Barry jó mélyen leszívta a füstöt. Az eső megint rákezdett, a kövér cseppek ütemesen doboltak a férfi katonai zubbonyán és sapkáján. A víz belfolyt a nyakába, apró erek indultak újtukra a hátán lefelé, melyek végül az alsónadrágjában gyűltek össze.

– Átkozott tetves monszun! ­

Ahogy alig hallhatóan kimondta a szavakat, azonnal jobban érezte magát. Tehetetlenségében ez volt az egyetlen fegyvere a világ ellen. És működött is – egy ideig.

Szeme előtt megjelent egy New Orleans-i motelszoba, ahol a Jasmine-nel, a feleségével az első nászútjukat töltötték. Hatvanegy tavaszát írták, ők pedig felszabadultak voltak, boldogok, teli szerelemmel és a jövőbe vetett hittel. New Orleansban is állandóan zuhogott akkortájt, a levegő párás volt és fullasztó, de összehasonlítva az esőerdővel Barrynek nem maradt kétsége, melyik az elviselhetőbb hely. Így hát, ha már nem mozdulhattak ki, Jasmine-nal whiskyt ittak, olcsó füvet szívtak, és a fennmaradó időben vadul szeretkeztek. Barry a második nap vége felé már könyörgött Jasmine-nek, hogy hagyja békén. De Jasmine csak nevetett, és újra magára rántotta.

Jasmine-t végül egy részeg sofőr ütötte el a 46-os főúton egy évvel később. Jasmine az első gyerekükkel volt terhes. Szerelemgyerek lett volna – Barry ebben egy pillanatig sem kételkedett.

 

Elnyomta a majdnem teljesen elázott cigit, aztán a sarkával beletaposta a sáros talajba.

Saigontól északra, az ördög konyhájában minden nap ugyanolyannak tűnt. Eső, meleg és halál elegye lengett körül mindent és mindenkit. Barry reggelenként felkelt, és megpróbált életet lehelni magába. Ez a legtöbbször nem igérkezett egyszerű dolognak, tekintettel arra a tényre, hogy Barry már régóta nem volt több egy járkáló halottnál. Valmivel azután került ebbe az állapotba, amikor Jamsmine ajkáról felszakadt az utolsó sóhaj, és a rendőrök értesítették a felfoghatatlan szörnyűségről. Azóta Barry a kiüresedett porhüvelyében tengette a napjait. A behívót sok társával ellentétben boldogan vette át, és arra gondolt, talán Isten meghallgatta szavait, és segítséget nyújt neki átjutni a másvilágba. Többször megpróbálkozott az öngyilkossággal, de túl gyenge volt hozzá, hogy megtegye.

Ideérkezésekor a valóságot egy vékony függönyön keresztül érzékelte. Úgy látta magát, mintha kivülről nézne egy filmet, amiben ő a főszereplő. Idegennek látott mindent, üresnek és jelentéktelennek. Azt akarta, hogy minél hamarabb véget érjen az egész.

Amikor hamradszor járt bevetésen, Dritz főtörzsőrmester meglátta a rajta, hogy el akarja dobni az életét. Amikor Barry elindult, hogy belesétáljon a golyózáporba, a főtörzs visszarántotta maga mellé a földre, aztán már egy pillanatra sem engedte el a közeléből.

Dritz harmadik generációs német bevándorlóként látta meg a napvilágot Jerseyben. Hithű katolikusként különösen ügyelt a katonária, úgy terelgette őket a csatatéren, mint pásztor a nyáját. És Dritz jó pásztor lett volna, ha arra kerül a sor. De Dritz élete furcsa, kafkai fordulatban ért véget. Baráti tűz végzett vele egy vietkong falu átvizsgálásakor néhány héttel később. A golyó a farán hatolt be, és szétroncsolta a beleit. Dicstelen halál. A feleségének persze nem írták meg a részleteket.

Dritz azonban még életében tett arról, hogy helyes útra billentse Barryt. Kérvényezte a feletteseitől, hogy Barryt helyzzék át belső szolgálatra. Mivel máshol nem volt üresedés, az orvosi részlegre került. Pontosabban a hullaházba. A feladata nem volt túl bonyolult. Amikor meghozták a testeket, levetkőztették és lemosták őket – aztán bekerültek a hűtőkamrába, és várták a hazaszállítást az Államokba. Azonban akadtak rázós esetek is. Egy puskagolyó szép és gyors halál, azonban egy akna csúnyán el tud intézni egy embert. Nem beszélve egy repeszgránátról. Ilnyenkor pedig ember legyen a talpán, aki a megfelelő hullához képes párosítani a megfelelő testrészeket.

Végül megbarátkozott az élettel, még ha csak ideiglenesen is. Azzal, hogy Dritz rásózta a létezés terhét, egyfajta felelősséggel is ellátta, amit tudat alatt valamennyire képes volt felfogni és magáévá tenni. Mit ért volna el Dritz, ha ő belesétál a következő golyózáporba? Barry fején átfutott a felismerés, hogy vannak menthetetlenek – és egyelőre nem tudta biztosan, ő vajon ebbe a fajtába tartozik-e.

 

Egy teherautó döcögött be a táborba, a kerekei meg-megcsúsztak a mély sárban. A plató elején holttestek feküdtek, a végén a sebesültek. Egy szanitéc, könyékig véresen, éppen az egyik szerencsétlen halálraitélt megmentésén serénykedett. A küzdelem teljesen hiábavalónak látszott.

– Maga, ott! – káltott rá Barryre. – Jöjjön, segítsen!

Barry kizökkent a merengéséből, és a kocsi felé futott. A Csizmája bokáig süllyedt a tócsákban, a koszos víz a hátára fröccsent.

– Álljon ide! És nyomja erősen! Addig kerítek egy orvost, aztán bevisszük a műtőbe.

A sofőr kiugrott a kocsiból, és a szanitéccel együtt az orvosi sátrak felé rohant, hogy egy hordágyat és további segítséget kerítsenek. Az őrökön kívül senki sem tartózkodott a közelben, ők pedig nem hagyhatták el az őrhelyüket.

Barry a sebesült felé fordult. A fiú nem lehetett több tizennyolc évesnél. Az arca még ennél is fiatalabbnak látszott, alig serkent rajta a szakáll. Félig üveges tekintete Barry szemét kereste. Mintha valamit mondani akart volna neki, de a torkán csak halk nyögések jöttek ki. Az oldalán a zubbonyt kéttenyérnyi szélességben átitatta a vér. Barry úgy gondolta, a fiúnak talán percei lehetnek hátra.

A vérszállítmány napok óta késett. A vietkongok elvágták a fő szállítási útvonalakat, és nem maradt elég egység, hogy a teherautók megfelelő fegyveres kíséretet kapjanak. Az útóbbi héten kétszer is próbálkoztak az áttöréssel, de nem jutottak át. Kértek helikopteres segítséget, de a gépeket egy kiemelt hadműveletre irányították.

– Hé, tarts ki, minden renben lesz. Jön a segítség.

Kegyes hazugság volt, amit Barry mondott, és a fiú talán fel sem fogta a szavakat. De a háborúban már csak így megy. Hazudunk a haldoklóknak, hogy könnyebben segítsük át őket a másvilágra.

A testen erős rángás futott át. Barry elkapta a fiú jobb kezét, és bátorítólag megszorította.

Mikor a szanitéc kiért az orvossal, a fiú már meghalt. Az érkezők lihegve álltak meg mellette, ő rájuk nézett és a fejét rázta. Nem mondtak semmit. Nem volt mit mondani.

 

Az eső elállt és kisütött a nap. Tim Dalton és Rob MacKenzie érkezett a tábori lelkésszel.

Tim még jóval Barry előtt került a hullamosókhoz, Barry tőle tanult mindent. Tim egy nebraskai farmer fiaként látta meg a napvilágot, és egész életét úgy élte le, hogy ki sem mozdult Bassett városából, ami egy kis porfészek Columbustól északra. Tim tanulatlan volt, de intelligens, akit még jó humorral is megáldotta a sors. Barry saját testvéreként szerette őt. Úgy hívta magukat, hogy a két nebraskai gyerek. Barry Bassettben nőtt fel, és a városi középiskolába járt. Habár Timmel soha sem találkoztak azelőtt, rengeteg emléket raktároztak el a fejükben, amiket jól esett időről-időre feleleveníteni.

