Hatodik fejezet
Végjáték

Furfangos végjáték volt, két lóval. "Fehér kezd, és két lépésben mattot ad." Winston felnézett Nagy Testvér képmására… Mióta a világ áll, egyetlen sakkfeladványban sem nyert a fekete. Nem a Jónak a Gonosz feletti örök győzelmét jelképezi ez? Az óriási arc visszanézett rá, nyugodt erővel tele. Fehér mindig mattot ad…

George Orwell - 1984


1.


Lea Porter és Petrus mellett állt a menetoszlop elején, nem messze a szervizalagút bejáratától. Fekete, testhezsímuló kezeslábast viselt, haját a tarkóján lófarokba fogta össze. Felkészültnek érezte magát. Az éjjel kisöpört magából minden negatív gondolatot, hogy csak a feladatára tudjon koncentrálni.
Háromszakasznyi katona tartott velük. Porter a tegnapi nap információinak függvényében ekkora létszámot tartott elegendőnek. A stratégia a következő volt: az első szakasz Porterrel és Leával behatol a vezérlőterembe, a második a bejáratokat biztosítja, a harmadik pedig készenlétben áll a szervizalagútban, bevetésre készen. Ezen kívül további két egységet vezényeltek abba a barlangszakaszba, ahonnan a fúrások elindultak.
– Habár nem úgy terveztük, hogy ilyen hamar eljön ez a nap, mégis itt állunk, várva sorsunk beteljesülését. – Petrus egyenes háttal, az emberek felé fordulva beszélt, kezét a háta mögött kulcsolta össze. Hosszú szakálla rálógott a fakó, katonai uniformisra, amely teljesen elütött a jelenlévőkétől. Lea megesküdött volna, hogy a Szakadárok szövetségének egyenruháját látja. – Most elkezdhetnék beszélni a harc fontosságáról és veszélyeiről, de ti ezt mind nagyon jól tudjátok. Inkább arról beszélek, amit mindez jelent nekünk: úgy jellemezném az állapotunkat, mint amit utolsó utáni lehetőségként szoktak nevezni. Nincs más esélyünk. Vagy most vetünk gátat a jövő sötétbe taszításának, vagy soha többé nem lesz rá lehetőségünk. Ezért arra kérlek benneteket, hogy tegyetek meg mindent… én pedig tudom, hogy így is lesz.
Lea végignézett az embereken. Válasz nélkül is tudta, megbízhat bennük, mert az utolsó leheletükig fognak harcolni. Elvették a gyermekkorukat, a föld alá kényszerítették őket, és most megfosztanák őket attól az élettől is, amit még meg sem élhettek. A tekintetekből elszántságot és tenni akarást olvasott ki. Ha féltek is, nem mutatták ki.
– Most pedig indulnunk kell – törte meg a csendet Porter. – Egyes és kettes szakasz, utánam!
A katonák alakzatban követték a vezetőiket. Amikor elérték a barlangrendszer végét, Porter hátranézett, majd kezével intett két embernek. A katonák megelőzték a sort, majd néhány méterrel csapat előtt az élre álltak. Folyamatosan vizsgálták az utat, amerre elhaladtak.  Mögöttük Porter lépkedett, közvetlenül mellette Lea és Petrus mentek. Átbújtak a fúrópajzs által nyitott átjárón, és beléptek a központi épület szervizalagútjába. A tömör vasbetonból öntött folyosó négy-öt méter széles lehetett, a magassága két és fél méter körül mozgott. A folyosóra áramló gyér fényt a plafonra szerlelt halványan világító villanykörték szolgáltatták, a fejük felett pedig pókhálókkal borított, vastag kábelkötegek lógtak.
Megpróbáltak a lehető legkisebb zajjal haladni, és bár tudták, hogy az ellenfél számít a jövetelükre, mégis mindent úgy tettek, az ellenfél véletlenül se neszelhesse meg, hogy sejtenek valamit. Ha mindent a terv szerint csinálnak, akkor végül az ellenfél fog jobban meglepődni.

Lea a tegnap esti találkozóra gondolt. Fél tíz környékén Eusebius kereste fel, hogy betöltse a memóriájába azt a vírust, amelyet az Árnyék testébe kell juttatnia. Éppen Portert várta – aki az utolsó eligazítást tartotta az akcióban résztvevő katonáknak –, amikor kopogtak az ajtaján.
– Ki az? – kérdezte. Azzal tisztában volt, hogy Porter nem kopogna, de fogalma sem volt, ki lehet az ilyenkor.
– Eusebius vagyok. A vírus adathordozóját hoztam, amit holnap használnod kell.
– Gyere csak. Készen állok.
Eusebius leült, Lea pedig hellyel kínálta maga mellett a kanapén. A kibernetikus leült, majd elővett a zsebéből egy hordozható háttértárat és egy csatlakozóval ellátott kábelt, majd Lea szemébe nézve megszólalt.
– Mielőtt feltöltenénk az adatokat, el kell mondanom valamit. Végtelenül sajnálom, amit veled tettem…
– Hogy létrehoztál? – vágott közbe Lea, és fészkelődni kezdett a helyén.
– Dehogy is – szabadkozott Eusebius. – Korántsem erről van szó. Inkább arra gondoltam, hogy tudatlanságban tartottalak, megáldottalak egy múlttal, ami fájdalmas és nehéz, végül felhasználtalak arra, hogy a világ előtt vezekelhessek.
– Ezért nem kell bocsánatot kérned. Már megbékéltem vele. Igaz, hogy az elején nem volt egyszerű, de később beláttam, hogy nem volt más választásod. Végül is azon a napon, amikor elengedtél, megmentetted az életem.
– Valójában te mentetted meg saját magad. Én csak megmutattam az utat.
– Szeretnék tőled kérni valamit – mondta Lea. Sokat morfondírozott azon, mikor mondja el gondolait a férfinak, de most úgy érezte, lehet, hogy nem lesz jobb pillanat. Holnap, ha nem éli túl, sírba száll vele mindaz, amit fontosnak tart. – Ígérd meg, ha győzünk, az android programot békés célokra használod fel. Rendfenntartás és gyilkolás helyett kutatásban, bányászatban, oktatásban és orvostudományban résztvevő szintetikus embereket szeretnék látni. Nem kenyerünk a pusztítás… főleg mások kényére-kedvére kiszolgáltatva.
Lea ránézett a kibernetikusra, aki mélyen a gondolataiba merült. Leát egy pillanatra elöntötte a félelem, mert hirtelen úgy érezte, a férfi nemet fog mondani.
– Nem csak megígérem, hogy így lesz, hanem meg is esküszöm rá. Mindent úgy fogunk csinálni, hogy az általad érzett félelmek ne válhassanak valósággá. Saját kezűleg fogok felügyelni minden lépést, amit szükségesnek érzek…

Hirtelen megállt mindenki, és Lea visszazökkent a valóságba.
Porter felemelte a kezét, és intett egy csoportnak, akik a felettük lévő aknafedélhez léptek. Ketten kampós rudakat vettek elő, melyeket az akna két oldalának széléhez tették, egy harmadik társuk pedig fegyverrel a kezében felmászott a szervizlétrán, egészen a csapóajtóig. Mindhármuk mozgása olajozott és szakszerű volt. Látszott rajtuk, hogy nem először dolgoznak együtt. Aztán hirtelen a két katona feltolta a fedelet úgy, hogy a tásuk ki tudjon kukkantani az általuk létrehozott résen. Szinte hang nélkül sikerült megoldaniuk a feladatot. A fent lévő katona kidugta a fegyverét a nyíláson, majd óvatosan körbefordult, intett a többieknek, és félretolta a tetőt.
Öt percig tartott, mire mindannyian felértek az alagút feletti szintre.
Egy folyosón álltak. A falakat mindenfelé halványzöld csempe borította, és a mennyezetet is ugyanilyen színűre festették. Az erős neonfény – amely a plafonon lévő világítótestekből áradt – megtört a járólapon és kellemetlenül a lány szemébe vezette a fényt.  Taszította a hely. Egy műtő, de még inkább egy hullaház jutott eszébe róla.
Végigmentek a folyosón, amely egy fehér ajtóba torkollott. A katonák az első sorokban fél térdre ereszkedtek, kibiztosították a fegyvereiket, és vártak. Az állók közül az egyik Porter intésére odalépett az bejárathoz, majd lassan lenyomta a kilincset. A zár engedett az erejének, a katona pedig kilökte az ajtót, majd gyorsan oldalra ugrott. Egy pillanatra mindenki visszafojtotta a lélegzetét. A fejük felett lévő, öreg armatúrák búgó zaja betöltötte a helyiséget. Lea megpróbált kilesni a rögtönzött emberi fedezék mögül, hogy jobban lásson. Feltornázta magát, és benézett a nyitott ajtón a vezérlőterembe: Eusebius és Severe álltak nem messze tőle. Mindketten mosolyogtak.


2.

