Ötödik fejezet
Felcsillan a remény


…csupán a csalfa szép Remény maradt benn a
szelencézében meglapulva, midőn az ijedt Pandora a
szelenczének födelét hamarosan visszacsattantotta…

Prometheus – Servius nyomán



1.

Drummond korán reggel boldogan és kipihenten ébredt. Olyan nagyszerűen érezte magát, mint még soha eddigi életében. Készített magának egy kávét, majd vajas pirítóssal és egy nagy, csokis croissant-tal tömte meg a hasát.
Amikor elkészült, úgy érezte magát, mintha menten kipukkadna. Eszébe jutott, hogy felkelti a fiút, de aztán meggondolta magát, és először szendvicset készített Peternek – nem akarta, hogy a reggelivel időt veszítsenek. Már csak egy óra volt hátra a Dorotával megbeszélt találkozóig. Úgy gondolta, a mai beszélgetés a legfontosabb lesz egész életében, így üdén, frissen és lelkileg felkészülten akarta lebonyolítani.
Bement Peterhez és finoman felkeltette. A fiú zavartan felnézett. Látszott rajta, hogy egy pillanatra nem tudja, hol van – aztán a pupillája hirtelen kitágult és Drummondra nézett. A férfi finoman a fiú szájára tette a kezét és megszólalt:
– Fiam, ugye nem kell emlékeztesselek arra, hogy miért vagy itt. Ha továbbra is ilyen jól együtt tudunk működni, akkor nem lesz baj. Most leveszem a kezem a szádról, feltéve, ha megígéred, hogy nem kezdesz el kiabálni. Sőt, ha továbbra sem lesz veled gond, a kocsiban is szabadon ülhetsz. Megértetted? Ha igen, kérlek bólints.
Péter jól láthatóan bólintott. Drummond ez beleegyezésnek vette. Elengedte a fiú száját.
– Akkor induljunk is! Sietnünk kell, hogy időben odaérjünk.

A Tanács központi épülete könnyen megközelíthető helyen feküdt. Drummondnak csak ki kellett kanyarodnia a lakóparkból, majd a néhány kisebb utca érintésével ráfordulni a Győzelem sugárútra.
Peter mozdulatlanul ült az anyósülésen. Úgy látszott, felfogta mindazt, amit a férfi mondott neki. Rájött arra, hogy nincs érte az ellenállásnak. Biztos volt benne, hogy apja valahogy megtalálja a módját a kiszabadításának. Addig is jobbnak tartotta, ha csendben vár és figyel – arra gondolt, ez később még a hasznára válhat.
Drummond szótlanul ült a volánnál, gépiesen kormányozva a járművet. Már több ezerszer megtette ezt az utat. Talán már csukott szemmel is odatalált volna. Hirtelen eszébe jutott a kezdet, amikor kezdő hivatalnokként tette meg minden reggel az utat tömegközlekedéssel. Akkor még nem gondolta, hogy ilyen fontos és felelős munkát fog végezni. Ambíciói szerények és egyszerűek voltak: normális élet, lakás, esetleg család és gyerekek. Aztán minden megváltozott: kezdte kiismerni és átlátni a rendszert az erősségeivel és gyengeségeivel együtt. Meglátta a tátongó réseket, melyeken keresztül nevenincs senkiből valakivé – mondhatni jelentős személyiséggé válhatott. Amikor mindez tudatosult benne, eldöntötte, hogy feladja minden addigi vágyát, és karriert csinál.
A huszonhetet töltötte akkoriban. Kis, szürke hivatalnokként az emberek ügyes-bajos dolgaival foglalkozott: lakásigénylés, telekeladás és vétel, rövid lejáratú, kamatmentes állami kölcsönök elbírálása és kiutalása. Minden nap emberekkel találkozott. Általában azokkal a középrétegekkel állt kapcsolatban, akik máról-holnapra éltek. Abban az időben olcsó lakások és rövid lejáratú gyorskölcsönök vándoroltak keresztül rajta és az irodán.