Robot két hete helyezték át hozzájuk. Barry ezalatt csak annyit tudott meg róla, hogy esténként szereti kiütni magát.

A lelkész megvárta, amíg a fiúk kipakolják a testeket egy kevésbé sáros részre, aztán elmormolt egy imát, és elénekelte az ötvenedik zsoltárt.

 

Barry agyába kúszott a dallam. Magát látta kisgyermekként, ahogy anyja ölében ül a szurtos konyhában. Judith minden este énekelt neki, persze, főként nem vallási énekeket. De Barryt nem is a szöveg érdekelte, szerelmes volt anyja bársonyos hangjába. Fejét anyja mellkasára hajtotta, hallgatta a szívdobogását, és közben azért imádkozott, hogy ez a pillanat sohase múljon el.

Apját sohasem szerette. Jim egyszerű betanított munkásként dolgozott a Bassetti Gépgyárban. Persze, Jim lehetett volna rendes ember is, de annál jobban szerette a piát és a pókert. Rendszerint már az első héten elverte a fizetését, és azután a család már csak anyja alkalmi munkáiból tett szert némi bevételre, ami kizárólag csak az éhhaláltól mentette meg őket. Apja több alkalommal megpróbálta elszedni anyjától a pénzt, de Judith inkább a pofonokat tűrte, csak hogy enni tudjon adni a gyerekének. Barry nem tudott eléggé hálásnak lenni ezért. Hogy Jim ezután hogyan szerzett pénzt, arról Barrynek fogalma sem volt. Hallott kétes ügyletekről, de soha sem került olyan viszonyba az apjával, hogy ilyen dolgokról kérdezősködjön.

Még Jim temetésére sem ment el. Az eset nem egészen egy évvel Jasmine halála után történt. Jim, szokásához híven, részegen ment be dolgozni, és ingének hajtókáját elkapta az esztergatokmány. Ha csak két centivel arrébb hanyatlik rá a gépre, még ma is élne. De nem így történt. A forgó kések magukhoz húztak a nyakát, és elmetszették. Anyja órákig próbálta meggyőzni őt, hogy adja meg a végtisztességet Jimnek, már csak azért is, mert Jim nemzette Barryt, de ő hajthatalan maradt. Inkább beült egy bárba, és hulla részegre itta magát.

Azért egy jó emléke maradt apjáról. Egyszer, amikor Jim egy hétig józanságot fogadott, elvitte őt Bassettbe. Egy kis vurstli érkezett minden évben a városba, nyár közepén. Csak két hétig maradtak, de a helyi gyerekeknek ez magát a kánaánt jelentette. Bohócok, tűznyelők, bábszínház színesítette a repertoárt, és persze mindennek megkoronázásaként egy medvecukros standot is felállítottak. Mindenféle alakú és nagyságú medvecukrot lehetett kapni. Volt köztük kakas és mackófejformájú, hosszú, kígyóalakú és kerek is. Barry kérlelve nézett az apjára, aki rámosolygott, és egy barackot nyomott a kobakjára.

– Válassz, kis Barry. Akármelyiket elveheted.

Jim még soha sem nevezte ezelőtt kis Barrynek. Szíve megtelte szeretettel, és megszorította Jim kemény munkáskezét. Felpillantott a föléje magasodó arcra. Apja fejét a napkorong aranyszínű glóriába fonta, és abban a pillanatban Jim a szakállával és hosszú hajával úgy nézett ki, mint egy botcsinálta Jézus. Az ő szent embere. Akkor érezte először is utoljára életében, hogy szereti az apját. Azt az embert, aki életében egy hétre úgy döntött, hogy leszokik az alkoholról.

 

A holttesteket egyesével, ketten-ketten felváltva cipelték a hullaházba. Barry tizenkét merev testet számolt, mire elkészültek. A fiú került a végére, Barry a hóna alatt fogta meg a testet, és amikor beértek, intett Timnek, hogy először a fiút fektessék fel a tepsire. Tim kiment rágyújtani. Még rengeteg munka állt előttük, és ma estig végezniük kellett. Holnap jön a következő szállítmány.

Letépte a dögcédulát a fiú nyakából. John Smith – ez állt rajta. A helyzet olyan morbidnak tűnt, hogy Barry akartanul is elmosolyodott. Johhny Smith, a kis ember úgy végezte, mint ahogy a kis emberek végzik a háborúban. Tepsiben, aztán koporsóban. Miközben a testet mosta, lelki szemi előtt megjelent, ahogy Johhny szüleinek kiviszik az értesítőt. Biztosan valami otthonmaradt katona kézbesít majd, aki háborút csak filmen látott. A fekete autó megáll a ház előtt. A katona, valószínűleg egy őrmester vagy egy törzs, kiszáll, majd becsönget. Amikor kinyitják az ajtót, vigyázba vágja magát, és tisztelegve átnyújta a borítékot. Az anya összeomlik, az apa kapja el, hogy támogassa. Mindketten csendben zokognak. Már átélték a borzalmat, hogy elveszíthetik egyetlen fiukat, és mostanra alig maradt könnyük. Az anya csendesen zokog, az apa szeméből hangtalanul csorog a könny. A katona végül tiszteleg, és visszamegy az autóhoz.

Tim visszatért a cigizésből, és meglátta Barryrt, aki üveges tekintettel meredt maga elé.

– Min gondolkodsz, haver? – kérdezte.

Tim aggódott Barry miatt. Szerinte Barry túl sokat foglalkozott a munka érzelmi oldalával. Többször mondta neki, hogy hagyja a francba az egészet, és fogja fel az egészet munkaként. Ezt is meg kell valakinek csinálni. Ennyire egyszerű a dolog.

– Nem tudom – válaszolta Barry, és közben a fiúra bökött. – Csak azon gondolkodtam, mivel foglalkozott és mi lehetett volna belőle.

– Teljesen mindegy – mondta Tim. – Itt fekszik kiterítve, innentől meg már nem számít.

Barry még szeretet volna valamit mondani, de Tim elfordult, és a következő holttestet kezdte előkészíteni. Végül, amikor nem hallotta, hogy Barry újra dolgozni kezd, visszafordult.

– Inkábbb húzzunk bele! Este a kantinban lehet, hogy még kapunk egy korsó húgymeleg sört.

 

Este fél nyolcra végeztek Pont fél órával azelőtt, hogy bezárt a kantin. A piszok kemény két év alatt, mióta a hullaházban melóztak, ez maradt az egyik a kevés örömből, ami érte őket. Meleg sör, fejadag cigi, ünnepekkor rántott csirke, és a pornómagazniok, egyenesen az Államokból, amiket a srácok a városból hoztak. És persze, néhanapján fű. Tim ismert egy Chad Warsewsky nevű lengyel srácot, aki hadtáposoknál szolgált. Ő szerezte be nekik a dolgokat a városból. Chad hat hónappal később halt meg, amikor a kocsijukat eltalálta egy vietkong akna. A földre langyos sör folyt, a cigik egyszerre égtek el, a földre a pornóújságok elszenesedett darabjai hullottak. Senki sem maradt életben.

Minden hónapban kétszer, ha a körülmények is úgy alakultak, Chadék bementek a városba, feltölteni a készleteket. Tim ilyenkor találkozott Chaddel, és leadta neki a rendelést. Szép hosszú listát vitt magával, rajta a beavatottak kívánalmaival. Aztán vagy sikerült azokat beszerezni vagy nem. Többségében azért sikerült.

Barry el sem tudta képzelni mire ment volna fű nélkül. Havonta talán kétszer toltak el egy spanglit Timmel, olyankor, amikor ketten egyszerre szabadnaposak voltak. Ilyenkor csak Rob maradt készeltében. Tim és Barry rendszerint elvonult a fák közé, a cölöpfal tövébe, ahol nem láthatták meg őket az őrök. Nem tudhatták, hogy esetleg nem valami kopasz túlbuzgó közlegény van-e őrségben. Rengeteg ilyen mitugrásszal találkoztak már életükben, és inkább nem kockáztaták meg a fogdát.

Az egyik alkalommal nagyon betéptek. Az anyag minősége sokszor változott, a hatást senki sem tudta előre kiszámítani. A harmadik slukk után Barry érezte, hogy forogni kezd vele a világ.