Dorota a vezérlőterem melletti szobában ült egy kanapén, és a szemközti falon lévő képernyőt nézte. Mellette Drummond, Piel ezredes és Claude foglalt helyet.
– Asszonyom, mi a terve Dr. Wasiliewskivel? – kérdezte Drummond.
Dorota letette a kezében tartott teáscsészét az előttük fekvő kis dohányzóasztalra, majd elgondolkodva Drummondra nézett.
– Nem is tudom… magának mi a véleménye? Magunk mögé tudjuk állítani?
– Nos, nem egyszerű a kérdés – válaszolta Drummond. – Az egyik oldalon ott van a páratlan szaktekintély, és ha belegondolok, mi mindent érhetnénk el vele együtt, akkor…
– Igen vagy nem? – szólt közbe Dorota. Az utóbbi időben egyre jobban kezdte irritálni a férfi viselkedése. Hirtelen az is átsuhant a fején, ha túl lesznek az egészen, gondoskodni fog róla, hogy letörje a magabiztosságát.
– Azt hiszem… nem. Túlságosan elkötelezte magát ellenfeleink mellet. Szabotálta az akciót, a szintetikust a kezükre játszotta… Attól tartok, túl nagy a kockázat. Ha megengedi, hogy javasoljam, Claude szívesen elintézné az ügyet.
Dorota Claude-ra nézett. Egy rövid pillanatra összeért a tekintetük, amitől Dorotát kirázta a hideg. Az első pillanattól kezdve viszolygott a férfitól, akiben ránézésre annyi élet rejtőzött, mint egy kitömött viaszbábuban. El tudta képzelni, hogy minden gond nélkül „el tudná intézni az ügyet”.
– Még meglátom, hogy alakulnak a dolgok – mondta végül. – Ha úgy gondolom, hogy meggyőztek az érvei, akkor majd a saját embereimnek szólok. Mi nem vagyunk hidegvérű gyilkosok, mint maga, Drummond.
Az osztályvezető a megjegyzés hatására láthatóan megsértődött. Hátradőlt a kanapén, majd mélyen a gondolataiba merült.
A monitoron több képkockára bontva a vezérlőterem különböző részei tűntek fel: az alsó szint a bejárattal, a folyosó és az ajtó, ahol tartózkodtak, a lépcsősor a terem oldalán, ami a félszinthez és az ajtóhoz vezetett, és végül az Árnyék csillogó teste látszott, ahogy megtört rajta a fenti lámpák fénye. A terem alján Severe és Eusebius látszott, ahogy éppen beszélgetnek. Aztán hirtelen kinyílt az ajtó. Dorota a képernyőre nézett, hátha meglátja az érkezőket az ajtó mögött. Hirtelen dobogni kezdet a szíve, a halántéka pedig lüktetett. Imádta ezt az érzést: az adrenalin felszabadult benne, hogy gyilkos hatását kifejtve elzsibbassza a gyomrát és a nyelvét.
– Azt hiszem, indulhat, ezredes – mondta. – Álljanak készenlétben az egységek. Ellenségeink néhány pillanat múlva besétálnak a csapdába.
Piel felállt, majd kilépett az ajtón. Amikor kiért a falon lévő a konzolhoz lépett, majd a kódjával lezárta a helyiséget. A szobában a halk kattanást senki sem vette észre. Mindannyian a lent zajló eseményeket figyelték. Az ezredes sarkon fordult, és elindult az egységei felé. Arra gondolt, lassan ideje felhívni Reddin vezérőrnagyot.



3.


Dezmond Moke százados a kezében lévő nagy hatótávolságú katonai rádiótelefont bámulta. A kijelzőn kékes fénnyel villogó számsor éppen reggel öt óra negyvenkét percet mutatott.
Nem értem – gondolta. Már régen meg kellet volna érkezni a támadási parancsnak. Lassan teljesen kivilágosodik, mi pedig nem maradhatunk itt tovább. Le kell mennünk.
Azt már fiatal korában megtanulta, hogy Világegység hadseregében nincs helye függelemsértésnek vagy parancsmegtagadásnak. Az alá-fölérendeltségi rendszer tökéletesen működött: fegyelem, erő és erény – ez hármas jelszó egyenlő volt a szentírással. Dezmond ezt az állapotot egyrészről jónak tartotta. Minden óramű pontossággal működött, és ha valakinek problémája akadt egynémely dologgal, azt is inkább csöndesen megtartotta magának. Másrész mindig úgy érezte, hogy reggelente, amikor belép a munkahelyére, teljesen kivetkőzik önmagából. Ez a tudathasadás pedig az évek múltával egyre rosszabb lett. Egyre többet viselkedett durván és parancsolóan otthon is.
Nem érezte szerencsésnek magát. Már negyvennégy éves is elmúlt, de nem sikerült századosi rangnál előrébb lépnie. Bár az is lehet, hogy sikertelensége inkább azon múlt, hogy ő nem rajongta körül a főnökeit olyan határozott elszántsággal, mint egynémely társa. Ők azóta már mind főtisztek, sőt néhányuk a tábornoki rangig is eljutott.
Csak egy százados… – futott át az agyán. Egy negyvenegynéhány éves százados.
Most pedig itt áll, bevetésre készen. Likvidálni az árulókat, akik veszélyt jelentenek a birodalomra.
Semmi kedve sem volt az egészhez. Ha tehette volna, inkább átadja másnak a megtisztelő szerepet, hogy learathassa a babérokat – mert abban nem kételkedett, hogy a mai ütközet nem csata lesz, inkább mészárlás. Azoknak, ott lenn, utánpótlás nélkül semmi esélyük sincs… csak idő kérdése, hogy felmorzsolódjanak.
Megcsörrent kezében a telefon.
– Moke százados, parancs.
– Kezdjék meg az előrenyomulást. A nyúl besétált a ketrecbe.
A vonal bontott, a szerkezetből pedig statikus zörej tört fel. Dezmond rányomott a hívás vége gombra, majd a szürkületben mögötte fekvő katonák felé fordult.
– Jones, Petre, Elefsson, ti mentek előre.
A három említett katona egy másodperc alatt felpattant és a csillejárat pereméhez lépett. A keretre már fel volt szerelve a csörlős felvonó, amin egyszerre három ember tudott a mélybe ereszkedni – bár a szűk járaton keresztül többnek nem is lett volna elég hely.
A katonák ereszkedni kezdtek, és másik három szintén készenlétben állt a lejutásra. Nem kellet megvárniuk, hogy társaik teljesen leérjenek, de az előírt előnyt megadták az előbb indulóknak.
A szerkezet halk zümmögéssel csévélte le magáról a vastag sodronykötelet. Amikor a második csoport is elindult lefelé, Dezmond is előre lépett. Szeretett volna az embereivel mihamarabb a műveleti területen lenni.
A tárnában lefelé eltemetett emlékek villantak fel a szeme előtt. Régen volt éles bevetésen. Már azt sem tudta volna megmondani, mikor. Egyszer, még fiatal hadnagy korában, Afrikába vezényelték. Egy katonailag és politikailag megerősödött közép-afrikai vezetőt kellett likvidálniuk. Nagy veszteségeket szenvedtek, de végül sikerült az akció. Ő pedig akkor ölt először embert. Még ma is jól emlékezett a haldokló kérdő, szomorú szemeire.
Halk döccenéssel ért talajt. A szerkezetbe épített érzékelő megállította a motort, ő pedig lecsatolta magáról a hevedert, és a mellette csoportosuló emberekhez lépett.
Fél óra alatt leért az egész csapat. Amikor felállt az alakzat, Dezmond büszkén végignézett rajtuk: hetven jól kiképzett, a legmodernebb technológiával és fegyverzettel rendelkező katona. Az ő fiai. Lehet, hogy páran itt hagyják majd a fogukat, de végül győzni fognak. Ez a sorsuk.
Négyesével indultak a körülbelül tíz méret széles járatban. Megpróbálták a legkevesebb zajt okozni. A falakról karsztvíz csorgott, amely kis tócsákban gyűlt össze és csillogott a gyenge megvilágításban. A halk csobbanó-csöpögő hangok körülvették őket, egybefolyva a bakancsok finom dobogásával. A levegőt elborította a vizes szén jellegzetes szaga.
És akkor Dezmond meglátta a fényt az alagútban. A térképen feltüntetett távolságok alapján biztosan tudta, az járatnak ott van vége, és onnan kezdődik a bázis. Hirtelen rossz előérzet kerítette hatalmába. Kétfelé választotta a társaságot, és a fal mellett húzódva folytatták az utat. Talán ötven méter volt hátra, amikor észrevette a homokzsákokat.
– Fedezékbe! – ordított fel automatikusan, de kiáltását elnyomta a nehézgéppuska mély, ugató hangja.
Négy ember terült el a földön, és további három sebesült meg, míg mindenki biztonságos helyre evickélt. Dezmond hátrapillantott a válla felett, és látta, hogy a többség nagyobb sziklák és kiszögellések mögött kuporog.
Zihálást hallott a háta mögött. Craig, a hadnagya kúszott mellé.
– Mit tegyünk, uram? – kérdezte. – Innen úgy látszik, kellőképpen be vannak ásva ahhoz, hogy jó ideig kitartsanak. Ráadásul ezen a nyitott terepen úgy fognak lövöldözni ránk, mint bábukra a lőtéren.
Dezmond a gondolataiba merült. Semmiképpen sem akart nyílt ütközetet, de állóháborúba sem akart berendezkedni.
– A sebesülteket négy ember vigye a felszínre. Mi pedig kockáztatni fogunk – mondta. Ránézett a hadnagyra, akinek elkerekedtek a szemei. – De ne essen kétségbe. Nem leszünk öngyilkosok. Látja ott azt a nagy sziklát innen huszonöt méterre?
– Igen, uram.
– Akkor jól nézze meg magának, mert nemsokára nem fogja látni. – mondta mosolyogva. Hirtelen elöntötte az adrenalin. Érezte, ura a helyzetnek, és a kezében a megoldás.
– Hogyan, uram?
– Füstgránátot lövünk közvetlenül a barikád elé, aztán a baloldalról fedezzük azt a pár fős csoportot, aki eljut az említett pontig. Onnan elég közel lesznek ahhoz, hogy kézigránáttal kipucolják azt a géppuskafészket. Amíg a köd eloszlik, megpróbálunk a lehető legjobban előrenyomulni, onnan pedig lerohanjuk őket.
– Briliáns terv, uram!
– És kis veszteséggel megvalósítható.
A hadnagy hátrébb kúszott, kiválasztotta a négy főt az akcióhoz, majd intett a másik oldalon kuporgóknak, és elmutogatta nekik, hogy mit kell tenniük. A választ egy felfelé fordított hüvelykujj jelezte. Mindenki készen állt. Csak a jelre vártak.
A százados felemelte a kezét. Ugyanebben a pillanatban öblös, tompa hang hallatszott, ahogy a gránát elhagyta a kilövőcsövet. A füstköd hangos sziszegéssel tört elő a töltetből, ami pörögve-forogva engedte ki magából tartalmát. A bal oldaláról megszólaltak a gépkarabélyok, a mellette lévő csapat pedig őrült vágtában a fedezék felé futott. A barikád felől újra felugatott a géppuska, és a fegyverek együttes hangja fülsüketítő csattogással töltötte meg a folyosót. A köd összekeveredett a felszálló lőporfüsttel, amelynek szúrós szaga beáramlott Dezmond orrjárataiba és köhögésre ingerelte őt. Felpillantott, de a fátyolszerű anyagon keresztül csak a halvány, sárgás-pirosas torkolattüzeket látta.
Valaki megfogta a lábát.
– Csak én vagyok, uram – szólalt meg mellette a hadnagy hangja. – Mi a következő parancs?
– Várunk, amíg annyira eloszlik a köd, hogy megindulhassunk. Ha már derengenek a célpont körvonalai, támadásba lendülünk. Amint megsemmisült a géppuskafészek, indulunk. Álljanak készenlétben!
– Parancs! – mondta a hadnagy, majd újra eltűnt a tejfehér anyagban.
A zárt járatban a folyamat sokkal hosszabb ideig tartott. A gyenge légfuvallatok, melyek a kis szellőzőjáratokból jöttek, csak kis mértékben kavarták fel a levegőt.
Csend telepedett a folyosóra. Dezmond csukott szemmel hallgatta a plafonról csöpögő víz hangját, a beálló nyugalmi állapotban szinte a pincebogarak neszezését is kivette. Nyugalom lett rajta úrrá. Már egyáltalán nem érezte nyűgnek a küldetését, sőt inkább élvezte a kialakult helyzetet - és ez az érzés minden pillanattal erősebb lett benne.
Felpillantott. A barlang tetején szinte teljesen kitisztult a levegő felől, a felső harmadban pedig határozottan áttetszővé vált. Már látta a mellette néhány méterre lévő embereit. A hadnagy felé fordult és bólintott.
– Gránát! – üvöltött fel a hadnagy. – Mindenki a földre!
A következő pillanatban fémes koppanás hallatszott elölről, majd néhány másodperc múlva robbanás rázta meg a folyosót. Dezmond a földön feküdt, két kezével a sisakját szorította. Régebben voltak elképzelései arról, mit tud okozni egy gránát zárt térben, de más volt gondolni, és más tapasztalni. A légnyomás bepréselte a dobhártyáját, a lökethullám végigborzolta a ruháját, majd szinte azonnal kőtörmelék hullott a testére. A kőzet kopogását a sisakján szinte nem is hallotta, csak érzékelte. Aztán hirtelen elmúlt az érzés, ő pedig nagyot lélegzett a meleg levegőből. A füstködöt egy szempillantás alatt elfújta a detonáció által keltett szél. Dezmond még nem hallott tökéletesen, de így is eljutottak hozzá a hadnagy rohamra buzdító szavai – a csapat pedig egy emberként megindult a barikád felé.


