tulajdonunkkal, dönthetünk-e kényünkre-kedvünkre a fejük fölött? Megosztó kérdés. Legalább annyira, mint Dick személye.

Gyermekkorát végigkísérte egy furcsa hiány-érzet. Csak később értett meg mindent, amikor anyja elárulta neki, hogy létezett egy Jane nevű ikertestvére, aki hat hetet élt. Ezt a tényt soha sem tudta teljesen feldolgozni, bűntudata egész életében kínozta.

Végül rá kellett jönnie, az írás az egyetlen, ami időlegesen feloldozza őt a lelki önpusztítás béklyójából. A képzelete ilyenkor szárnyalt. Nem létező világok nyíltak meg előtte, feltárult előtte a jövő, ahol olyan összefüggéseket látott meg, melyek addig nem is léteztek, olyan utakat vázolt fel, melyeknek alapjait őelőtte nem rakta le még senki. Olyat alkotott, amit kevesen előtte – egyedit, amiből a jövő írói újabb inspirációkat merítettek. Néha a tudományt és fantasztikumot helyezte előtérbe, néha az orwelli disztópia bontakozott ki a történeteiben, ami az ember fizikai és szellemi elnyomását helyezte középpontba. Munkáit még is csak a halála után ismerték el igazán.

Utolsót kortyolt a kávéból és elnyomta a cigarettát a hamutartóban, ami a csikkektől úgy nézett ki, mint egy kalapformájú hegy. Miközben felállt, megszédült, és meg kellett kapaszkodnia az asztal lapjában. Két napja kettős látástól szenvedett, ami hol előtört, hol teljesen megszűnt. Előző nap meglátogatta az orvosát, aki határozottan kérte őt, menjen be a korházba kivizsgálásra. Ő azonban úgy döntött, fontosabb, hogy befejezze Exegézisének kéziratát.

Leült az írógép elé, és rátette a kezét a klaviatúrára. Észrevette, hogy valaki bámulja őt a plafonról. Felnézett, és Jézus arcát látta maga előtt. Összeszorította a szemét, és újra kinyitotta. A jelenés addigra elenyészett.

Fiatal korától küzdött a látomásokkal, gyermekkorában egy visszatérő rémálom kísértette. Álmában egy sci-fi magazin novelláját olvasta – még a címére is pontosan emlékezett: A birodalom sosem ért véget –, és a történet lapozgatása közben úgy érezte, elveszti a józan eszét. Ilyenkor izzadságban úszva ébredt, néha annyira megrémült, hogy anyjának kellett megnyugtatnia. A rossz álmokat később látomások váltották fel.  A bölcsességfogának kihúzása során 74’-ben a fájdalomcsillapító által okozott delíriumban visszaemlékezett előző életére, ahol Tamásnak hívták és tagja volt a római őskeresztény közösségének.

Fáradtnak és elcsigázottnak érezte magát, mégis úgy döntött, folytatja az írást. Rendszerint hajnali egy körül már aludni tért, de most még sem volt képes nyugovóra térni. A gondolatok megállíthatatlan folyamként törtek elő belőle, az összefüggéseket tisztábban látta, mint akár mikor ezelőtt. Abban a pillanatban megértette a létezését, és eggyé vált az isteni erővel. Fél órán keresztül le sem vette a szemét a papírról.

Aztán görcsbe rándult a teste. Egy ér pattant el az agyában, és öntudatlanul borult rá az írógépre. Öt nappal később, a kórházban kapcsolták le az életben tartó gépekről. Négy hónappal első megfilmesített munkája, a Szárnyas fejvadász bemutatója előtt távozott a túlvilágra.