– Nem bírod, cimbora? – Tim rámeredt Barryre, aztán látta a másik arcán, hogy ő is hasonlóképpen festhet. Halkan felnyerített, közben befogta a saját száját.

– Mi a lószar ez? – kérdezett vissza Barry. – Jobb lesz, ha elnyomjuk a felénél, mert kifolyik az agyunk.

Hasukat fogták a nevetéstől. Barry kétrét görnyedt és paskolta a földet. Úgy érezte, menten bevizel. Amikor jól kiröhögték magukat, Tim könnyes szemmel Barryre nézett, az arca furcsán komollyá vált. Barry még soha sem látta ilyennek azelőtt.

– Tudod, sokmindent megadnék, hogy haza menjek – mondta Tim.

Barry rákacsintott. Kissé forgott vele a világ.

– Azt könnyen megteheted.

– Nem úgy értem, te hülye. Nem koporsóban. Elég lenne egy jó kis súlyos sérülés, amibe nem halnék bele.

– Fél lábbal csak nem akarnál tovább élni?

– Persze, hogy nem. De mondjuk, könnyedén el tudnék képzelni egy apró kis repesszilánkot a combomba, ami nem ér ütőeret, vagy egy tüdőlövést, ahol a golyó nem marad benn. Akkor szépen feltennének a gépre, és meg sem állnék Nebraskáig. Aztán fognék magamnak egy bögyös macát, és eléldegélnénk lenn a farmon.

– Álmodozol.

– A francba, igen! Nekem soha sem lesz ilyen szerencsém.

Timnek nem is lett ilyen szerencséje. Aznap halt meg, amikor Barry. Egy 7,62-ea golyó találta al az alhasát. Egy órát szenvedett, mire elvérzett. A halált megváltásnak érezte, nagyobb megváltásnak, mintha valaha visszajutott volna az Államokba.

– Veled mi a helyzet?  – kérdezte Tim. – Vannak álmaid?

– Jól tudod, hogy nincsenek.

Tim odanyújtotta a cigit Barrynek. Még egy slukk maradt benne.

– Persze, Jasmine és gyerek – mondta.

Barry beleszívott a cigibe és elnyomta csikket a bakancsa talpán.

– Megmondtam neked. Egy élőhalott vagyok, akinek nincsenek tervei. A sors elvette tőlem a lehetőségeket.

– De bárhogy is van, itt vagy velem, még élsz…

– Csak Dritzen múlt a dolog.

– Talán az sem volt véletlen. Talán így kellett lennie.

– Hát, ha neked ez így jobban megfelel. Ám legyen.

– Én hiszek benne. Neked is kellene.

Az utolsó mondat elindított benne valamit. A fű ellazította, de furcsamód, ahelyett, hogy eltompította volna a tudatát, elősegítette a tisztánlátását. Hirtelen úgy érezte magát, mint aki eddig sötétben élt, aztán hirtelen meglátta a világosságot. Megértette, a fény eddig is ott volt valahol, de le volt takarva egy fekete ponyvával, és ő eddig nem találta a módját, hogyan szabaduljon meg tőle. Talán Timnek tényleg igaza van, és nem véletlen, amit Dritz tett érte. Talán mindenki mellett van egy őrangyal, aki segít a szorult helyzetekben, de a többség nem veszi őket észre.

 

A kantinban aznap nem volt szerencséjük. A sör kifogyott, és a vietkong helyzet miatt nem is számíthattak egyhamar utánpótlásra. Barry átkozódott egy sort, és kívételesen teljesen józanul feküdt le aludni.

 

A következő egy hét nyugalmasra sikeredett. Talán ha huszonöt hullát hoztak be, és Barrynek be kellett vallania, egy idő után a számolást is feladta.  Azonban ettől függetlenül továbbra sem értett egyet Timmel a teljes közömbösséget illetően. Habár feltámasztani nem volt képes a halottakat, de azt akarta, hogy valaki emlékezzen rájuk. Odahaza senkit sem érdekeltek az itteni drámák. A fejesek elfoglalták magukat a sikeres akciók prezentálásval, a fegyvergyártulajdonosok és a bankok meg a bevétel elköltésével. Hősöket akartak, és még több háborút. Háborút, ahol emberek gyilkolnak le más embereket, akikkel alapvetően semmi bajuk sincsen.

Barry csak egyszer ölt embert. A második bevetésen történt a dolog, amikor még túl gyáva volt ahhoz, amiben Dritz később megakadályozta. A szakasszal mélyen behatoltak a dzsungelbe, felderíteni a terepet. Csak egy alhagyott falut találtak, fenn a hegyek között, amit láthatóan már hónapok óta kitelepítettek. Barry emlékezett, ahogy Dritz szidta a légi felderítést, hogy feleslegesen kiküldték őket oda. Szó szerint balfék bandának nevezte őket. Dritztnek volt humora, talán felnevetett volna, ha valaki megsúgja neki, hogy a saját balfék bandája oltja ki majd az életét.

Visszafelé tartottak, amikor belefutottak egy vietkong őrjáratba. Ők tizennégyen voltak, az ellenséges csapat hat főből állt, gyengén felfegyverezve. A szürkületben csak vaktában tüzelt, de így is eltalált egy mozgó alakot. Hallotta a tompa puffanásokat, ahogy az 5,56-os lövedékek feltépték a másik testét.

Amikor leszedték az összes vietkongot, Barry lóhalálában a lelőtt katona felé futott. Egy tizenéves forma lány feküdt előtte, szép vonásokkal és dús fekete hajjal. Miközben Barry a haldokló fejét fogta, átfutott az agyán, ha a civil éltben futottak volna össze, biztos egyből kiszúrja a lány szépségét. A lány kérdő tekintete egészen a gerincéig hatolt, és ő nem tudott mit válaszolni. Akkor se tudta volna, mint mit mondjon, ha történetesen beszél vietnámiul. Erre a helyzetre nincsenek szavak. A lány feje lehanytlott, az ajkát mély sóhaj hagyta el. Barry megesküdött volna, hogy a lány lelke távozott az ajkai között az utolsó lehelettel. Legalább is, a testet egy pillanatra könnyebnek érezte. Felugott a halott mellől, elfutott a fák tövébe és hányt. Remegő lábbal adott ki magából mindent, közben azon morfondírozott, hogy olyat tett, amit soha sem fog megbocsájtani magának.

 

Másnap Timmel ültek a kantinban és a meghatározhatatlan tartalmú levest szürcsölték. Thomas Hicks handagy, a helyőrség parancsnoka belépett a terembe, és szót kért. Hicks jómódú katonacsalából származott, akik őseiket egészen George Washingtonig vezették vissza. A Westpointon végzett, de csak közepes eredménnyel. Ebből a sártengeből kellett volna előrejutnia, de a karrierjét kerékbe törte az itteni sikertelenség. A háború után visszatért az Államokba, és hadnagyi rangban szerelt le, majd civil állást vállalt. Az apja, aki ezredesként szolgált a csendes-óceáni hadszíntéren, és aki a második világháborúban megkapta a Bíborszívet, soha többé nem állt szóba vele. Egy bukott senkit látott benne, aki nem méltó arra, hogy egy lapon említsék az elődökkel, akik megállították az angolokat, és legyőzték Lee tábornok seregeit Gettysburgnél.

Hicks hadnagy ott állt az ételkiadó előtt, sportos termetével, rövidre vágott, felfésült hajával és azzal az érzelemmentes arckifejezéssel, ami általában a tisztek sajátja. Végignézett a teremben ülőkön, de nem látott mást, csak alsó középosztálybeli tuskókat, farmerek és gyári dolgozók bugris fiait, aki a sereg előtt valószínűleg hippik, drogdílerek vagy autótolvajok voltak. Nem talált egyetlen igazi katonát sem, és egy pillanatra megfordult a fejében, hogy el fogják veszteni a háborút. Tudat alatt talán már azt is tudta, a saját karrierje is kisiklik majd, köszönhetően ennek a sok senkiházi kurafinak, de egyelőre még nem jutott el odáig, hogy ezt a tényt be is ismerje.