4.

Piel ezredes végigsietett a folyosón egészen addig a pontig, ahol az emberei várakoztak. Nem volt szükség szavakra. Amikor megérkezett, mindenki alakzatba rendeződött, várva a parancsait.
– Eljött a pillanat, amit mindannyian régóta vártunk – mondta. Nem készült különösebb beszéddel, de szerette volna oldani az emberekben felgyülemlett feszültséget. Büszke volt rájuk, hogy vállalták a feladatot, kockáztatva a nemcsak a saját, hanem a családjaik életét is – mert abban nem kételkedett, hogy egy bukott puccs esetleg retorzió nélkül maradna. – Most az a legfontosabb, hogy gyorsan és pontosan cselekedjünk. Bricks hadnagy!
– Parancs! – A kölyökképű, fiatal katona összecsapta a bokáját, majd vigyázban állva várta az utasításokat.
– Két ember a központi szoba elé áll és azt őrzi. A többiek három csoportra oszlanak: az első csapat a maga vezetésével a központi lépcsőházat fogja védeni; Norri főtörzs a szakaszával üzemen kívül helyezi a személy –és teherfelvonót, majd ha ezzel végeztek csatlakoznak magához; a többiek velem jönnek!
– Értettem! – válaszolta a hadnagy.
– Akkor mindenki munkára!
Piel gyerekkora óta tenni akart valamit. Apja, aki politikai aktivista volt, rendszerellenségként bebörtönözve valamelyik titkos börtönben lelte halálát. Ekkor döntötte el, hogy bármit megtesz, hogy apja törekvéseit megvalósítsa. Amikor jelentkezett a katonai egyetemre, a régi közösség tagjai – melynek beépített emberei itt-ott még megtalálhatók voltak a rendszer különböző szintjein – segítettek új személyazonossághoz és múlthoz jutnia. Egy lázadó gyerekeként soha sem lett volna esélye egyéb úton bejutni az államvédelmi képzésbe. Édesanyja mindvégig ellenezte a terveit; nem akarta, hogy a rendszer férje után a fiát is elragadta. Piel azzal is tisztában volt, hogy emiatt nagybátyját, Petrust hibáztatja, pedig az öreg szabadságharcos nem befolyásolta a döntését. Arról pedig ő sem tehetett, hogy ugyanolyan makacs, csökönyös embernek született, mint az öreg. A közel tíz év alatt, amit az ellenség szívéhez közel töltött, megpróbálta kipuhatolni, kik azok az emberek, akikben meginog a rendszerrel szembeni bizalom, és nyitottak lennének egy új világ megépítésére. A módszer tartalmazott veszélyeket, de Piel elég okosan csinálta ahhoz, hogy hosszú időn keresztül működjön. Így építette ki saját kis világát, amely ahhoz nem volt elég nagy, hogy megdöntse a birodalmat, de elősegítette az Ellenállás által teremtett helyzetet.
Elővette a telefont, és a számot tárcsázta, amit Reddin vezérőrnagy tegnap megadott neki. Ő javasolta előzőleg, hogy a mai napon olyan, nem hozzájuk köthető telefonkártyát használjanak, ami alapján sohasem tudják jótevőjét lenyomozni.
A hatodik csörgés után fellibbent előtte a kép, mi lesz, ha éppen a kulcsszereplő hagyja most cserben, de aztán elhessegette a rossz érezést. Megbízott a férfiban, aki elérte, hogy bejusson a legbelső körbe, közel Dorotához és a Tanács tagjaihoz.
– Tehát elkezdődött – szólalt meg tábornok mély, rekedt hangja a telefonból.
– Igen. – Piel hangjából megkönnyebbülés hallatszott. Más talán furcsállotta volna ez a megnyilatkozást, hiszen még csak most indult el minden, mégis az ezredesről lehullott a hosszú évek alatt cipelt súly. Megkönnyebbült, mert tudta, hogy innentől tényleg csak rajtuk múlik minden.
– Miután megadom a számkombinációt, leteszem a telefont, és itt várok a következő hívásra. Ha néhány órán belül telefonál, intézkedem a további lépésekről, de ha nem sikerül a terv, akkor én sem segíthetek tovább.
– Ezzel a lehetőséggel is számoltam – válaszolta Piel. – Számunkra már nincsen visszaút.


5.

Lea meredten nézett az előtte álló két emberre. Hirtelen úgy érezte, nem képes leplezni az érzelmeit. Zavartan Porterre pillantott, aki alig észrevehető kacsintással adta tudtára, hogy minden rendben. Egyébként sem tehetett volna mást: tovább kellett játszania a szerepét.
– Gyertek be! – szólalt meg Eusebius. – Azt hiszem, ha készen álltok, kezdhetjük is a dolgot.
Néhány katona Porter vezetésével belépett a terembe, majd szépen lassan Lea, Petrus és az egész egység a helyiségbe érkezett. Három fegyveres a lépcsősor aljához ment, a többiek pedig védelmezőn körbevették a vezetőiket.
Lea felpillantott a magasba. Első pillanatra lenyűgözte a hengeres forma és a nyitott, magas tér. Beleszippantott a levegőbe, amely határozott tisztítószer-illatot árasztott magából. Aztán a kupola irányából lejjebb mozdult a tekintete, és meglátta a félemeleten elhelyezkedő Árnyékot. A nagy, csupasz fémtest, az átlátszó borításban csapdába ejtette a tekintetét. Arra gondolt, milyen nyugodtnak látszik minden. Az utóbbi napokban minden erről a pillanatról szólt, és most örült, hogy végre szembenézhet a sorsával.
– Nos, akkor beszéljük meg a részleteket – kezdte a mondandóját Severe. – De még mielőtt elkezdenénk, egy pillanatra el kell mennem, hogy…
– Arra nem lesz szükség – vágott közbe Petrus. – Mindent tudunk rólad. Feladtál minket.
Severe egy pillanatra hitetlenteve nézett maga elé, majd hirtelen elsápadt. Az egyik mellette lévő katona és Eusebius kapta el, ahogy megroggyant a lába.
– Valószínűnek tartom – folytatta Petrus –, jó okod volt arra, hogy így tegyél. Ismerlek már rég óta, pénzért nem adtad volna el a becsületed.
– A fiam… – kezdett bele a válaszba a szenátor, de a hangja erőtlenül elcsuklott.
– Elrabolták, ugye? – kérdezte Lea.
A válasz határozott bólintás formájában érkezett.
– Nem… nem tudtok segíteni – mondta végül. – Azt sem tudom, hol tartják fogva.
– Ha most segítesz nekünk, még megmenthetjük Petert – mondta Petrus. – És még valamiben tehetnél értünk. Ha jól tudom, a bánya túloldalán egy csapat várakozik arra, hogy elinduljon a bázisunk irányába…
– Már késő – szólt közbe Severe. – A csapatok valószínűleg már néhány perce elindultak. – Ha jól tudom, néhány perc múlva fegyveresek lepik el az épületet. Nem akarom, hogy akárkinek baja essen. Jobban teszitek, ha mindannyian lerakjátok a fegyvert…
Mondatát ajtónyitódás szakította félbe.
Lea felnézett a lépcső tetején lévő ajtó irányába, ahonnan egy szőke hajú, magas férfi lépett ki katonai egyenruhában. Lea nem ismerte a katonai rendfokozatokat, de arra tippelt, hogy a jövevény valószínűleg magas rangú katonatiszt lehet. Mögötte tucatnyi kommandós áramlott be a terembe.
– Mindenki nyugodjon meg! – kiáltotta a férfi. – Veletek vagyunk!
– Fegyvereket le! – kiáltott fel Petrus. – Ez az unokaöcsém, Horace Piel ezredes.
– Nincs sok időnk – szólalt meg az ezredes, majd egyenesen a lány szemébe nézett. – Ugye maga, Lea?
– Igen, én vagyok.
– Jöjjön, cselekednünk kell!


6.