Nem volt gazdag. Egyszobás, harmincöt négyzetméteres szobában élt a külváros peremén, a Béke lakótelep egyik tízemeletes házának legfelső emeletén. A szigetelés és a lapos tetős építkezés minden évszakban megkeserítette az életét: télen fázott, nyáron hőgutát kapott, tavasszal és ősszel az állandó esőzések miatt úgy érezte, mintha az esőerdő közepén élne. Ilyenkor úgy nézett ki a szobája, mint egy edénykiállítás, bár az edények varázsa nem a szépségükben, hanem vízgyűjtő képességükben rejlett.
Aztán az egyik nap történt valami. Teljesen átlagos szerda reggel volt. Drummond az irodájában ült, általános napi feladatait végezve. Egy hete nevezték ki csoportvezetőnek a hitelosztályon, ami büszkeséggel és örömmel töltötte el. Éppen néhány kölcsön bírálatait nézte át, amikor halkan kopogtak az ajtóján. Egy barna ballonkabátos, magas valaki állt az üveg mögött, a fején karimás kalappal, szájában szivarral. Amikor Drummond felnézett, az idegen arcával vicsorított és ráharapott a vastag szivarra.
Drummond intett a férfinek, hogy lépjen be, az idegen pedig hanyag eleganciával belibbent a szobába. Volt a mozdulatában valami méltósággal vegyült kecsesség, amit Drummond sohasem látott még azelőtt.
– Jó napot, Mr. Drummond! – köszönt az idegen harsányan, majd kérdezés nélkül belehuppant a Drummond asztala előtt álló antik fotelbe. – Ivan Svatos vagyok, a Svatos és Svatos Bőrdíszmű Vállalat tulajdonosa és vezérigazgatója. Nem kertelek magának: kölcsönre van szükségem.
Drummond hirtelen azt sem tudta, mit mondjon vagy tegyen, annyira leesett az álla. Egy pillanatra azt hitte, Mr. Svatos véletlenül rossz helyre tévedt, de jobban belenézve a hideg, kék szemekbe azonnal elhessegette ezt a gondolatot.
– Ugye tudja, hogy mi csak magánemberek gyors lejáratú kölcsöneivel és állami kisingatlanok eladásával foglalkozunk.
– Természetesen, igen – válaszolta Svatos. Úgy tűnt, egyáltalán nem lepte meg a kérdés. – A volt részlegvezetője, Greg Szoboszlay ajánlotta magát. Azt mondta, maga el fogja tudni intézni nekem a dolgot, ha akarja.
– Értem – mondta alig halható hangon Drummond. Egy pillanatra átcikázott a fején, hogy jelenlegi pozíciója nagymértékben Szoboszlaynak köszönhető. Valójában az ő közbenjárása nélkül aligha kerülhetett volna fiatalon ilyen fontos pozícióba. Tisztában volt vele, hogy sokkal tartozik az öregnek. – Nos, miről lenne szó pontosan?
Svatos mosolya még jobban kikerekedett. Harminckét fogas vigyorával úgy nézett ki, mint a farka, aki épp elnyelni kezdi a prédát.
– Szeretnék felvenni hosszú lejáratú kölcsönt, állami kamatkulcsokkal.
– Ugye tudja, ha egy ilyen összeget egyszerre kiutalok magának, akkor én is könnyen bajba kerülhetek.
– Greg az állította nekem, hogy maga okos ember… biztosan ki tud találni valamit.
Drummond elgondolkodott, és hirtelen eszébe jutott a kis összegű kölcsönök különböző számlákra történő kiutalása, melyeket néhány elterelő könyveléssel el lehetne juttatni az igénylőnek. Fejében azonnal összeállt a terv.
– Jól van, azt hiszem, megoldhatjuk a dolgot.