– Nos. Szeretném bejelenteni, hogy ma délután a táborba érkezik Jonathan Shepard százados Saigonból. A százados a Katonai Tájékoztatási Osztály helyettes vezetője, és a következő hetekben végigjárja a kihelyezett helyőrségeket. Szeretne néhány szót szólni magukhoz, amit pontban négy órakor a teljes helyőrség végighallgat itt. A végén természetesen lehetőségük lesz kérdéseket is feltenni.

A terem felmorajlott. Mindenkinek volt véleménye a témáról, amit egyből meg akart osztani a környezetével.

– Egy kurva irodista – mormolta Barrynek Tim. – Ezekkel nem nyerjük meg a háborút. Ha megnyerjük egyáltalán.

– De annyira nem félti a seggét, hogy idejöjjön.

– A parancs az parancs. Még az ilyen aktakukacoknak is.

– Csendet! Csendet! – Hicks megpróbálta túlkiabálni a ricsajt, ami végül sikerült is neki. – Tartsák meg a kérdéseiket délután négyre. Oszolj!

Barry és Tim visszamentek a hullaházba, és befejezték az aznapi munkát. Megegyeztek abban, hogy a legjobb a százados érkezésébben, hogy újra megnyílik az utánpótlás Saigonból. Fogytán volt a fű és a cigi, és a régi pornóújságok minden oldalát betéve ismerték. Szerencsére ma nem akadt sok dolguk. Délelőtt csak két lelőtt katonát hoztak be egy dzsippel, mindketten golyót kaptak. Tiszta munka, kevés vesződség.

Délután négy előtt tíz perccel már a kantinba ültek. Lassan szálingóztak be az emberek, de végül az őrökön kívül mindenki eljött.

A százados pontosan négykor lépett be a terembe. Feszengve állt előttük, látszott rajta, hogy a háta közepébe sem kívánta az egészet. Főleg azt, hogy ki kell ide jönnie, ahol a háború már kézenfogható realitás, nem csak egy misztikus legenda, valahol a városfalon túl. Az évek alatt, amit Vietnámban töltött, most először kellett bekoszolnia a bakancsát. Írtózott a vértől és a haláltól. Fegyvert a kötelező tisztítások kivételével csak az akadémián fogott a kezébe. Barry azt gondolta, talán lelket akar önteni beléjük, és szomorúan konstatálta, hogy ott fönn ezzel már régen elkéstek. A katonák többsége kiégett emberré vált, akik nem akartak mást, csak túlélni.

Shepard százados beszélni kezdett. Szót ejtett a világot mérgező kommunista veszélyről, az ő fontos szerepükről, a célról, hogy mevédjék az Egyesült Államok és a nyugati világ szabadságát, és előre vetítette, hogy minden szóbeszéd ellenére már közel állnak a győzelemhez. Barry jót mosolygott magában, miközben hallgatta a szavakat, amit valószínűleg a százados maga sem hitt el. Betanult szöveget mondott, ami mehetett volna akár felvéteról is. Shepard arcáról lerítt a közöny. Ha valóban őt szánták számukra lelkesítőnek, akkor nem ismerték az embereket. A mondatok hiteltelennek tűntek egy olyan valaki szájából, aki egy irodában ül, statisztikához és kimutatásokhoz szokott, és a szótárában a halál csak a háború járulékos veszteségét jelenti.

Hicks hadnagy végig bólogatta Shepard beszédét, és a végén tapsra búzdította a közönséget. Nem aratott osztatlan sikert.

A felfordulást végül a kérdések okozták. Barry úgy látta, a százados még jobban feszeng, mint eddig. A zubbonya újját szorongatta, halántékán kövér izzadságcseppek gyöngyöztek. Tim természetesen először akarta feltenni a kezét, de Barry visszafogta. Tim véleményét már jó ismerte, tudni akarta a többiekét is. Több kar lendült a magasba, és Hicks találomra választott ki egyet közülük. A kiválasztott Vinny Marchisio volt, egy New York-i olasz srác, aki a háború előtt pitiáner kis bűnözőként tevékenykedett a helyi alvilágban. Vinny szerencsés flótásnak érezte magát, amikor egy év múlva végre leszerelték, de civil életének második hetében egy Thomson szaggatta szét a mellkasát egy bandaháborúban.

Vinny felállt, és komoly arccal a századosra nézett.

– Csak aztat szeretném kérdezni, hogy tényleg igaz–e a hír. Mármint az, hogy újabb hatvanezer katonát vezényelnek át az Államokból.

Shepard egy ideig forgatta a szemét, mintha csak végigfuttatná az adatbázisában, vajon felelhet-e erre a kérdésre.

– Igen, igaz.

Shepard válaszolt Vinnynek, és ezzel a maga részéről le is zárta a kérdést. Hicks intett Vinnynek, hogy üljön le, és a következő jelentkezőre mutatott. Vinny azonban úgy gondolta, a százados ennyivel nem ússza meg, és a folyamtosan erősődő hangzavart túlkiabálva, Shepard felé ordított.

– De uram, ha lassan véget ér a háború, minek ide még ennyi ember, még több hullát akarnak Washingtonban?

A termben eluralkodott a káosz. Sokan követelték, hogy a százados válaszoljon, az ellentábor pedig azt akarta, hogy Vinny végre ülljön le, fogja be a száját, hogy más is szóhoz jusson. Hicks megpróbált rendet tenni, de mint oly sokszor életében, most is kicsúszott a kezéből az irányítás. Néhányan felpattantak a helyükről és először verbális, majd fizikai konflitusba kerültek. Székek repültek, horgok és balegyenesek ültek meg a küzdő felek bordáin és állán.

Barry és Tim szótlanul ültek, és nézték a forgatagot. Az egész jobban hasonlított egy boldonokházára, ahol elfogyott a gyógyszer, mint egy reguláris egységre, aki győzelemre viszi a kapitalizust a világ végén. Ha minden megy tovább a saját útján, talán a katonák elintézték volna a helyőrség pusztulását a vietkongok nélkül is, de aztán a tömegben ülő katonai rendészek aktivizálták magukat, és a bevezényelt őrökkel együtt rendet tettek. Shepardot, aki fejen talált egy letépett székláb, a hátsó ajtón csempészték ki, és postafordultával visszaviharzott Saigonba. Soha többén nem tette ki a lábát a terepre. A háború útán leszerelt, és vett egy tóparti házat Richmondban, és életének utolsó két évtizedét az írásnak szentelte. Vietnámról szóló történeteket írt, amelyek akciódúsak voltak és véresek, és minden könyvében ő volt a főszereplő.

Hicks és a szakaszparancsnokok végül találtak két bűnbakot, akiket bevartak zendülésért. A hadvezetés megnyugodott, hogy Hicks mégis képes a kezében tartani a dolgokat, és adtak neki még egy utolsó esélyt. Vinny, habár nem csinált semmit, csak kérdezett, két hét fogdát kapott tizenkét társával egyetemben. A hadnagy egy hétre lezáratta a sörcsapokat a kantinban. Mindenkinek az utóbbi volt a legnagyobb büntetés, kivéve talán a két zendülőt, aki csak az utolsó csapatkivonások előtt szabadultak, elnöki amnesztiával.

 

A napok lassan teltek, Barry gépiesen tette a dolgát a hullaházban. Már nem jegyezte meg az arcokat, és a dögcédulákon lévő neveket is hamar elfelejtette. A sörcsapok újra megnyíltak, és Vinny is kijött a fogdából. Délután erősítés érkezett. Hatvanöt fő, egyenesen a kiképzőbázisról. Barryt nem lepte meg a dolog, mert egyrészt fel kellett tölteni a gyorsan fogyó állományt, másrészt a parancsnokságon azt suttogták, a vietkong megerősítette az ellenállást a térségben.

Barry kiment, hogy megnézze a friss húst, és a felhozatalt látva nem derült jobb kedvre. Az érkezők ilyedt szemmel szálttak le a teherautóról, zömében tizenéves ifjoncok, aki valószínűleg több női mellett fogtak eddig a kezükbe, mint ammennyi töltényt sikerült elpufogtatniuk. Barry hátrapillantott a hullaház ajtajára, ami sötét szájként nézett vissza rá. Mintha azt üzente volna neki, hogy az étvágya nőni fog a közeljövőben.

Az utolsónak egy Reginald Decker nevű vézna kölyök kászálódott le a platóról. Reggy Barry és Tim földije volt, egy tősgyökeres bassetti srác, aki ugyanabba a középiskolába járt mint Barry. Reggy akkor még nem tudta, Barrynek köszönheti majd az életét. Barry tüdeje fogja fel azt a golyót, amit egy vietkong lő ki Reggyre.