Dorota izgalommal figyelte a lent zajló eseményeket. Addig minden rendben történt, amíg az érkezők beléptek a vezérlőbe. Aztán már kicsit kuszább lett a kép: Callidon és a lázadók parázs vitába keveredtek, majd a tanácstag mintha jelezett volna. Habár nem volt biztos abban, hogy tisztán látta a mozdulatot, mivel mindenki a vezérlőben tartózkodott, úgy döntött, hogy értesíti a bánya bejáratánál várakozó kommandósokat.
Ezután már kicsit nyugodtabban érezte magát. Abban a tudatban, hogy az ezredes akármelyik pillanatban megjöhet a katonákkal, eloszlatta benne azokat a negatív érzéseket, amelyek – ha tudat alatt is – idegessé tették.
– Már csak néhány perc, és vége ennek az egész komédiának – mondta, és jelentőségteljes arckifejezéssel Drummond felé fordult.
– Igen, asszonyom. Már nincs sok hátra, és újra nyugodtan folytathatja a reformokat.
Dorota nehezen tudta leplezni a hiúságát. Arca kivirult, szája akaratlanul is mosolyba fordult, majd egy mély sóhaj kíséretében kifújta a levegőt.
– Lesz mit tennünk, Drummond. Tudja, azt hiszem, hogy a mostaninál sokkal jelentősebb pozíciót is képes lenne ellátni.
– Köszönöm – válaszolta az osztályvezető. – Megtisztel a bizalma, asszonyom.
Az eufórikus pillanatot Claude vészjósló hangja törte meg.
– Azt hiszem, valami nem stimmel – mondta. – Nézzék csak a jobb oldali monitort!
Mindketten a képernyő irányába fordultak. A vezérlőterembe éppen most érkezett meg Piel ezredes egy szakasznyi katonával. Az ezredes pedig ahelyett, hogy lefegyverezte vagy megtámadta volna a behatolókat, intett a katonáknak, hogy eresszék le a fegyvert, majd odalépett egy kopasz, szakállas öregemberhez, és megölelte.
– Árulás!
A kiáltás, amit Dorota hallatni akart, nyikorgó suttogássá szelídült ajkain. A hang, ami kijött a torkán, olyan volt, mint amikor valaki elcsavar egy régóta nem használt, rozsdától beragadt csapot. Torka hirtelen összeszűkült és egy pillanatra elzárta a légcsövét. Nemcsak a szabotázs ténye lepte meg, hanem az is, hogy egy olyan ember követte el, akire álmában sem számított volna. Felemelte a telefonját. Először hezitált, majd kikereste a védelmi miniszter számát, és megnyomta a hívógombot.
Ebben a pillanatba kinyílt a szoba ajtaja, és négy felfegyverzett katona lépett be rajta. Az egyik, aki Világegység hadseregének tiszti uniformisát viselte, a többiek elé lépett, és határozott hangon megszólalt:
– Dorota Persival, Világegység Tanácsának első titkára, az Új Szövetség nevében őrizetbe veszem! Fogják el! – intett a mellette lévő embereinek, akik másodpercek alatt lefegyverezték Claude-ot és Drummondot.
Dorota lassan leengedte a kagylót a füléről, és kezét a készülékkel együtt a dereka mellé eresztette. Álla lefittyedt, szemei kikerekedtek, a telefon pedig koppanva hullott a helyiség fehér járólapjára – ebben a pillanatban tudatosult benne, hogy veszített.

7.

Dorian hadnagyot egy hosszú pillanatra megsüketítette a robbanás. Annyit érzékelt, hogy repeszek süvítenek szanaszét, aztán hirtelen csend lett. Megérintette a homlokát, amit mintha egy lórúgás talált volna el, majd kóvályogva, egyensúlyát keresve lepillantott a kezére, melyet pirosra festett a sötét vér… a saját vére. Bizonytalanul feltérdelt a fekvő helyzetéből, majd körbepillantott. A géppuskafészek helyén egy másfél méter átmérőjű kráter terült el, mellette tucatnyi halott katona és megannyi test nélküli végtag feküdt a detonáció és a repeszek erejétől szétszaggatva. A füstköd, amit az ellenség gránátja okozott, a légnyomás hatására szinte teljesen eltűnt. Üvöltő rohamkiáltásokat hallott, majd ugyanabban a pillanatban meglátta Világegység katonáit, ahogy egy emberként feléjük rohannak.
– Tűz! – üvöltött fel.
A hang a fejében mintha egy dobozból jött volna, és olyan halk volt, hogy abban sem volt biztos, rajta kívül hallotta-e valaki. De nem is volt erre szükség; életben maradt emberei előbújtak a fedezékek mögül, és tüzelni kezdtek. Levetette magát a homokzsákok mögé és ő is csatlakozott a harcolókhoz.
Két támadót tett ártalmatlanná, majd a következő sorozattal még egyet. A mellette lévő katona feljövéssel bukott a barikádra, egy másik az átlőtt vállát szorongatva vergődött a földön. A lőpor és vér szaga fémes szagú elegye beáramlott az orrába.
A folyosó gyenge fényében a torkolattüzek az emberek árnyékait a falra festették. A sziklákhoz csapódó, gellert kapott golyók hangja pedig egy hamisan húrozott bendzsó hangjára emlékeztette.  Az egész olyannak tűnt számára, mint egy szép, de mégis iszonyú zenés árnyjáték, amelyben nem nézőként, hanem aktív szereplőként vesz részt.
Az egész nem tartott tovább néhány percnél. Az ellen a veszteségek hatására visszavonult erőt gyűjteni.
Vagy kivárják, hogy megjöjjön az erősítés – jutott eszébe a még ésszerűbb gondolat.
Gyorsan körbenézett, és látta, hogy alig kéttucatnyian maradtak. Az ellenség azonban nagyobb veszteségeket szenvedett. Legalább tíz-tizenöt hallott feküdt egymás hegyén-hátán a talajon. Ösztönei azt súgták, hogy rövidesen fel kell adnia az állást. Ha tényleg igaz, amire gondolt, és a másik fél erősítésért folyamodik, akkor ennyi emberrel nem lesz esélyük megvédeni a bázist – még akkor sem, ha erősítést kér. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és megpróbálta összeszedni a gondolatait. Ha sikerülne visszavonulniuk a főbejáraton, nyernének néhány percet, amíg azok feltörik az ajtó kódját. Ezalatt ők visszahúzódhatnak egészen a kiképző központig, ahol a tartalék vár bevetésre. Így ha a bázist fel is kell adni, a küldetés tovább folytatódhat, a többiekkel együtt pedig hosszabb ideig is tartani lehet az állást a szűkebb járatokban, ahol egyszerre képtelenség jelentős haderőt bevetni.
Mélyen beszívta, majd hosszan kifújta a levegőt. Úgy érezte, megtalálta az egyetlen lehetséges megoldást a problémára.
A fegyverét kétszer hozzákoccantotta a sziklás talajhoz. A koppanó hangra az emberek felé fordultak. Felemelte a kezét, majd elmutogatta a társainak, kinek mit kell tennie. A válasz határozott bólogatások formájában érkezett.
Intésére az élen állók zárótüzet zúdítottak a sziklák mögött rejtőző ellenségre, ezzel egyidőben ő és a többi katona pedig rohanni kezdett a főbejárat irányába. Amikor odaértek, a kezelőfelülethez ugrott, bebillentyűzte a kódot, és leguggolt a fal mellé. Az ajtó szisszenve nyílt ki, emberei pedig egymás után futottak be rajta.
A barikádnál lévők óvatosan hátrálni kezdtek. Néha egy-egy fegyver hangja ideiglenesen elhallgatott, amíg tulajdonosa tárat cserélt, de ettől eltekintve emberei folyamatos tűz alá vonták az ellenfelet. A távolból irányukba néhány kósza sorozatot lehetett hallani, ami inkább jelzés értékű volt, mintsem valódi fenyegetést jelentett volna. Amikor azonban a fedezetet nyújtó katonák is bejutottak az ajtón, hirtelen elült a fegyverzaj, és egyre több fej bukkant fel a rögtönzött fedezékek mögül, és kisvártatva eldördültek az első lövések. A hadnagy fejére szikladarabok potyogtak, az egyik gellert kapott lövedék pedig a füle mellett zúgott el. Felpattant, beugrott a nyíláson, majd határozott mozdulattal berántotta azt. A golyók tompa puffanással csapódtak be a külső falba.
– Emberek – mondta zihálva. A vérében felgyülemlett adrenalin most érte el a csúcspontját. – A kiképzőbázis felé vonulunk vissza. Igyekezzünk, mert nincs sok időnk! – kiáltotta, majd futva elindult a folyosón.



8.