Így kezdődött gyors és felfelé ívelő karrierje. Néha úgy érezte, elborítják az egymáson keresztül-kasul átfonódó korrupciós hálók, de valahogy mindig sikerült kimásznia a pácból. A rendszer romlottsága segített neki ebben. Számára az élet legnagyobb igazsága a következő gondolatban merült ki: valójában mindenki megvehető, csak az ár a kérdéses.
Ahogy visszatért a valóságba, körülnézett. Már csak egy kanyar választotta el a végcéljától. Akaratlanul is mosolyra húzódott a szája: először eddigi életében valóban nyeregben érezte magát.


2.

A kora délelőtti óra ellenére a bázis műveleti terme zsúfolásig megtelt. A résztvevők éppen a holnapi akció részletein dolgoztak. A Szenátus tagjait Severe Callidon és Darius Wilheym képviselte, rajtuk kívül minden fontos személy a teremben tartózkodott.
Porter a falra függesztett aktív táblán a csapatmozgásokat szimulálta a közösen kialakított stratégia alapján. Miközben beszélt, kezének érintésével átrendezte a térképen a résztvevő csapatok jeleit.
– A reggeli indulás miatt olyan járművet javaslok az álcázásra, amely a korai időpont ellenére sem keltenek feltűnést. Például kenyérszállító autó, esetleg…
– Mi lenne, ha a föld alatt próbálnánk megközelíteni a központi épületet? – vágott közbe Lea. – Rajtunk kívül valószinűleg senki sem gondolna egy ilyen irányból érkező támadásra, hiszen azt sem tudják, hogy a katakombák ilyen mélyen benyúlnak a város alá.
A teremben hirtelen minden szem Lea felé fordult. A lány által említett lehetőség annyira egyértelműnek és világosnak tűnt, hogy talán emiatt az egyszerűség miatt nem gondolt rá senki.
– Természetesen ennek a lehetőségnek is megvan a maga hátránya – folytatta Lea. A szűk alagutakban nehezebben nyomulhat előre egy nagyobb létszámú haderő…
– Viszont ez az egyetlen hely, ahol biztosan nem figyelhetnek minket – folytatta tovább a gondolatot Porter. – Ott nincsenek kamerák.
– Hol bukkannánk a felszínre? – kérdezte Petrus.
Porter megnyomott a táblán egy lekicsinyített dokumentumot. A papírról beszkennelt térkép, amely a járatokat és a földalatti bázist jelenítette meg, most teljes részletességgel tárult a jelenlévők elé.
– Valami még hiányzik – szólalt meg a háttérből Severe. – A főépület csatorna és szerviztérképe. – Miközben beszélt, felállt, majd Porter mellé lépett és ugyanazzal a lendülettel egy kisméretű diszket nyújtott át a férfinak.
Porter behelyezte a számítógépbe a lemezt. A diszk felbúgott, majd megállt.
– Nyissa meg alulról a harmadik file-t. Azt hiszem, az lesz a belváros részletes térképe.
Lea ránézett Severe-re. A férfi viselkedésében nagyfokú eltérést tapasztalt az eddigiekhez képest. Mintha történt volna valami, ami megváltoztatta a szenátort. A férfi keze kicsit remegett, haja feltűnően rendezetlennek látszott, a szemei karikásak voltak, az arca pedig sápadt. A lány körbepillantott a teremben, de úgy látszott, ez a változás csak neki tűnt fel. Jobban belegondolva furcsának tartotta, hogy a férfi miért csak most adta nekik oda a lemezt – aztán gyorsan elhessegette a gyanakvását, hiszen neki is csak néhány perccel ezelőtt ugrott be a földalatti akció ötlete. Severe nem készülhetett erre… vagy még is? Megrázta a fejét, egy pillanatra megfedte magát, amiért azokra is gyanakszik, akik minden energiájukkal az emberiség jövőjéért küzdenek.
Porter megnyitotta a Severe által adott térképet, majd a kinagyított ábrát a katakombák rajza mellé helyezte. Próbált valamiféle támpontot keresni, hogy is lehetne térben egymáshoz viszonyítani a két ábrát.