Reggyt a végzetes éjszaka után áthelyezték, és egy évvel később egy csonttörő comblövés miatt leszerelték. Két fia és egy lánya született, és negyvenhat éves korában szívroham végzett vele egy tóparti horgászás alkalmával. A csónakból a vízbe esett, a holttestét csak két héttel később találták meg a parton játszadozó gyerekek.

 

A fiú érkezése emlékeket ébresztett Barryben. Barry legboldogabb időszakát élte a középiskola alatt. Ha az iskolában volt, napközben keveset találkozott az apjával, a nyarakat pedig anyai nagynénjénél töltötte egy Columbus melletti farmon. A városban talákozott Peg Dawsonnal, akinek az apja vette át Barry nénikéje, Meredith gyúkjainak tojásait.

Nyaranta Barry volt a kézbesítő. Úgy emlékezett, tizenhat lehetett, amikor meglátta Peget, de az első szót csak egy évvel később váltották. A lánynak hosszú, barna haja volt, ami jól illett a világosabb tónusú bőréhez, de legfőképp Peg méregzöld szeme ejtette őt rabul. Amikor először belenézett azokba a hatalmas szemekbe, úgy érezte, ha az egy tenger lenne, napokig tartana csónakkal partra evickélni a közepéről. Ezt el is mondta egyszer Pegnek, amitől a lány a füléig elpirult.

Peghez két fontos dolog kötötte Barryt. Az első csók, és az első szerelmi csalódás. A városban nyáköszöntő bált tartottak, és Barry addig kérlelte a nagynéjnét, amíg az belement, hogy ellátogassanak Columbusba. Barry a bált megelőző napon nehezen tudott elaludni. Miközben fogolódott az ágyban, elképzelte, ahogy a forgatag közepén meglátja Peget, és végre válthat vele néhány szót.

Barry maga sem hitte el, hogy az álmai valóra válnak, de végül találkozott Peggel az esti táncos mulattságon. A lány elmondta Barrynek, hogy Barry szintén első látásra megtetszett neki, és amikor sikerült egy percre eltűnniük a szülők elől, egy kapualjban megengedte Barrynek, hogy megcsókolja. Barry még most is emlékezett a lány forró leheletére, és arra, ahogy először hozzáért a nyelve egy nő ajkához.

A nyár azonban gyorsan elszállt, és nem maradt más számukra, mint a levelezés. Peg egy fél évig bírta a távolságot, aztán Barry már nem kapott tőle több levelet. Akkor azt hitte, eljött a világ vége, persze, még nem ismerte a jövőt.

 

Az újoncok egy ideig azt sem tudták, hogyan igazodjanak el a táborban. Néhány szerencsést közülük felkaroltak az öreg katonák, és olyan titkokat osztottak meg velük, amelyek segítették őket az életbenmaradás rögös ösvényén. Reggyt Barry és Tim karolta fel. Már a második napon maguk mellé ültették az ebédnél, és kikérdezték arról, ki ő, és honnan jött. Reggy megosztotta velük, hogy Bassetből való, és ekkor derült ki, hogy Barry és Reggy ugyanabba az iskolába jártak. Barry végikérdezte, kik tanították Reggyt, és volt köztük egy olyan tanár, aki már Barry idejében is ott tanított. A férfit maguk között csak füstös Johnnak hívták, mert az óra alatt legalább negyedóránként rágyújtott. Reggy elmondása szerint ezt a szokást be kellett szüntetnie, amikor az iskola vezetése betiltotta a dohányzást az osztálytermekben.

Ettől kezdve Reggy, ha éppen nem a többiekkel volt bevetésen, velük lógott. Gyorsan rászokott a fűre és a piára, persze, valamivel neki is fel kellett oldania a belsőjét őrlő feszültséget. Mert abból akadt itt bőven. Az ember nem érezte minden percben, de néha kitört, és furcsa dolgokat produkált. Mick Morgan, egy afroamerikai srác, aki nem szívott és nem is ivott soha, fél év elteltével habzó szájjal rohant végig meztelenül a főtéren, mire legyűrték a váposok. Az egyiküknek Mick kinyomta a szemét, egy másikat pedig úgy bokán rúgott, hogy két hétre lesántult. Mick mindenfajta marhaságokat ordibált össze, szemei fennakadtak, és testét kicsapta a hideg veríték. Úgy hírlett, Mick a Maine-i boldondokházába került, ahonnan már soha többé nem engedték ki. Ezt teszi a háború.

Reggy azonban nyitottnak mutatkozott az új dolgokra. Tizenéves korának végén járt, és az ő generációja már mindennapos dologként kezelte a dorogokat. Reggy elmondása szerint néha maga is kipróbált ezt-azt, bár bevallása szerint nem lett függő. Eddig.

 

Az egyik este, amikor újra együtt voltak szabadnaposak Timmel, Tim egy jó hírrel lepte meg Barryt. Chadnek sikerült egy olcsóbb helyről füvet szereznie, és majdnem kétszer akkora adagot hozott, mint legutóbb. Tim hozzátette, hogy Chad azt mesélte, az öreg, akitől vette az anyagot, úgy nézett ki, mint valami botcsinálta sámán. Reggy éppen le volt égve, így nem rendelt magának semmit, de a bajtársiasság megkövetlelte tőlük, hogy megosszák vele, amilyük van. Valószínűleg Reggy is így cselekedett volna hasonló esetben.

A szokott helyükre mentek, és nemsokára befutott Reggy is. Barry állandóan aggódott a fiú miatt, aki már túlesett a jubileumi ötödik bevetésén. Reggy szinte minden reggel kiment a többiekkel, és Barry általában kiballagott a hullaházból, amikor meghallotta, hogy visszatér a teherautó. Habár Timmel mély barátok lettek, és olyan szoros kötelék alakult ki köztük, amiből nem sok adódik egy ember életében, de Reggy máshogy ált közel hozzá. Valamiért úgy érezte, Reggy akár a fia is lehetne, és bár a korkülönbség nem volt meg köztük teljesen, Barry érzésein ez cseppet sem változtatott.

Minden egyes alkalommal, Tim gyújtotta meg a cigit, és ez most sem történt másképp. Ez amolyan szokássá vált köztük, egyfajta szertartássá, mintha egy a templomban lennének, ahol Tim lenne a prédikátor, ők pedig a hívők.

A fű kétszer körbejárt, aztán kifeküdtek a fűre, és nézték a felhőtlen égbolton ragyogó csillagokat.

– Nem tudom meddig, bírom ezt – szólalt meg Reggy. – Éjszakánként halott vietkongokkal álmodok.

Barry ránézett a fiú koravén arcára, amit rövid idő alatt megkeményített az élet.

– Én is öltem embert, mielőtt a hullaházba kerültem. Egy fiatal vietkong lányt.

– Olyan érzés, mintha minden egyes alkalmommal, amikor megölsz valakit, elvesztenéd a lelked egy darabját – mondta Reggy. – Ki tudja, meddig tart, mire elfogy az egész?

– Talán nem fogy el soha, de sebet ejt rajta – szólt közbe Tim.

Barry elkérte a cigit Timtől, és mélyet slukkolt bele.

– Főleg akkor, ha tudod, hogy egy olyan embernek kellett meghalnia, aki semmi rosszat sem tett neked.

– Elvek és érdekek – mondta Reggy. – Csak erről szól ez a háború, semmi többről.

– De akkor mi a franc értelme van az egésznek? – kérdezte Tim.

– Szerintem már ők sem tudják – válaszolta Barry.

Reggy elfordult az égbolt irányából, és Barryre nézett.

– Vissza akarok menni apám használtautókereskedésébe. Nyaranta utáltam ott dolgozni, de most legszívesebben ott lennék. Ennél minden jobb.

Barry imádta az atutókat. Eszébe jutott az az 58-as Chewi, amit a nászútjuk előtt vett. A kocsi ramaty állapotban volt, de sok munkával és kitartásal helyrepofozta. Pezsgőszínűre festette, mint az erdetit. Emlékezett, amikor megmutatta a kész autót Jasminnek, a felesége könnyezve tapsolta meg a művét. Később a New Orleans felé vezető úton többször is kibróbálták a hátsó ülést. Azután szabadult meg a kocsitól, miután Jasmine meghalt. Rá sem tudott többé nézni, még ha a saját két kezének munkája volt is.