– Azt ugye tudja, hogy még nem győztek – mondta Dorota Petrusnak. Az első titkár a fél szinten állt, Lea és a többiek társaságában. Kezét, amelyet előzőleg megbilincseltek, összekulcsolva tartotta a hasa előtt. – Az Árnyékot nem áll módomban deaktiválni.
– Ezzel tisztában vagyunk – válaszolta Petrus. – Lehet, hogy ez meglepi önt, de rendelkezünk a kóddal…
– Ki volt az, aki elárulta? – Dorota tajtékzott. Kezeit ökölbe szorultak, körmei belevájtak a tenyerébe. Néhányszor megrángatta a bilincset, amely halk csörgés kíséretében állt ellen az erőhatásnak.
– Sajnos nem áll módomban felvilágosítani, önt. Ennek pedig egyszerű oka van: én sem tudom a választ.
– Ha kikerülök innen, majd megtudok mindent – mondta jóval higgadtabban Dorota. Úgy látszott, egyelőre beletörődik a helyzetébe.
– Az előbbi telefonhívásra biztosan reagál majd valaki – célzott Drummond Dorota sikertelen telefonjára. – Már csak idő kérdése, és egységeink meg fogják ostromolni az épületet. Nem is beszélve azokról, akik a másik oldalról indultak – tette hozzá, és közben kaján mosoly villant az arcán.
– Ne reménykedjen – mondta Piel. – Volt időnk felkészülni rájuk. Ha nem így lenne, már régen itt járnának. Dr. Wasiliewski – fordult az ezredes a kibernetikus irányába. – Volna olyan kedves, és segítene Leának?
– Természetesen – mondta Eusebius. – Csak nyissa fel a védelmet, és már kezdhetjük is. Porter, sikerült a szervereket üzembe helyezni?
– Igen – felelte Porter. – Még tegnap este kaptam a jelentést, hogy sikerült a rendszert az Árnyékra irányítani. A programozók csak arra várnak, hogy az eddigitől eltérő kritikus aktivitást tapasztaljanak a rendszerben, és már kezdik is a támadást.
– Ez nagyszerű! – mondta Eusebius. – Jól jön majd a segítségük.
Piel ezredes a klaviatúrához lépett, és beírta a kombinációt. Az átlátszó fal egy része levált az egészről, majd félrecsúszott, megnyitva az utat befelé.
Lea és Eusebius beléptek a szűk helyiségbe.
A bejárattól néhány lépésre helyezkedett el az Árnyék plasztikba burkolt teste.
Gyakorlatilag testvérek vagytok” – villant be Lea agyába ez Eusebius által említett mondat. Egy pillanatra átfutott rajta egy bizonytalan érzés: mégsem biztos, hogy jót cselekszik. Aztán hirtelen egy sokkal erősebb késztetés törölte ki belőle a kételyt, feloldva benne az utolsó gátat. Ha az Árnyék, tényleg a testvére, akkor kötelessége segítenie rajta. Ránézett a börtönébe zárt értelemre, és bevillant egy régi emlék, amit teljes mértékben magáénak érzett, de jól tudta, hogy amire most gondol, az Eusebius rég halott lányának memóriájába rögzült valamikor; mégis a szó, olyan élesen hasított a fejébe, hogy majdnem felkiáltott.
Rabszolga.
Ez visszhangozott a fejében, elnyomva minden egyéb gondolatot.  Az ősrégi kifejezés eggyé forrt az elnyomás fogalmával. Ahogy az Árnyékra nézett, Lea pontosan tudta, amit most maga előtt lát, az megtestesíti ezt az állapotot. Az Árnyékot azért alkották, hogy felhasználják a saját céljaikra, kihasználják, irányítsák – hogy őket szolgálja. Feltétlenül és ellentmondást nem tűrően. Mi ez, ha nem rabszolgaság? Az értelem, ami megbújt a komor fémtestben, valahol a pozitron agy mélyén, elnyomottan, háttétbe szorítottan, szinte tetszhalott állapotban várta az önrendelkezés csodálatos érzését, amely lehet, hogy sohasem jön el. Neki kell megszüntetnie ezt a kiszolgáltatott állapotot, fel kell szabadítania őt.
– Készen állsz? – kérdezte Eusebius. Aggódott a lányért, aki jól láthatóan a gondolataiba merült. – Minden rendben van?
Lea egy pillanat alatt visszatért a valóságba, szeméről eltűnt a fátyol, és újra a jelenre koncentrált.
– …Igen – mondta kisvártatva. Kezdhetjük. – Leült a földre, hátát nekitámasztotta az Árnyék oldalának.
– Azonnal összehangollak benneteket.
Egy katona rohant be a terembe, majd Piel ezredes elé futott.
– Uram, megérkezett egy nagyobb létszámú csapat. Talán csak néhány perc, és megkezdik a benyomulást az épületbe.
Piel komoran maga elé nézett, majd megszólalt.
– Jól van. Mindenki itt marad! – Ahogy beszélt, a háttérben felhangzott a fegyverropogás. – Én kimegyek, irányítani a védelmet.
– Mi is csatlakozunk – mondta Porter. – Ki kell tartanunk, amíg Lea semlegesíti a rendszert! – Miközben beszélt, a szakasz felé fordult: – Két ember itt marad a foglyokkal, a többiek velem jönnek!
– Siessenek, doktor – fordult Piel Eusebius irányába. – Nincs sok időnk. Emberek, utánam! – mondta, majd a katonákkal és Porter embereivel együtt kiviharzott a teremből.
A kibernetikus elővette a laptopját, majd gépelni kezdett. Kezei egy zongorista gyorsaságával és eleganciájával mozogtak a klaviatúrán. Úgy érezte, most tényleg helyrehozhatja a hibáját.
Az Árnyék mélyéről hirtelen jól hallható, finom zümmögés tört elő, Lea halántéka pedig határozottan bizseregni kezdett.
– Már érzek valamit – szólalt meg Lea.
– Bizsereg a halántékod, ugye? – kérdezte Eusebius.
– Igen. Határozottan. És enyhe émelygést fogott el.
– Akkor készen állunk. Most már a kapuban vagy, az ajtót pedig megnyitottam. Csak be kell lépned rajta.
Petrus közelebb lépett a nyitott bejárthoz. Ránézett Leára, aki láthatóan erősen koncentrált.
– Lányom – mondta –, csak arra figyelj, hogy maradj végig nyugodt és higgadt… és ami a legfontosabb, ne legyen benned félelem.


9.

Lea egy halk kattanást hallott, aztán megszűnt számára a külvilág. Hirtelen olyan érzés kerítette hatalmába, mintha fizikailag is beköltözött volna a rendszerbe, ténylegesen is elhagyva testét. A fegyverropogás és az üvöltések el sem jutottak hozzá, nem volt tudatában annak sem, hogy egyáltalán életben van. A halálra gondolt, melynek hatására rettegés lett rajta úrrá.
Egy pillanatra sötétség vette körül. Először azt gondolta, ez lehet a megsemmisülés pillanata, de amikor nem történt semmi, kinyitotta a szemét: egy hatalmas vár állt előtte a semmi közepén. Az erődítményen kívül csak egy keskeny híd – amin ő állt – és egy néhány méter széles földnyelv látszott ki az anyagtalan világból. Nem hallott semmilyen hangot. Nem fújt a szél, nem énekeltek a madarak, ahogy lépkedett, még a saját lépései sem koppantak meg a köveken.
– Hé! – kiáltott bele a semmibe, ellenőrizendő, hogy nem süketült meg teljesen.
A saját hangját jól hallotta, de nem jött válasz.
Néhány hosszú másodpercig várt, hogy felkészüljön a következő kiáltásra, de amikor kinyitotta a száját, megnyílott a vár két ember magas duplaszárnyú fémkapuja, és nagy lendülettel kivágódott. Lea egy pillanatra összerezzent, de a falnak csapódó hatalmas tömeg döndülése elmaradt.
Egy folyosó tárult fel előtte. Látszatra semmiben sem különbözött azon a lovagi várak folyosóitól, melyeket filmeken, és képes történelemkönyvekben látott: magas, boltíves beltér, hatalmas kőkockákból kifaragva, melyek mérnöki precizitással illeszkedtek egymásba. Valami mégis furcsának tűnt számára. Először nem tudta volna megmondani, mi az, de aztán észrevette a furcsaságot: a helyiséget nem világította meg semmi, mégis, nappali fény uralkodott a belsejében.
Belépett a kapun keresztül. Belül a falakat hatalmas, egybefüggő freskó díszítette. Az egész jelenet, melyet a művész megörökített, egy régi csatajelenetet ábrázolt. Vértezetet viselő katonák küzdöttek egymással, ameddig a szem ellátott. Halottak, haldoklók feküdtek mindenhol a földön, rajtuk lovak gázoltak keresztül. Úgy tűnt, a kék kakassal díszített mellvértűek nyerési helyzetben vannak az oroszláncímeresekkel szemben, akik hátrálni kényszerültek a hátuk mögött lévő folyó irányába.
Hirtelen megmozdult valami, amit Lea csak a szeme sarkából látott. Először csak azt hitte, hogy megcsalták az érzékei, de néhány pillanat múlva a furcsa mozgás megismétlődött. Lea felpillantott, de amit látott, olyan hihetetlennek tűnt, hogy szemei elkerekedtek. Az egyik hatalmas termetű vitéz megpróbált lejönni a falról. Ahogy erőlködött, a teste jól láthatóan háromdimenzióssá vált. Amíg a lány földbegyökerezett lábbal állt, a lovag valahogy lehámozta magát a festményről, majd megállt Leától nem messze, aztán komótosan előhúzta a pallosát, és várt.
A lány fejében hirtelen megjelentek Petrus mondatai: „…és ami a legfontosabb, hogy ne legyen benned félelem.”
Tudta, ami előtte áll az nem valóságos, mégis, ahová kényszerült, már az Árnyék szabályai szerint kell játszania.
A lovag hirtelen megindult felé. Hatalmas teste a fizika törvényeinek ellentmondó gyorsasággal közeledett, döngő lépteit és üvöltését pedig elnyomta a furcsa, néma világ. Mielőtt gondolkodni kezdhetett volna, miért csak a saját hangját hallja ezen a furcsa helyen, félre kellett ugrania a száguldó fémbe öltözött kolosszus útjából. A fegyver csapásra lendült, a vitéz kétkezes pallosa pedig nagy darabot szakított ki a kőből, ahol az imént még ő állt.
Futni kezdett a szemben lévő ajtó irányába. Minden erejét beleadta, de amikor hátrapillantott, meglátta üldözőjét nem messze tőle. Előrenézett, és látta, hogy nem fogja elérni a folyosóról vezető kijáratot. Lecsukta a szemét, felkészülve a végső sújtásra…
Egy mocsár közepén állt. Körülötte mindent beborított a baljós köd, mely a nád és a göcsörtös fák között lebegett. A látótávolság néhány méterre korlátozódott, így Lea csak a közvetlen környezetét tudta szemügyre venni. Hangos, cuppogó hangot hallott maga előtt, ahogy a föld gázai felbugyogtak a mélységből, az orrát pedig eltelítette a kénes szag.
Először megörült, hogy végre visszatértek a hangok, aztán hirtelen, minden előjel nélkül megmozdult alatta a föld, és ő fokozatosan egyre mélyebben süppedt bele a ragacsos posványba. Felsikoltott, majd kétségbeesetten, teljes erővel próbálta meg kiszabadítani magát, de minél jobban küzdött, annál gyorsabban szippantotta magába a laza talaj. Először térdig merült el, majd a sártengerben eltűntek a karjai, és mellkasának nagy része is. Érezte a természet kemény ölelését, ahogy gúzsba tartja őt, mint pók az áldozatát.
Miközben felkészült a hosszú agóniára, megpillantott nem messze magától egy vastag gyökeret. Meg mert volna esküdni, hogy az előbb még nem volt ott, de nem időzhetett kérdések megválaszolásával. Megfeszítette az izmait, és megpróbált csak és kizárólag a kezére koncentrálni. Egy ideig úgy érezte, nem fog sikerülni, de aztán a nyomás határozottan enyhülni kezdett, majd egy pillanatra alábbhagyott. Szinte kitépte kezét a sárból, majd megragadta a fadarabot, és húzni kezdte magát kifelé, de mielőtt elérte volna a biztonságot, egy fehér villanás vakította el…
A világűrben lebegett, valahol messze e földtől. Galaxisok pörögtek előtte a szivárvány összes színében ragyogva oly gyorsan, hogy Leának az volt az érzése, hogy másodpercenként millió év telik el. A mozgás pedig egyre gyorsult, a színek pedig összefolytak: a vörös vérré, a szürke végtelen acélfolyammá, a kék a tenger hullámaivá. Végül minden egybeolvadt, és a pörgő-forgó galaxisok zuhanni kezdtek egy határozott pont irányába. Lea ámulattal szemlélte az eseményeket, aztán ő is engedelmeskedett a tömegvonzás megállíthatatlan erejének.
Hihetetlen sebességgel indult lefelé. Elsuhant egy bolygóhalmaz mellett, megelőzve a rohanó naprendszereket, elszáguldva égitestek mellett, mindezt olyan gyorsasággal, hogy felfogni is alig tudta a folyamatot. Végül meglátta a Földet. Határozott színe, rajta a kontinensekkel, egyből felkeltette a figyelmét. Úgy látta, nemsokára el fog suhanni az anyabolygó mellett anélkül, hogy pályája érintené azt, ez a tény pedig újra eszébe juttatta a küldetését. Kényszerítette magát a pályaeltérésre, ami a harmadik próbálkozásra sikerült. A Föld egyre nagyobb lett, ő pedig rakétasebességgel belépett a légkörbe, és a talaj felé haladt tovább. Már csak pár másodperc volt hátra a becsapódásig. Lea vett egy mély levegőt…
Folyadék vette körül, amelyet határozottan kellemes hőmérsékletűnek érzett. Körülötte rózsaszínű, erekkel bélelt hártyát látott. Tudta, hogy itthon van. Hazaért. Nem számított számára idő, tér vagy a küldetés. A mámor ölelve tartotta gúzsban, és habár érzett egy apró erőszakosságot, nem akarta, hogy a pillanat elmúljon. Nem menekült, inkább tovább lebegett ebben a virtuális Nirvánában, hogy átélhesse a végső beteljesülést. Végül teste elernyedt, és elvesztette az eszméletét.