A halk csendben Petrus szólalt meg először:
– Nem az én házam fekszik az északkeleti csücsökben?
Porter odalépett a táblához, hogy közelebbről megszemlélje a Petrus által említett pontot.
– Akkor az nem messze mellette a Felszabadulás tere, ugye? – kérdezte Petrus. A kérdése valójában költői volt: mindkét térképen jól kivehetőek volta a tér sziluettjei.
Porter az ujjával összecsúsztatta a két rajzot, a Severe által adott ábrán kicsinyítette a képet majd tenyerének forgató mozdulataival egyforma szögbe állította azt.
– Azt hiszem, nem kell a felszínre jönnünk – mondta Porter és egy jól látható pontra mutatott a térképen. – A szervizalagút, amely összeköttetésben áll a rendszer minden elemével, nem messze Petrus házától kezdődik. Utászbrigádunk fél nap alatt összeköti az alagutakat. Akár egy órán belül megindulhatnak a fúrók.
– Nagyszerű! – kiáltott fel Petrus. – Akkor indulhat is a brigád. Csak szépen, óvatosan, és olyan halkan, amennyire csak lehet. Nem lenne baj, ha néhány megfigyelőt kiküldenénk a felszínre, közel a területhez.
– Őrmester – szólt Porter egy hozzá közel álló egyenruhás férfinak – Szedje össze az embereket, és kezdjék el a munkát. Kétóránként jelentést kérek a haladásról.
– Értettem! – mondta a katona, majd kiviharzott a teremből.
– Azt hiszem, a neheze még csak most jön – szólalt meg Petrus. – A hely már megvan, az akció részleteit itt és most kell pontosan kidolgozunk. Az idő sürget.
– Én már benn leszek az épületben – mondta Eusebius. – Mire a csapatok beérnek, megnyitom az utat a vezérlőterem irányába.
– Hiszen ismernek téged, nemrég meg akartak ölni! – kiáltott fel Petrus.
– Severe lenyomozta a dolgot, és nem adtak ki elfogatóparancsot ellenem. Ha minden igaz, egyelőre a titkosszolgálatok vadásznak rám. Őket pedig néhány óra erejéig meg tudjuk téveszteni. Annyi időnek pedig elégnek kell lennie az akció elvégzéséhez. Ha nem, biztosan elbukunk.
– Van egy beépített emberem a kutatócsoportban, aki a legbelső kör tagja – mondta Severe.
Lea ránézett a szenátorra, akinek egy izzadtságcseppet látott végigcsorogni a halántékán.
– Azt pedig megígérem, hogy a korai órán senki olyan nem fog az épületben tartózkodni, aki veszélyes lehet. Az embereim lesznek szolgálatban, ők pedig nem kérdeznek, csak cselekednek.
– Értem – válaszolta Petrus. – Köszönöm az együttműködést, barátom. Tudtam, hogy mindig számíthatok rád. Nos – fordult Petrus jelenlévők felé –, azt hiszem, a szenátor úr válasza nekem személyes garancia. Van valakinek kérdése? Ha nem, akkor mehetünk tovább a következő pontra.
– Mekkora haderő tartózkodik az épületben? – kérdezte Porter, és közben Severe felé fordult.
– Nagyjából húsz-huszonöt fő – válaszolta a szenátor. – Ha szükséges, aznapra tizenöt alá csökkenthetem… az a minimális előírt létszám.
– Nem lesz túl feltűnő? – kérdezte Lea. – Aznap a te embereid lesznek szolgálatban, bejutatod a doktort és ezzel párhuzamosan a létszámot is csökkented… nekem úgy tűnik, hiba lenne ilyen ingatag lábakra építeni az egyetlen lehetőségünket.
– Nem kell aggódnotok – válaszolta Severe. – Minden a legnagyobb rendben lesz. Nekem is megvannak a saját beépített embereim.