Most azonban még is kellemesnek hatott az emlék. Jasmine hirtelen meglevenedett előtte, és már nem csak egy halottnak tűnt, akit mindennél jobban szeretett a múltban, hanem annak a lénynek, akivel minden pillanat eltöltése ünnepnek tetszett, és minden érintés mennyországgá változtatta a hétköznapokat. Elképzelte a meg nem született gyermekét. Ha fiú lett volna, Jimnek nevezi el. Persze, nem azért, hogy stigmákat tegyen rá az apja miatt, épp ellenkezőleg. Tudat alatt fel akarta szabadítani a nevet, hogy letörölje ról a rossz emlékeket, és visszahozza azt a napot, ott a medvecukorárusnál.

Tim bökte oldalba, és az orra alá dörgölte a cigit, ami természetesen az utolsó slukknál járt. Ez őt illette.

– Hé, ennyire jó a cucc? Öt perce fekszel itt szótlanul, már azt hittem, valami bajod van.

Barry elmosolyodott.

– Nincs semmi bajom, barátom. Most már minden rendben lesz velem.

Tim nem értette, mire akart utalni Barry, de most mégis meglátta barátján a változást. Abban a szent pillanatban Barry sokkal élőbbnek tűnt neki, mint előtte bármikor.

 

Barry folytatta a munkát. Néha úgy érezte, az egésznek soha sem lesz vége. Mintha végtelen köröket járt volna, amiben kizárólag csak a másik oldal szereplői változnak. A holtak arctalan masszává olvadtak a fejében, és benne kavarogtak a tudatalattijában. Véznák, testesek, idősek, fiatalok, magasak és alacsonyak. A ruha mindnyájukon egyforma volt, és elrejtették előle a földi sorsukat. Egyiküket sem tudta felidézni tisztán, de ha megmutatták volna neki a fotóikat, mindegyiket felismerte volna.

Tim magába forduló lett, és Barry azt is észrevette, hogy egyre többet szív. Előtte soha sem volt jellemző, hogy nélküle füvezett, de Barry elől nem rejthette el az igazságot. Tim arca napról-napra nyúzottabnak tűnt, és egyre kevesebbet beszélt. Barry úgy gondolta, talán az elfolytás az oka. Tim soha sem beszélt neki a melóról, amikor együtt voltak, de egy idő után nála is betelt a pohár. Timet rémálmok gyötörték, és az utóbbi időben alig aludt. És ezt persze nem csak a fű okozta. Tim álmában halottakat látott, akik körbe vették, és kérlelték, hogy mentse meg őket. Ő azonban nem tudott segíteni. Inyekor a saját sikítására ébredt fel, teste úszott az izzadtságban.

Reggy szintén folyamatosan változott. Amikor együtt volt a többiekkel, rendszerint elkalandozott, és nem figyelt rájuk. Ilyekor mindig az államokban járt, apja autókeresdedésében, és kiszolgálta a vevőket. Álmában sokat beszélt, és ilyekor olyan mondatok hagyták el a száját, mint tessék csak megnézni vagy jó vétel, megkímélt állapot.

 

A híreket, melyek eljutottak hozzájuk a külvilágból, erősen szűrték. A környező táborokról még többé-kevésbé értékelhető információt kaptak, de a háború helyzetéről semmit. Barry arra gyanakodott, hogy a hadnagy nagyon is jól tudja, mi megy a háttérben, de felsőbb utasításra nem mondhatja el nekik. Reggy szó szerint úgy jellemezte a helyzetet, hogy elég szar. Elmondása szerint az utóbbi időben a vietkongok készülnek valamire, a portyázások alatt rengeteg alkalommal láttak gerillákat, akik valamilyen furcsa módon nem bocsájtkoztak harcba velük, inkább kitértek előlük. Reggy arra gyanakodott, hogy összevonják az erőiket a térségben, és védekezésből támadásba lendülnek nemsokára.

Végül Hicks sem hallgathatott tovább. A rendszeres havi értekezleten megerősítette Reggy állításait, és bejelentette, hogy a portyázásokat leállítják egy időre, és további ötven fővel megnövelik az állandó létszámot. A hadtáposok tripla létszámmal jártak le a városba, minden fennmaradó helyet készletekkel töltöttek fel. Most már senki előtt nem maradt kérdéses, hogy védekezésre rendezkednek be. Barrynek eszébe jutott Shepard, aki megjövendölte a közelgő győzelmet. Mostanra minden tény ennek az ellenkezőjét mutatta.

 

Barry élőhalott állapota furcsa módon éppen a halála előtti napon szűnt meg teljesen. Az utóbbi hónapokban bőven akadtak rá jelek, hogy bekövetkezik Barry átalakulása, és végül az utolsó éjszakáján történtek billentették vissza a létezésbe. Két hét telt el a nebraskai srácok legutóbbi beszélgetése óta, és a mai este újra egy füves napnak ígérkezett. Tim azt ajánlotta, hogy emeljék meg az eddigi adagot. Barry nem ellenkezett, mivel az utóbbi időszakban ő is úgy érezte, egy harmad spangli már nem fejti ki ugyanazt a hatást. Végül Tim három szál cigivel jelent meg, amit a saját készletéből hozott. Barry először tiltakozni akart, de Tim megnyugtatta, hogy Chaddel jelentősen feltöltette a magánraktárát.

Forró éjszaka volt, olyan, amikor az izzadtság beszivárog a ruha alá, és az ember úgy érzi, hiába vesz levegőt, megfullad. Az égen még annál is sokkal több csillag fénylett, mint amikor Reggy először csatlakozott hozzájuk.

Miközben szívta a cigit, Barry a csillagképeket próbálta beazonosítani. A Kis és Nagy Göncölre sikerült egy idő után rábukkannia, de aztán rájött, ez a foglalatosság nem is annyira egyszerű. Megpróbálta kiüríteni a tudatát, és nem gondolni semmire. A madarak csiripeltek, a kabócák kórusa fülsértően élesen szólt, a távolban pedig időről-időre felhangzott a vadászó nagymacskák üvöltése. Az egész mégis jobban hasonlított egy összehangolt kórus hangjaira. Miközben Barry mélyet slukkolt, arra gondolt, maga a jó Isten sem komponálhatott volna szebb zenét. Senki sem akart megszólalni. Mintha csak megérezték volna, mi vár rájuk.

A cigi felénél Barry már érezte, hogy a maguk között csak a sámán anyagának nevezett fű túl sok lesz neki, de csak két újabb slukk után nyomta el a csikket. Aztán csak feküdtek a fűben, és végül mindannyian elaludtak. Először Barry riadt fel. Félig még öntudatlannak érezte magát, és valamilyen megmagyarázhatatlan okból a hullaház felé vette az irányt. Kinyitotta az ajtót, és bebotorkált a fagyasztóba. Az aggregátor halk búgó hangját kivéve a teremben néma csend uralkodott. Leült a sarokba, és újra elbóbiskolt.

Roppanó hangra riadt fel, mintha valaki fémet hasított volna szét. Felnézett a túlvilági kábulatból, és John Smith holtestét látta kifelé nyomakodni a tepsiből. Tudat alatt tisztában volt vele, hogy ez nem lehet valóság. Johnny fiú testét már hosszú hetekkel ezelőtt elszálították, és a normál világban a hullák nem szakítanak szét puszta kezükkel ólommal bélelt fémet. A látomás azonban teljesen valóságosnak tűnt. Barry csontfagyasztó hideget érzett, és látta a saját leheletének megfagyott páráját. A fiú teste elefántcsontszínben pompázott, körülötte vékony aura vibrált. A kezét nyújtotta felé, a hangja reszelősen és mélyen szólt, mintha a hangszálai is megfagytak volna a tárolókamra metsző hidegében.

– Mi a véleményed az életről, Barry?

Barry ki akart nyögni valamit, de eltelt egy kis idő, mire képes volt beszélni.

– Az én életemre gondolsz?

A szellem megbillentette a fejét, és alig észrevehetően Barryre kacsintott.

– Jól tudod, hogy értem.