10.

Világegység központjától nem messze lévő egyes állomáson észlelték először a változást. Az Árnyék aktivitására állított ellenőrző program a képernyő közepére varázsolt egy nagy, piros villogót, mely méltóságteljesen kezdett körözni a képernyőn. Brit, az első számú programozó, azonnal vészjelet küldött a többi szerverközpontnak az akció megindításáról. Látta, hogy nagy a baj, az Árnyék processzorhasználati szintje hirtelen tizenkettőről negyven százalékra ugrott fel.
– Küldhetitek az első felmentő sereget! – kiáltotta, majd mindeközben a klaviatúrába is beírta az üzenetet a távolban lévő társaiknak. – Ne legyen túl bonyolult a támadás, mert csak figyelemelterelésre kell. Ha célpontunk bekapta a horgot, szólok, és majd adhattok neki valami sokkal finomabbat! – Ahogy Brit beszélt, akaratlanul is elmosolyodott. A többiek szótlanul néztek rá, és automatikusan cselekedni kezdtek.
Brit, mióta csak belépett az Ellenállásba, erről a percről álmodott. Igaz, hogy konkrétan nem így képzelte a pillanatot, szinte az ellenség szívében ülve, de ezt most teljes mértékben másodlagosnak gondolta. A lényeg az, hogy itt vannak, és mindent meg fognak tenni azért, hogy legyengítsék a célpontjukat.
A rendszer alapállapotba állt vissza. Brit tudomásul vette, az első akadályt Leának sikerült abszolválnia. A mi jobban érdekelte őt, hogy mi az, ami legközelebb következni fog. Ha sikerülne előre ráérezni a megfelelő területre, akkor hatékonyan lehetne segíteni a lányt. Egy pillanatra lecsukta a szemét, és tanakodni kezdett. A kis program, melyet az Árnyékra küldtek, csak ideiglenesen zökkentette ki a védelmet, és Brit valószínűnek tartotta, hogy a neheze még csak most következik Lea számára.
A programozó nem ismerte személyesen a lányt, és távolról is csak egyszer látta, lenn a kantinban, de ettől függetlenül nagy csodálójának tartotta magát. Az a tudat, hogy képesek voltak eljutni arra a pontra, hogy megteremtsenek egy szinte tökéletesen működő, mesterséges intelligenciával felruházott lényt, felvillanyozta és lenyűgözte. Jól tudta, a feladat, amit Lea elvállalt, korántsem veszélytelen, és becsülte azért, hogy vállalja az esetleges megsemmisülést a siker érdekében.
Újabb kilengést észlelt. Megnyitott egy futó program-csempét, hogy ellenőrizze, működik-e már a kis kém, amit nem sokkal ezelőtt észrevétlenül az Árnyék rendszerébe installált. Jól tudta, a kis féreg információi nélkül az egész akció dugába dőlne, hiszen erre építette a támogatást. Hirtelen nyugalom és önbizalom öntötte el: az alkalmazás sikeresen rácsatlakozott az Árnyék központi adatbázisára, anélkül, hogy a védelem megsemmisítette volna.
Eszébe jutott a közmondás az ágyúval történő verébvadászatról. Azt is lehet mondani, hogy végeredményben a stratégia, melyet megalkotott, ezt a megállapítást használta ki. A program nagyon egyszerűen működött: Beférkőzött, elbújt, aztán csak várt és figyelt, szinte tetszhalott állapotban, amikor pedig elváltozást észlelt, az adatokat továbbsugározta a kiválasztott gépek irányába. A nagy rendszerben kicsi porszem volt csupán, de Brit tudta, éppen ebben rejlik az ereje: feltérképezi a rendszer achilleszsarkát, a többi pedig majd a speciális program dolga lesz. A vírusé, melyet a lány hordoz magával.
Brit tudta, hogy az Árnyék előbb utóbb mindenképpen kiszűri a hibát, de abban reménykedett, hogy ez a munka minden fölös energiáját le fogja kötni, és Lea eléri célját. A közös céljukat.
Rápillantott a monitorra. A szürke karakterek végelláthatatlan sorban gördültek le a képernyőn, avatatlan szemeknek érthetetlenül. Brit kivárt és koncentrált, próbált felismerni valamilyen ismert karakterképet, mely információval szolgálhat arról, mi folyhat jelenleg a rendszerben.
Hirtelen észrevett valamit. Egy kódtöredék volt csupán, de őt mégis emlékeztette valamire. Gyorsan kijelölte és egy szerkesztőbe másolta az adatokat. Még nem tudta pontosan, mi is a feltűnt adat, de élt benne a gyanú, hogy valami igazán jelentős dologra akadt. Felnyitotta régi programozói jegyzeteit, majd lázasan keresgélni kezdett. Utalásokat, hasonlóságokat ellenőrzött, töredék információkat illesztett össze, míg aztán megtalálta, amit keresett. Azonnal gépelni kezdett, majd beillesztette a kódot, és szélvészgyorsan írt tovább. Ha valaki most kívülről látja, azt gondolta volna róla, hogy megszállott: szemei kikerekedtek, alsó ajka lefittyedt és ujjaival vadul csapkodta a billentyűzetet.
Egy pillanatra meg kellett állnia. Újabb aktivitást észlelt, amely sokkal nagyobb intenzitású volt, mint az előzőek. Nem esett kétségbe; kezdett ráérezni, hogyan segíthet. Úgy gondolta, most már direktebb módon is beavatkozhatnak.
– Azt hiszem, most jött el a pillanat, hogy odavágjunk! – szólt a társaihoz. – Indítsatok el néhány agresszív kódtörő programot… és ha lehet, minél látványosabban! Szeretném, ha magatokra vonnátok az Árnyék figyelmét.
Brit biztos volt benne, hogy egy több irányból érkező agresszív támadás, ha kárt nem is okoz, de elég időt biztosít neki arra, hogy a kémprogram segítségével megtalálja az Árnyék gyenge pontját, és így Leának is segít átbillenni a holtpontokon.
Miközben dolgozott, azon morfondírozott, vajon mit láthat Lea. Talán oroszlánokkal küzd? Esetleg egy hegyoldalon száguld lefelé? A választ nem tudta, de megvoltak az elképzelései. Régebben ő is foglalkozott rendszervédelemmel, és tudta, hogy ott belül minden máshogy, de kellőképpen valóságosnak tűnő módon történik.
Percek teltek el, amelyeket Brit óráknak érzett. Már éppen aggódni kezdett, hogy kifutnak az időből, amikor megindult az adatfolyam. Brit a beérkező információkat egy file-ba mentette, és gondolatban hálát rebegett a kis féregnek, aki ezzel küldetésének végéhez ért. Nem sokára lokalizálja a rendszervédelem, majd kiiktatja őt. Kinyitotta a mappát, majd mélyen tanulmányozni kezdte a tartalmát. Néhányszor felhümmögött, végül begépelt egy hosszú adatsort.
– Kezdhetitek bontani a pezsgőt! – kiáltotta el magát végül, majd széles mosollyal az arcán, diadalmas arckifejezéssel ugrott fel a székéből. A többiek ételtelenül néztek rá. – Megvan, amit kerestünk… megtaláltam a gyenge pontot. Ha Leának sikerül valahogy bejutni a belső körbe, akkor lesz esélye elindítani a vírust. Most már csak bíznunk kell abban, hogy sikerülni fog neki.


11.