Lea egy pillanatra a gondolataiba merült. Igazából nem rendelkezett több ellenérvvel, amivel rámutathatott volna a terv gyengeségire. Nem tetszett neki Severe zaklatott viselkedése, de rá kellett döbbennie arra, hogy valóban nincs más esélyük, mint megbízni abban az emberben, aki kezdetektől mellettük áll.
– Ebben az esetben négy szakasz fog benyomulni az épületbe – mondta Porter. – Az első kettő Leát és engem kísér majd abba a helyiségbe, amelyben az Árnyék található, a többiek átveszik az irányítást az épületben tartózkodó katonai egységektől. Ha ügyesek vagyunk, akár két óránk is lesz arra, hogy elvégezzük a feladatot…
– És ha odaértünk, akkor jön el a mi időnk – vágott közbe Eusebius. – Lea, amint bejutottatok, kiépítem a kapcsolatot közted és az Árnyék között. A többi pedig már csak rajtad múlik. Biztos, hogy nem lesz egyszerű: az Árnyékot úgy alkották meg, hogy ellenálljon a legkeményebb külső kibertámadásnak is.
– Akkor mégis, milyen esély van arra, hogy térdre kényszeríthessük a rendszert? – kérdezte Lea.
– Úgy is mondhatnám, hogy az Árnyékot megalkotók egy fontos tényezővel nem számoltak: veled. Ezért szerettek volna megkaparintani a kísérletek után. Nem csak a memóriádban tárolt tudás kell nekik, hiszen anélkül is fel tudnák építeni a szintetikus hadsereget – esetleg több időbe tellene nekik a tervezettnél. Az igazi veszélyt csak később ismerték fel: te képes vagy arra, hogy áthatolj az Árnyék védelmén.
– Ezen dolgoztunk kezdetek óta – mondta Petrus. – Programozóink keresték azokat a kiskapukat, melyeken keresztül barátként léphetünk be a rendszerbe. Az évek alatt rá kellett jönnünk, hogy az Árnyék védelmi rendszerét úgy alkották meg, hogy az összes támadást pillanatok alatt még csírájában elfojtsa.
– És miből táplálkozik ez az áttörhetetlen védelem? – kérdezte Lea.
– Abból, ami téged is jellemez – válaszolta Eusebius. – Képesség a tanulásra és fejlődésre. Ez választja el a gépet a mesterséges intelligenciától. Ettől vagytok különlegesek. Egy és ugyanazon anyagból gyúrtak benneteket. Úgy is mondhatnám: gyakorlatilag testvérek vagytok.
Leát áramütésként érte az utolsó mondat. A „testvér” szó említésére rengeteg emberi emlék ragadta magával. Emlékei szerint sohasem volt testvére, bár úgy érezte, hogy a lány, akinek tudatát örökölte, mindig is szeretett volna. De valójában nem ez az érzés zavarta meg – az impulzus hatására egy sokkal fontosabb dolog bukkant elő a tudatából. Furcsa volt beismerni, de mintha egy pillanatra újra embernek érezte volna magát.
Már épp szólásra nyitotta a száját, amikor belehasított a végső felismerés, amely régóta motoszkált benne, és ami talán erre a pillanatra várt, hogy végső meggyőződésként törjön fel a felszínre. Rájött, hogy eddig a pillanatig mindent félreértett: ő sohasem lehet ember. Úgy érezte magát, mint egy alternatív evolúció első példánya, amely az emberekhez közelebb áll, mint a gépekhez… SZINTETIKUS EMBER – ez a szó fészkelte be magát a tudatába. Aztán hirtelen bevillant agyába a hiányzó mozaikdarab, és végre összeállt a kép: megindult népének genezise, mely egy olyan visszafordíthatatlan folyamat, mely szükségszerűen be kellett következzen.