Barry rámeredt a szellemre, ezernyi gondolat cikázott a fejében. Végül a szellem törte meg a kínos csendet.

– A fájdalomra gondolsz, ugye? A szeretteid elvesztésére.

Barry bólintott.

– Tudod, a világ nem úgy működik, ahogyan gondolod – folytatta a szellem. – Kivülről csak a felszínt látod. Háborúkat, amiben tömegek halnak meg, bankokat, akik ezen jócskán meggazdagondnak, hatalmat, érdekeket és romlást. És ebben az egész körforgásban ott vannak belül, szinte észrevétlenül a kis emberek, mint amilyen te is vagy.

– Azt akarod mondani, hogy bele kellene nyugodnom ebbe a helyzetbe?

A szellem elmosolyodott, és finoman megrázta a fejét.

– Egyáltalán nem. A mondandóm légyege, hogy neked a saját harcodat kell megvívnod minden szinten. A világ kegyetlen, és néha olyan dolgok történnek, amit nem szeretnénk.

– Mint például Jasmine és a meg sem született gyermekem halála.

– Pontosan. A haláluk üressé tett, de te ahelyett, hogy küzdöttél volna, elragadott az önsajnálat, és feladtál mindent. Az életed másként is alakulhatott volna.

– De a sorsot nem minden esetben kell elfogadni.

– Részben igen, részben nem. Ha a világra gondolsz, a rossz dolgok ellen küzdeni kell, ha úgy érzed, neked a másik oldalon kell állnod. Minden ember képvisel egy értékrendet, és eszerint cselekszik. A saját életed azonban más dolog. Az kizárólag csak rád tartozik. Dönthetsz jól vagy rosszul, vannak dolgok, amelyeket nem kerülhetsz el. A kérdés csak az, mit teszel ilyenkor.

– Akkor minden bizonnyal megbuktam a vizsgán.

A szellem széttárta a karját, a szája két oldala lefelé biggyedt.

– Ki tudja? Erre a kérdésre neked kell válaszolnod.

Barry feltornázta magát álló helyzetbe, és ingatagon megállt a szellem előtt. Olyan közel került hozzá, hogy könnyen megérinthette volna.

– És mi az, amit tennem kell? Azért jöttél, mert ezt akartad közölni velem? Hogy visszabillents a helyes irányba?

– Amikor eljön az idő, tudni fogod, hogyan kell cselekedned. Talán nehéz elhinned, de te, egy apró kis fogaskerék a gépezetben is része vagy a végtelen univerzumnak. Úgyanúgy hatással vagy a mindenségre, mint Ő terád. Ugye, emlékszel a lányra, akit megöltél.

Barry megtántorodott, és a falnak kellett támaszkodnia, nehogy elessen. Egy ideig nem tudott válaszolni. A gyomra tartalma le-föl liftezett.

– Sohasem fogom tudni elfelejteni azt a pillanatot.

– Az ő útja befejeződöt ebben a világban. Egy lélekdarab volt a hatalmas egészből, aki ugyanúgy tanulni érkezett ide, ahogy te. Most már más feladatok várnak rá. Ő az erőszakos halált tapasztalta meg, te pedig azt, hogy kioltsd valaki más életét. Ez a kör lezárult. Persze, ha az életed máhogy alkul, ez lehet, hogy nem itt és nem így történik meg. De ebben nem lehetünk biztosak.

– Össze vagyok zavarodva. És a helyzetemből nem látom a kiutat.

A szellem odalépett hozzá, és megfogta a vállát. A keze jéghideg volt.

– Légy önmagad, és tégy úgy, amit helyesnek vélsz…

Barry az utolsó szavakat már alig hallotta. A szellem hangja eltorzult és érthetetlenné vált. Szeretett volna még valamit kérdezni, de a szellemalak asztrálteste megremegett, és lassan szertefoszlott a levegőben.

Sokáig állt ott egyhelyben, egy jó darabig képtelen volt megmozdulni. A szoba fullasztóan meleg lett, és újra meghallotta a hajnali dzsungel hangjait. Ránézett a tepsi ajtajára, ami érintetlennek tűnt. Nem látszott rajta hasadás, de még egy kósza karcolás sem. Mintha az egész meg sem történt volna. Lehetséges, hogy csak álmodta az egészet? Végül összeszedte az erejét, és eltámolygott a hálóhelyéig. Beledőlt az ágyába, mint egy nehéz zsák.

 

Barry reggel úgy ébredt fel, mint akit fejbevágtak. Azonban a tompultságon keresztül is emlékezett minden szóra, amit a szellem mondott neki. Már nem akart felejteni. Azóta azt csinálta, mióta Jasmine meghalt. Aztán találkozott Timmel és Reggyvel, akik hoszú idő után tényleg jelentettek neki valamit. Nem kételkedett abban sem, hogy hasznára vált a munka a hullaházban. Az embertelen hely furcsa módon mégis emberibbé tette őt. Empátiát ébresztett benne mások iránt, és ez az út vezette ahhoz, hogy újra önmagára találjon. Először nem akarta bevallani mindezt, mintha úgy érezte volna, Jasmine emlékét sérti meg vele, de rá kellett döbbennie, a felesége biztosan nem ezt akarná. A szellem, ha létezett egyáltalán, az igazat mondta. A vele történt szörnyűségek után az élete nem volt más, mint maró önsajnálat, ami megmérgezte a lelkét és gyengévé tette őt. És már nem akart többé gyenge lenni. Túl akarta élni ezt az egészet, és hazamenni. Itt hagyni ezt az egész szemetet. Talán még nem késő mindent újrakezdeni.

Összeszedte magát, és a hullaházhoz ment. Mióta elmaradtak a portyázások, nem érkezett a táborba újabb szállítmány. Timmel egész nap cigiztek, beszélgettek, és mindketten örültek az ideiglenes haszontatlanságuknak.

 

A sziréna azután vijjogott fel, hogy leszált az este. Barry és Tim éppen a kantinba mentek, hogy megigyák a szokásos sörüket. Visszarohatnak a körletükbe, és felvették a fegyverüket. Amikor kiértek a térre, már hallották az gránátok robbanását. Hasra vetették magukat, és nézték, ahogy a többi katona elfoglalja az állásokat a cölöpkerítés mentén, és a homokzsákok látszólagos biztonságából elkezdi viszonozni a tüzet. A vietkongok lövedékei találomra csapódtak be mindenfelé. Nem messze tőlük felrobbant egy dzsip, aztán az egyik hálőkörletet is találat érte. Itt-ott tüzek csaptak fel, sárgás-vörösre festve a környezetüket. Felpattantak a földről, és az egyik géppuskafészek felé rohantak, ami a főkapu melletti toronyban állt. A bábeli zűrzavaron keresztül is hallották az emberek halálsikolyait. A torkolattüzek folyamatosan felvillogtak és kihúnytak, olyannak tűntek, mint az egyszínű karácsonyfaégők.

Barry mellől kilötték a géppuskást, és Tim ugrott a helyére. A hátuk mögül jelzőfény szállt fel, ami bevilágította az egész környéket. Barry sok száz kúszó alakot látott a fűben. Fejükön bambuszból font kalapot viseltek, a többség a kezében gépkarabélyt szorított. Barry végigpásztázta a mellvédet, és nem találta Reggyt. Aztán még is észrevette a fiút, nem messze tőle. Reggy a homokzsákok mögött kuporgott, majd néha kiugrott onnan, leadott néhány célzott lövést, és visszabújt a helyére.

Nemsokára feltűnt Hicks, aki ordítva próbált parancsokat osztogatni a védőknek, de a hangját elnyomta a fegyverek ugatása.

Több tucat vietkong holttest hevert a fűben, de közülük is sokan elestek. Az áradat úgy tűnt, képtelen elapadni, és a támadók egyre közelebb fonták a gyűrűjóket a tábor körül. A dzsungel megint elsötétült egy pillanatra, de a menetrenszerűen érkező jelzőfény újra nappali világosságba borított mindent. Barry leadott néhány lövést, de azok célt tévesztettek.

Tim rápillantott a fegyver mögül, és felkurjantott.

– Adjunk ólmot ezeknek a szemeteknek! – Elfordította a fegyvert, és újra tüzelni kezdett. Az M60-as mély hangja beleugatott az éjszakába, aztán hirtelen elhallgatott. Barry ránézett Timre, aki térdre esett, és közben a hasára meredt, amin egy féltenyérnyi vérfolt éktelenkedett.