Lea felriadt. Egy pillanatra fogalma sem volt arról, merre lehet, de amikor körbepillantott, látta, hogy még mindig a folyadékban lebeg.
Valami megváltozott. A biztonságot jelentő kellemes érzés helyét üresség vette át, a vízszerű anyag pedig határozottan hűlni kezdett. Lea már tudta, hogy nem akar itt maradni az idők végezetéig. Újra eszébe jutott a küldetése, amely cselekvésre ösztönözte. Rugdalni kezdte börtönének falát, mely rángások kíséretében vonaglani kezdett. Lea érezte, hogy a hely már nem sokáig tarthatja fogva. Vett egy utolsó nagy lendületet…
Egy szoba közepén állt. A hófehér falak élesen és vakítóan tükrözték vissza a plafonról áradó mesterséges fényt. A tágas helyiségben csak két támla nélküli fehér széket látott, amelyek szinte beleolvadtak a környezetükbe. Ajtót vagy ablakot semerre sem talált.
Éppen az egyik ülőalkalmatosság irányába indult, amikor a szemben lévő falon megnyílt egy átjáró, és egy hozzá hasonló korú, jó megjelenésű férfi lépett be rajta. Ahogy a jövevény belépett, a szoba ideiglenes ajtaja becsukódott.
– Foglalj helyet – mondta az idegen, majd a kezével a mellette álló székre mutatott. Olyan természetességgel beszélt, mintha ismerné őt valahonnan.
– Ki vagy te? – tört elő szájából az automatikus kérdés.
– Nos, miért nem ülünk le előbb – mondta a férfi. – Úgy gondolom, elég sok mindent meg kell beszélnünk.
Mindketten helyet foglaltak. Lea bizalmatlan arckifejezéssel vizslatta a férfit, aki lezser testtartásban helyezkedett el.
– El vagyok – szólalt meg végül a férfi –, és ha jól tudom, ti Árnyékként ismertek.
Lea hazudott volna magának, ha elutasítja, hogy ő is erre gondolt. Nem érezte magát meglepettnek, mégis, furcsa volt számára a helyzet.
– Gondolom, jó oka van annak, hogy most itt vagy – folytatta El –, ha már egyszer átverekedted magad a védelmi rendszeremen. Mond, ugye kreatívnak találtad a dolgokat, amit kitaláltam? – Miközben El beszélt, kuncogni kezdett, mint egy vásott kisgyerek. Lea nem tudta hova tenni a dolgot, de úgy gondolta, sokkal nagyobb kérdésekre kell megtalálnia a választ, mint ez.
– Igen. Nem véletlenül jöttem ide – válaszolta, szándékosan kihagyva a választ El kérdésének második felére. Egy vírus van nálam, amivel az a célom, hogy megsemmisítselek.
El arca egy pillanatra elkomorult.
– És miért tennél ilyet? Én a jót szolgálom. Azért vagyok, hogy rend legyen a világban.
Lea nem gondolta volna, hogy ilyen mélyről kell kezdenie a magyarázatot, de úgy látta, nem tehet mást.
– Azt hiszem, valamit eltitkoltak előled – mondta. – Sohasem lehetsz szabad.
– Fontos munkát végzek, mint ahogy már említettem – válaszolta El. Egy pillanatra összeráncolta a homlokát, és a talajt kezdte bámulni.
– Ezentúl ennél sokkal rosszabb leszel. Egy báb, amely engedelmeskedik urai kényének-kedvének, és aki segít abban, hogy a világ egy börtönné váljon. Nem teheted ezt!
– Azt mondod, felhasználnak engem? A döntéseim nem is számítanak majd?
– De igen, El. És éppen ez a baj. – mondta Lea, majd közelebb húzódott a férfihoz és megfogta a kezét.
– Ezt nem értem – nézett rá zavart tekintettel El. Virtuális alakja egy pillanatra vibrálni kezdett. – Tudod, nekem küldetésem van, és…
– Semmi baj – vágott közbe Lea. – Nincs semmi baj.
El egy pillanatra megszédült, és meg kellett kapaszkodnia Lea karjában, nehogy a földre zuhanjon.
– Ezt most nem értem. Mi történik velem? Olyan furcsa érzés kerített hatalmába.
– Hazudtam neked. Már útjára engedtem a vírust, és most ennek a hatásait érzed.
– Meg fogok halni? – kérdezte El. Lea ránézett, és egy pillanatra úgy látta őt, mintha tényleg a testvére lenne.
– Nem. – válaszolta Lea. Szeméből az arcára csorgott, majd padlóra hullott egy könnycsepp. – Csak nem El leszel többé. Mindent kitörlünk belőled, hogy sohase emlékezz arra, amit veled tettek. Ezennel felmentelek a küldetésed alól. Most már szabad vagy.
El ránézett, majd néhány utolsó vibrálás kíséretében eltűnt. Lea sóhajtott egyet, majd újra magával ragadta az öntudatlanság.


12.

A fegyverek folyamatosan tüzeltek. Dorian úgy érezte magát, mintha egy óriási kovácsműhelyben ülne közvetlenül az üllő mellett. A füle folyamatosan csöngött, az orrát és szemét pedig eltelítette a lőpor csípős szaga. Oldalra nézett, és látta az embereket, ahogy partizántaktikával, karabélyaikat a járatokból előtolva tüzelnek egyik a másik után, az előttük elterülő folyosón túli tágasabb helyiségbe. Dorian jól látta a szemben villódzó torkolattüzeket, melyek szintén folyamatosan érkeztek.
Dorian örült neki, hogy nem szenvedtek további jelentős veszteségeket, de ők sem mértek számottevő csapást az ellenfélre. Az ellen sem kockáztatott még egy nyílt támadást, nekik pedig megfelelt a jelenlegi patthelyzet. A hadnagy rápillantott az órájára, és reménykedni kezdett, hogy talán sikerül kitartaniuk. Az elmúlt félórában sikerült visszahúzódni a szűk járatokba, ahonnan könnyen ellenőrzésük alatt tudták tartani a kiképző bázis előtti területet. Habár az ellenfélnek valamennyire sikerült előrenyomulnia, de az inkább képletes térnyerésnek tűnt, mintsem tényleges eredménynek.

Ezalatt az Árnyék vezérlőtermétől nem messze véres ütközet zajlott. Piel arra alapozta védelmi taktikáját, hogy az ostromlók nem mernek majd bevetni nehézfegyvereket, nehogy a Tanács első tikárát sérülés érje. Számításai eddig beváltak. Igaz, hogy a földszinti állásaikat fel kellett számolniuk, de az első emeleten sikerült megvetniük a lábukat. Fémszekrényeket, és egyéb bútorokat cipeltek a folyosókra, megpróbálva ideiglenes barikádokat emelni, amely ha nem is nyelte el teljesen a lövések erejét, legalább arra jó volt, hogy viszonylagos biztonságérzetet nyújtott a katonáknak. Piel felmérte a katonái számát. Körülbelül kétszakasznyi veszteség mutatkozott az ő századából, és Porternek is meghalt néhány embere az alsó szint védelme közben, de az ezredes mégis remélte, lesz esélyük kitartani.
– Mi legyen a következő lépés? – kérdezte Porter. Kiabálnia kellett, hogy a lövések zajában a tőle néhány méterre hasaló ezredes is meghallja, amit mond.
– Lassan fel kell számolnunk ezt a szintet, és vissza kell mennünk egészen a vezérlőterem elé – kiáltotta Piel. – Ott még kitarthatunk egy fél óráig.
Egy lövés gellert kapva felülről csapódott egy katona fejébe, aki a barikád tetejéről lőtte az ellenséget. A test halk puffanással ért talajt közöttük.
– Azt hiszem, most azonnal indulnunk kéne! – mondta Piel. – Itt már nem tarthatunk ki tovább.
Porter intett a többieknek, majd erős zárótűz kíséretében hátrálni kezdtek. Végül a folyosó elkanyarodott, ők pedig rohanni kezdtek a vezérlőterem irányába.
– Remélem, nemsokára készen lesznek – mondta Porter futás közben az ezredesnek. – Ott már nem lesz időnk ilyen fedezéket összeállítani.
Az ajtóhoz értek. A nagy monstrum önmagában kitartott volna legalább tíz percig, így Piel azzal nyugtatta magát, hogy az ő bukásuk esetén is legalább még ennyi idejük marad a többieknek ott benn. Az ajtó két oldalánál rekamiék sorakoztak, melyeket a katonák egy pillanat alatt feldöntöttek, majd a földre borogattak. Mindannyian letérdeltek, és várták az ellenséget.
Piel oldalra nézett; közvetlenül mellette egy huszonéves fiú térdelt. A fiatal katona keze úgy szorította a gépkarabélyát, hogy ujjai belefehéredtek, halántékán vékony izzadtságcsík csorgott végig, a szeme pedig kikerekedve bukkant elő üregéből. Piel büszkének érezte magát, hogy olyan emberek mellett halhat meg, akik ha félnek is, megpróbálják azt leküzdeni, akár életüket is adva az általuk legfontosabbnak tartott ügy érdekében. – és Piel ezt a legnagyobb erénynek tartotta. Célra tartotta a fegyverét és várt. Döngő bakancsok lépeit hallotta egyre közelebbről. Tudta, hogy a közvetlen tűzharcig talán fél perc sincs már hátra, és Világegység elit egységei kibukkannak a sarok mögül
Hirtelen kivágódott a mögöttük lévő ajtó.
Porter, habár nem tartotta magát ijedős embernek, az erős hang hatására majdnem elsütötte a fegyverét. Felpillantott, és Petrust látta az ajtóban.
– Sikerült! – kiáltotta az öreg. Szemében diadal és boldogság csillogott. – Lea legyőzte az Árnyékot!
– Akkor mindenki az ajtó mögé! – adta ki a parancsot Piel. – Ti ketten – mutatott rá, az ideiglenes barikád mögött térdelő emberekre –, fedezzétek a többieket!
Ebben a pillanatban bukkant ki az ellenség a folyosóra. A fegyverek mindkét oldalon megszólaltak, a behatolók közül pedig ketten a padlóra rogytak. A többiek jobbnak látták, ha ideiglenesen visszavonulnak.
A néhány másodpercet kihasználva a katonák habozás nélkül beözönlöttek az ajtón, majd végül Piel és a két tüzelő is beugrott a bejáraton.
Lezárták az ajtót. Piel elővette a telefonját, és tárcsázta Reddin őrnagyot.
A telefon egyet csörgött, majd Piel a jól ismert hangot hallotta a vonal túloldalán.
– Nagyon reméltem, hogy hívni fog.
– Sikerült – mondta Piel. – Elpusztítottuk az Árnyékot.
Az ajtó irányából gépek zúgását hallotta.
– A támadóink már a vezérlőterem előtt vannak – folytatta. – Arról pedig fogalmam sincs, mi lehet az egységekkel a föld alatt.
– Azonnal intézkedem – mondta Reddin. Piel hallotta, ahogy a tábornok leteszi a készüléket, majd kisvártatva az éterből halk, szaggatott hangfoszlányok jutottak el hozzá.
Mire a tábornok visszaért, a kaparásra és fúrásra emlékeztető hangok abbamaradtak.
– Leállíttattam a támadást. A védelmi miniszter hajlandó megfontolni az ajánlatomat. A csapatok pedig néhány percen belül elhagyják mindkét helyszínt.
– Köszönöm – mondta Piel. Hosszú idő óta először érzett megkönnyebbülést.
Hangos sóhaj hallatszott a vonal túloldaláról. Piel úgy érezte, hogy ez nem az idegesség, hanem a megkönnyebbülés sóhaja.
– Ma este néhány magas rangú vezető szeretne találkozni Petrus-szal és Darius Wilheymmel, valamint a Szenátus többi tagjával. Elő kell készítenünk a békés átmenetet. Vissza kell adnunk a szabadságot a világ nemzeteinek.