Becsukta a szemét, és gondolatban tucatnyi, külsőleg teljesen egyforma katonát látott menetelni az úton. Eszébe jutott a teremtője által említett mondat: ha elfogják őt, a tudatában lévő információkat arra fogják fordatani, hogy gyilkosokat fejlesszenek ki, akik agyatlan zombiként kérdezés nélkül engedelmeskednek majd minden parancsnak. Most már biztos volt benne, hogy nem csak az a célja, hogy az emberiséget megmentse az elnyomástól – az ő kezében van a kulcs, hogy a faj, amelynek ő az első egyede, milyen fejlődésnek indul a földön: elnyomott rabszolga lesz vagy saját gondolattal rendelkező, a fejlődést és a rendet elősegítő lény.
– Nem vagyunk testvérek! – szólalt meg végül. – Az, hogy egyazon anyagból gyúrtak bennünket, nem jelent semmit. Ellenségek vagyunk, mert egymással ellentétes céljaink vannak. Az én tudatom tiszta, és nem vették el tőlem a döntés lehetőségét. Szabad vagyok, szabadon cselekszem, és szabad akaratomból fogok megtenni mindent a siker érdekében.
– Köszönöm, Lea – mondta Petrus, és közben Wilheym szenátor felé fordult. – Azt javaslom, mindenki kezdjen el készülődni. Ha áldásod adod rá, Darius, akkor holnap reggel hat órakor megkezdjük az akciót.
– Nincs vesztegetnivaló időnk – mondta. – Ragadjuk meg a lehetőséget, amíg még nem késő!
– Így lesz, barátom… így lesz – válaszolta Petrus, majd a jelenlévők felé fordult. – Akkor hát, mindenki munkára!
Severe sietve, az elsők között távozott, majd lassan ürülni kezdett a terem. Fél perc múlva már csak a szervezet irányítói maradtak, néhány szedelődzködő résztvevővel egyetemben.
– Egy dolgot mindenki elfelejt. – A gyermeki hang a terem hátsó részéből jött. Lea hátrapillantott a válla fölött, és Sam-et látta meg, aki a térdét felhúzva kuporgott egy széken. A kezét szorosan összefogta a sípcsontja előtt, a fejét pedig a térdén pihentette. Leának csak most ugrott be, hogy az utóbbi két napban nem is látta őt. Vajon merre járhatott?
– Mondd csak, mire gondolsz, fiam? – kérdezte Petrus. Láthatóan érdekelte Sam válasza. Ismerte a fiút, és tudta, Sam nem vesztegetné az idejét használhatatlan fecsegésre egy ilyen fontos pillanatban.
– Ha be is juttatjuk Leát a központi épületbe, és ha mindaz igaz, amit Dr. Wasiliewski elmondott, akkor is szükség lesz külső támogatásra.
– Mit tudhatsz te erről? – kérdezte Darius. Eddig szemlélőként követte az eseményeket, de most jobban látta, ha beavatkozik. Úgy tűnt neki, az eddig szépen összerakott dolgok hirtelen kezdenek szétesni.
– A legjobb barátaim a kódfeltörök között vannak – válaszolt Sam. – Szinte velük töltöttem a fél gyermekkoromat… ellestem tőlük ezt-azt; valamint van néhány állomás, amin saját szerverként használva léptem fel a világhálóra. A lejegyzett IP címek alapján már könnyű lesz megtalálni a gépeket a rendszerben. A barátaimnak ez gyerekjáték!
– Lehetségesnek tartom a dolgot – mondta Porter. – A bázison kívülről felcsatlakozunk és megszerezhetjük a lokációs adatokat a központi nyilvántartásból. Aztán odaküldünk néhány egységet, akik átveszik az irányítást. A többi már a hackereken múlik.
– Értem. – A rangidős szenátor jól láthatóan bólintott Petrus felé, majd visszafordult Sam irányába. – Pontosan mi az ötleted, fiam?
– Azok alapján, amit hallottam, legalább három szerverállomást kell üzembe helyeznünk holnap reggelig.