– Sebesült! – Barry hangját elnyomta a fegyverek hangja.

Odaugrott Timhez, letépte barátja zubbonyát, és rászorította a sebre. Tim szaporán lélegzett, arcát görcsbe rántotta a kín.

– Nyugi, cimbora. Jól vagyok. Tőrődj inkább magaddal!

– Szanitéc! – kiáltot fel újra Barry. – Valaki segítsen!

– Ne üvöltözz már te nabraskai tahó! – kiáltott rá Tim. – Senki sem fog jönni. Elég dolguk van azoknak máshol. Inkább fogd meg a kezem!

Tim abban a pillanatban érezte, hogy itt a vég, amikor megérezte az ütést a testén. Akármennyire is fájt a sebe, elhatározta, hogy nem fog ordítani. Azt akarta, hogy Barry úgy emlékezzen rá, mint egy igazi férfira. Az élet folyamatosan szállt ki  a testéből, csak nem elég gyorsan. Egy pillanatra megijedt a hosszú szenvedéstől, de aztán megkeményítette a lelkét.

– Fogd be a szád, és maradj nyugton. – Barry jobb kezével továbbra is a zubbonyt nyomta a sebre, a baljával megfogta Tim kezét. A két férfi farkasszemet nézett egymással, Tim ebből merített erőt.

Egy másik katona vette át a gépfegyert, ami újra felugatott, és halált köpködött mindenfelé.

Hicks mászott fel az állásba, maga mögött egy szanitéccel. Barry furcsán nézett a hadnagyra, akit eddig még soha sem látott rohamsisakban. Hicks ránézett Barryre, aztán rátette a kezét a Barry által szorított vértől csatakos ruhadarabra.

– Közlegény – mondta Barrynek –, menjen át a másik oldalra! Elkél ott a támogatás. A szanitéc majd kézbe veszi az ügyet.

Tim bólintott, majd még egyszer megszorította Barry kezét.

– Menjen, katona! – szólt rá Hicks. Tudta, hogy teljesíteni kell a parancsot. Már csak azért is, mert máshol sokkal több mindent tehet, mint itt.

Barry félig önkívületben fordult meg és lemászott a létrán.

A kapu balján lévő őrtoronyban már csak két katona maradt. Reggy és egy másik fiatal srác, aki a géppuskát kezelte. Barry felmászott hozzájuk. Újabb világító rakéta borította fénybe az erdőt. A támadók létszáma lassan fogyatkozni látszott, de Barry úgy látta, ők is jelentős veszteségeket szenvedtek.

– Csá, Barry, jó hogy itt vagy! – mondta Reggy.

Barry megveregette a fiú vállát, és elgondolkodott, elmondja-e, mi van Timmel. Végül meggyőzte magát, hogy nem ez a legalkalmasabb időpont.

A távolban feltűnt egy teherautó, nagyjából szemben a kapuval. A platóra különböző színű és nagyságú hordókat pakoltak. Az egyik vietkong odalépett a fáklyával a hátsó részhez, és meggyújtotta a lecsüngő kötelet. A jármű hátulja könnyedén lángra lobbant, aztána a katona beugrott a fülkébe, és megindult az égő rakománnyal a domboldalon.

– Lőjétek ki! – Ordított valaki a távolból. Talán Hicks hangja volt az, de Barry nem volt biztos benne.

Ösztűz zúdult az egyre gyorsuló teherautóra. A vezető holtan borult rá a kormányra, de addigra a kocsi orra már becélozta a kaput.

Hatalmas robbanás rázta meg az erődöt. Mindenfelé cölöp és fémdarabok repkedtek, többeket eltaláltak a repeszek, a közelben lévőket légnyomás a földre döntötte. Győzedelmes ordítás hangzott fel a fák felől, a vietkongok pedig döntő rohamra indultak.

Reggy elindult a létrán lefelé, nyomában Barry mászott. Mindenki a nyitott szájként tátongó rés felé futott, hogy feltartsák a beözönlő vietkongokat. Lövések záporoztak közvetlen közelről, kések és szuronyok villantak a félhomályban, a levegőben rúgások és ökölcsapások szálltak. Fájdalomkiáltások és halálhörgés hangzott fel mindenfelől.

Barry végignézett, az eltorzult arcú, végletekig elszánt ellenségen. A középkori lovagregényekben mindig ekkor jött a pátoszos végkifejlet, de itt ennek nyomát sem látta. A földükért harcoló emberek találkoztak az életükért küzdő ellenféllel. Barrynek rá kellett jönnie, a halálban, akármelyik oldalon is történik, nincs semmilyen büszkeség és magasztosság.

Aztán észrevette Reggy háta mögött a támadót. Egy fiatal, az átlagnál magasabb vietkong állt vele szemben, aki éppen az egyik ellenfelét ütötte le a puska tusával. Barry látta a férfi szemében, ahogy felméri a környezetét, és kiválasztja Reggyt.

– Reggy! – Barry felordított, aztán elrugaszkodott, és a fiú elé dobta magát. A 7,62-esből egy rövid sorozat röppent ki, amiből az első golyó a talajba fúródott, a második egy katona sípcsontját törte szét, a harmadik pedig Barry jobb tüdejében landolt és megállt az egyik hátsó bordában. Reggy Barry kiáltására megfordult, és leszedte a vietkongot.

Barry körül hirtelen elhalkultak az események. Egy némafilmet látott maga előtt, ami ugyan színes volt, de rendelkezett a régi filmkockák igéző bájával, annyi különbséggel, hogy mindent beborított a bíborszínű eperszirup. Az alakok lassan mozogtak, mintha az egész csak egy pantomimjáték lenne, és Barry nem kételkedett, a forgatás végén a szereplők békésen elmennek majd egy bárba, és a jól végzett munka örömére legurítanának néhány pofa sört.

A háttérből helikopterek hangja zúgott fel, aztán felhangzott a nehézfegyverek fülsüketítő zaja. Az erősítés éppen időben érkezett. A kopterek zárótüzet zúdították a hegyoldalra és az erőd előtti területre, a vietkongoknak így nem maradt más lehetőségük, mint visszavonulót fújni.

Testek hevertek mindenfelé, égett hús és vér szaga lengte be a környéket. Támolygó és jajveszékelő emberek kiáltásai hangzottak fel.

Reggy eldobta a fegyverét, lerogyott a földre, és két kezébe fogta Barry fejét. Lecsatolta a sisakot Barryről, és ledobta a sárba. Látta, hogy barátjának nem sok esélye maradt a túlélésre. A golyó átfúrta a mellkasát, és amikor végigtapogatta Barry hátát, és nem fedezett fel kimeneti nyílást. A veszteség fáljdalma azonban hirtelen eltűnt benne, és helyét mély hála váltotta fel. Reggy közel három évtizeddel később újra érezni fogja ezt, közvetlenül azelőtt, hogy a mellkasát markolászva belezuhan a tóba. Utolsó leheletével megköszöni majd Barrynek, hogy lehetővé tette számára a nyugodt és boldog éveket.

Barry hirtelen visszatért a valóságba. Küzdött a légszomjjal, szeme megtelt könnyel az erőlködéstől. A színészek újra visszalakulták katonákká, akik most már leeresztették a fegyvereiket, és őt állták körül. Minden levegővételnél szörcsögést hallott a mellkasa felől, és véres hab bukott ki a száján. A sebe iszonyúan fájt, de megmagyarázhatatlan módon mégis mosolygott. Reggy szemében látta az ijedtséget, de enélkül is tiszában volt azzal, ami vár rá. A halál közelsége egyértelmú volt számára, mintha képes lett volna megtapintani az elmúlást. Magában nevetett a soroson, aki felveszi az emebert, mint egy egyszer használatos zoknit, hogy aztán kedvére elhasználja, és kidobja a szemétbe. Ironikusnak tartotta, hogy éppen azon a napon kell meghalnia, amikor még is az életet választotta. Vajon elintézte a feladatát azzal, hogy végül visszatalált a helyes útra? Felemelte a kezét, mint aki még szeretne mondani valamit, aztán Ránézett Reggyre, fennakadt a szeme, és tüdejéből kiszakadt az utolsó lélegzet.