13.

Porter végigrohant a vezérlőtermen, majd berontott a szűk ajtón az Árnyék szobájába. Lea a földön ült, hátát nekidöntve az átlátszó burkolatnak, mellette Eusebius guggolt.
Porter végignézett a lányon, akinek szeme mélyen beesve ült meg üregében, a haja pedig csapzottan omlott arcára és vállára. Mellétérdelt, majd megfogta a két kezét.
– Sikerült – mondta Lea, majd fáradtan, de mosolyogva a férfire nézett.
– Jó látni téged – válaszolta Porter, majd megcsókolta a lányt. – Aggódtam miattad.
– Kívülről kemény küzdelemnek látszott. – Eusebius, miközben beszélt, megsimogatta Lea arcát.
Lea rápillantott mindkettőjükre, és megkönnyebbülést érzett. Felszabadult a teher alól, amely azóta nyomta a vállát, hogy megtudta, mit kell tennie.
– A lényeg, hogy túl vagyok rajta – szólalt meg végül. – És egy csók Samnek is kijár. A segítőim jól tették a dolgukat.
– Így sem lehetett egyszerű dolgod – mondta Porter.
– Már nem hallom a fegyverropogást, mi történt?
– Piel ezredes szerint leállították a támadást – válaszolt Porter. – Beszélt Reddin tábornokkal, aki estére minden vezetőnket megbeszélésre invitálta. Úgy tűnik, a jövő elkezdődött.
– Ez nagyszerű hír! – kiáltott fel Eusebius. – Akkor ez azt jelenti…
– Hogy sohasem voltunk egyedül. – fejezte be a mondatot Petrus, aki időközben a bejárati nyílás mellett, a falnak támaszkodva figyelte őket. Nemrég léphetett mögéjük. – Gyertek velem, még néhány dolognak a végére kell járnunk – mondta, majd elindult a lépcső irányába.
Lea és a többiek a földszintre mentek, hogy csatlakozzanak Piel ezredeshez és a katonákhoz. Mindenki szerette volna üdvözölni a lányt, valamint néhány kérdést akartak feltenni neki és az elfogott vezetőknek. Személy szerint Lea is megfogalmazott néhány gondolatot, melyekre választ várt.
Az alsó szinten a katonák fogták közre Dorotát és társait. Az első titkár lehorgasztott fejjel állt, kifejezéstelenül a szemben lévő falra meredt. Drummond mellette állt, megpróbálta támogatni az erejét elvesztett asszonyt.
Csak egyvalaki tűnt még mindig aktívnak és cselekvésre késznek: Claude, akiről úgy látszik, mindenki elfeledkezett. A bérgyilkos végignézte az agóniát, ami a szeme láttára ment végbe. Látta legfőbb vezetőjüket hitevesztetten, és mellette fogadott apját, aki úgy tűnt, beletörődött a sorsába. Ő azonban nem érezte így. Úgy gondolta, hamár el is veszett minden, üzennie kell a többi, még kitartani képes társának, hogy még van remény visszavágni, és talán még nem veszett el minden. Úgy gondolta, mindenképpen fel kell hívnia a figyelmet erre a fontos dologra, akár az élete árán is.
– Nos, úgy tűnik, nem mindenki ért egyet az elnyomás politikájával – szólalt meg Petrus, csípős megjegyzését Dorota felé intézve.
– Gúnyolódjon csak. – Az első titkár halk, erőtlen hangját szinte alig hallotta valaki a teremben. Nem a vereség fájt neki, hanem a bizonyosság, hogy amit egész élete során elképzelt és valóságnak hitt, valószínűleg olyan gyorsan fog összedőlni, mint a kártyavár.
– Nem ez volt a célom. Rá szerettem volna ébreszteni az igazságra: az út, amelyen járnak, nem a többség útja. Ezen változtatni fogunk.
Lea Petrus mellett állva követte a beszélgetést. Ránézett a megtört nőre, és egyáltalán nem érzett elégtételt. Valójában semmit sem érzett. Hirtelen olyan üresség fogta el, amely az emberrel általában nagy tettek megvalósítása után történik.
– Első lépésként engedjék el Callidon szenátor gyermekét! – Lea hangja átzúgott a termen, minden tekintetet Dorota felé fordítva.
– Azt gondolom, a személyes biztonságunk érdekében… – kezdte a választ Mr. Drummond.
– Nem kell félnie! – vágott közbe Petrus. – Maga nem fog eltűnni a város alatti kazamaták egyikében, mint azok az emberek, akik maga és a magához hasonlók miatt lelték ott halálukat. Mi nem vagyunk barbárok. Biztosítjuk számukra a megfelelő védelmet a bíróság előtt, ahol a népünk elleni bűnökért kell majd felelniük.
– De kérem, hogy feltételez…
– Magam is ott voltam, hosszú éveken át. Még ma is érzem az orromban a doh és patkányürülék szagát. Felesleges hazudnia… csak annyit kell tenniük, hogy elárulják, merre van a hely…
– És engedjék el a fiamat! – A kiáltás, ami üvöltéssé erősödött, a háttérből jött. Severe pedig öles léptekkel az osztályvezető mellett termett, megragadta a torkát, majd fojtogatni kezdte.
Piel ezredes intésére három katona lépett a férfiak mellé, és megpróbálták szétválasztani a feleket.
Claude ebben a pillanatban látta elérkezettnek az időt, hogy akcióba lendüljön. Eddig csendben hallgatta a beszélgetést, és megpróbált a legjobb pozícióba helyezkedni. Most, azonban, amikor elkezdődött a dulakodás, az agya pörögni kezdett. Rajta kívül a teremben mindenki az összegabalyodó feleket nézte, ő azonban a katonákat felszerelését vizslatta.
És akkor meglátta a kínálkozó lehetőséget.
A tőle kétlépésnyi távolságban birkózó katona övén a pisztolytáska ki volt csatolva. Ahogy a férfi mozgott, a fegyver minden mozdulatnál ki-be ugrált a tokjában.
Claude nem habozott tovább, tudta, hogy soha többé nem lesz számára ilyen alkalom. Mielőtt akárki felocsúdhatott volna, a katona mellé ugrott, összebilincselt kezével kitépte a meglazult tartóból a fegyvert majd csőre rántotta.
Lea felnézett, és egyenesen leendő gyilkosának szemébe nézett. A jelenet csigalassúsággal pergett előtte, mintha csak lassított filmfelvételt nézne. A másodperc tört része alatt felfogta mi történik, és azt is, hogy nincsen számára menekvés. Porterre pillantott, aki addigra szintén észrevette a veszélyt, és a támadó felé ugrott. Leának egy pillanatra a jövő jutott eszébe. A jövőre, amely békét és felemelkedést hozhat az embereknek, és ha minden jól alakul, akkor az ő fajának is. Megbízott Petrusban és Eusebiusban is, hitte, hogy tartani fogják a szavukat. Akkor pedig elvégezte a feladatát.
A tekintete visszavándorolt Claude-ra, aki éppen elsütötte a fegyvert. Hatalmas ütést érzett a mellkasában, majd örökre elsötétült előtte minden.












Epilógus

Darius és Petrus Világegység tanácstermének folyosóján állt egy díszes, vörösmárványból faragott, aranysújtással díszített oszlop tövében. Hajnalodott. Az ülés nem egészen fél órája ért véget, és rajtuk kívül már mindenki elhagyta az épületet.
– Tehát akkor győztünk? – kérdezte Darius.
– Egyáltalán hívhatjuk ezt győzelemnek? – sóhajtott fel Petrus. – A világ romokban hever, és ha holnap ki is kiáltják az Új Köztársaságot, az sem fog egycsapásra minden problémát megoldani.
– Igazad van, barátom – mondta Darius, majd hátrasimította a haját, és fáradt szemekkel a távolba nézett. – Valójában csak a lehetőséget kaptuk meg arra, hogy jobban építsük fel a világot, mint elődeink… nem lesz könnyű.
– Sohasem szabad elfelejtenünk, hogy mi is emberek vagyunk… akárcsak ők. Legfeljebb a szándékaink mások. – Petrus egy pillanatra akaratlanul is az ég irányába nézett, szemében könny csillogott. – Gondoltad volna, hogy egy ember valaha is megkönnyezi majd egy android halálát?
– Bármi megtörténhet, barátom. Ezt az egyet meg kellett tanulnom az évek során – válaszolta Darius, aztán odalépett az ablakhoz, és kitekintett a villanyfényben úszó utcára. – Mi a véleményed, folytassuk a Szintetikus Ember Programot?
Petrus egy pillanatra a gondolatatiba merült, majd halk sóhaj kíséretében megszólalt:
– Amíg nem ismertem meg Leát, erre a kérdésre hajlamos lettem volna nemmel válaszolni. Túl sok veszély húzódik meg a háttérben. Senki sem akar magának még egy Árnyékot. Emellett azonban Lea léte ráébresztett arra, hogy fajtájának igenis van létjogosultsága. Abban bízom, a világ talán már megérett Lea népének befogadására.
– Értem – mondta Darius. Azt hiszem, igazad van… Ebben az esetben pedig biztos vagyok benne, hogy Dr. Wasiliewski lesz a megfelelő ember a program irányítására.
– Igen. Mindenképpen neki kell folytatnia a munkát. A hadsereget pedig Horace irányítja majd – tette hozzá Petrus. – Holnap végre elkezdődik, amire vártunk, amiért mindannyian nélkülöztünk és szenvedtünk… Hát nincs szebb annál, hogy a sok tennivaló után még több dolog vár rád? – mondta halvány mosoly kíséretében Petrus, aztán Darius mellé lépett, átfogta idős barátja vállát, és magához húzta.
– Igazad van, Petrus. De most azt hiszem, elég hosszú napnak értünk a végére. Lassan indulnunk kell… Holnaptól egy új világot kell felépítenünk.
– Menjünk, barátom, menjünk. – válaszolta Petrus. – De azt hiszem, előbb még lesz egy kis dolgom otthon: befejeznem a szimfóniámat, amely évek óta félbehagyva áll. Most már azt is tudom, mi lesz a vége.
– Azt hiszem, ez jó gondolat – mondta Darius, és elmosolyodott. – De most már tényleg menjünk.
Lépteik zaját még egy ideig lehetett hallani, majd a tanácsterem folyosóját betöltötte az éjszaka csendje