– Igaza van a fiúnak – vágott közbe Eusebius. – Én sem gondoltam erre mostanáig, de egy napig képesek lehetünk uralmunk alatt tartani a központokat úgy, hogy senki se gyanakodjon. Ha igaz, amit a fiú mondd, átlagos helyekről van szó, amelyek nem rendelkeznek kitűntetett figyelemmel. Onnan pedig a kódfeltörő csapat emberei elterelő támadásokkal oszthatják meg az Árnyék figyelmét.
Porter felpattant a székéről és a bejárati ajtó felé sietett. Mielőtt kilépett volna a teremből, visszafordult:
– Petrus, amint elfoglaltuk a célpontokat, értesítelek!


3.

Dorota a dolgozószobájában ült. Kikerekedett szemmel bámulta az ajtót, mintha a szuggerálás meggyorsította volna Drummond érkezését.
Hajnal óta a telefonban elhangzottakon rágódott. A legjobban az zavarta, hogy még mindig voltak homályos részletek, amelyek elengedhetetlennek tűntek a tökéletes védelmi terv megalkotásához. Ha igaz, amit Drummond elmondott neki, akkor közel a teljes győzelem időpontja. A világ újra megnyugszik majd, ő pedig ismét büszkén és boldogan állhat ki az erkélyre, üdvözölni az ünneplő tömegeket.
Hirtelen hangos kopogást hallott az ajtaján. Egy pillanatra összeszorult a gyomra, majd határozottan megszólalt:
– Szabad!
Drummond lépett be a szobába. Az arcán olyan széles vigyort terült szét, mintha megnyerte volna a lottófőnyereményt. A férfi határozott léptekkel az íróasztala előtt álló fotelhez lépett, majd hanyag mozdulattal belehuppant.
– Jó napot, elnök asszony – mondta. – Azt hiszem, most először az életben igazán örülni fog nekem.
– Ne csigázzon, azonnal mondjon el mindent! Ha jól gondolom, nincs vesztegetni való időnk. Tényleg, hol a gyermek?
– Biztos kezekben, asszonyom. A föld alatt helyeztük el egy speciális helyen. Minden mozdulatát szakavatott ápoló személyzet és persze az Árnyék figyeli.
– Értem. Akkor térjünk a lényegre. Mikor támadnak az ellenségeink?
Drummond felvett az asztalról egy kristályból készült üveget, majd töltött magának egy adagot a borostyánszínű italból. Dorota sohasem viselt volna el ilyen szemtelenségeket senkitől, de a jelenlegi helyzetben mintha észre sem vette volna, ami történt. Még mindig úgy meredt maga elé, mint aki éppen valahol máshol jár. A férfi nagyot kortyolt az italból, majd válaszolt:
– Holnap hajnalban.
– Micsoda? – kiáltott fel Dorota. Egy pillanat alatt visszatért révődéséből a valóságba. – Azt hiszem, Drummond, hogy a helyzet súlyossága ellenére túlságosan magabiztosan és lekezelően viselkedik. Jobban tenné, ha nem húzná tovább az idegeimet, hanem pontosan elmondana mindent.
– Persze, persze – válaszolta a férfi. Egy pillanat alatt újra nagyon jól tudta, mikor kell visszahúzódnia… majdnem túl messzire ment. – Az akció összes részlete a birtokunkban van. Callidon képviselő felhívott az értekezlet után, és mindent elmesélt nekem. Most már csak az a dolgunk, hogy felállítsuk a csapdát.
– Akkor azt javaslom, hogy cselekedjenek minél hamarabb. Nem szeretném, ha az utolsó pillanatban kellene kapkodnunk. Merre várható a támadás?
– Az Árnyékot szeretnék kiiktatni.
– Azt nem tehetik! – Dorota úgy ugrott fel a helyéről, mint egy fúria, aki éppen támadásra készül. Kezeit keményen megtámasztotta az asztalon, majd feltolta a törzsét, úgy magasodva Drummond fölé, mint egy támadni készülő puma. A mozdulat közben feldöntötte Drummond poharát, aminek tartalma az osztályvezető nadrágjára csorgott.
– Nyugodjon meg, asszonyom – mondta a férfi. Most már teljesen visszatért a valóságba, a nagyképűség kifejezése pedig azonnal eltűnt az arcáról. Belátta, hogy tényleg túl messzire ment. – Nem árthatnak a rendszerünknek. Még ha be is jutnának, nem fogják tudni megsemmisíteni a rendszert…
– Ha jól tudom, múltkor éppen azt ecsetelte – vágott közbe Dorota –, hogy az android képes lehet rá, hogy áttörje a védelmet. Most pedig azt merészeli állítani, hogy minden rendben lesz?
Drummond egy pillanatra a gondolataiba merült. Tudta, most teljes mértékben egyértelműen kell fogalmaznia, ha nem akar rontani a helyzeten. Felpillantott a Dorota fölött a falon lógó hármas feliratra: Becsület, Rend, Erény – ez állt a csempébe faragott betűkön. Vett egy mély levegőt, majd folytatta a mondatot.
– Felállítjuk a csapdát, ők pedig szépen bele fognak sétálni. Beengedjük őket az épületbe, de ki már nem jutnak onnan. Nemcsak elfogjuk a lányt, de egyúttal lefejezzük a szervezetet, majd behatolunk a föld alá, és kifüstöljük őket onnan.
– Miért nem megyünk oda és intézzük el a dolgot most?
– Azt nem tehetjük. Ha nyíltan megtámadjuk őket, a legfontosabb embereiket ki fogják menekíteni, mielőtt elfoghatnánk őket.
Dorota elengedte az asztalt, majd a főútra néző ablakhoz lépett. Finoman elhúzta a függönyt, és lepillantott az utcára. Drummond követte a nő mozgását. Számára az egész teljesen automatikus cselekvésnek tűnt; olyasvalaminek, ami segíthet levezetni a feszültséget.
– Jól van. Szabad kezet kap az akció előkészítéséhez… egy feltétellel: bevonja Piel ezredest a tervezésbe és megszervezi, hogy magam is a helyszínem tartózkodhassak. Szeretném, ha a különleges egységek állnának készenlétben, amikor az ellenségeink belesétálnak a csapdába.
– Minden úgy lesz, ahogy akarja, asszonyom. Biztos lehet benne, hogy nem fog csalódni bennem. És még valami. Ha megengedi, magammal hozom a legjobb ügynökömet.
– Ahogy akarja.
– Biztos lehet benne, hogy nem fog csalódni bennem.
– Remélem, Drummond, nagyon remélem.


4.

Az ülés végeztével Lea visszament a szállására. Leheveredett a kanapéra, de akárhogy erőlködött, nem jött álom a szemére. Pedig jól esett volna neki a pihenés; főleg a holnapi nap előtt.
A gondolat belefészkelte magát a fejébe, és nem hagyta nyugodni. Akármire próbált koncentrálni, újra és újra a tudatába férkőzött a vörös felkiáltó jel: valami nem stimmel Callidon szenátorral. Hiába próbálta az általa észrevett furcsa viselkedést, nem sikerült. Nem szeretett volna senkit megvádolni alaptalanul, de aztán mégis arra az elhatározásra jutott, hogy beszél Petrus-szal.
Kilépett a folyosóra, amely sokkal zsúfoltabb volt a szokásosnál. A levegőben tapintható volt a feszültség, mégis, Lea csupa mosolygós arccal találkozott. A hosszú évek után, egyik napról a másikra megmozdult minden, ami a várakozás izgalmát generálta az emberekben. Az Új Szövetség tagjai a bőrükön érezték a feszültséget, de ez az érzés pozitív érzéseket és gondolatokat generált: végre eljött a régen várt nap, holnap végre elérhető közelségbe kerül a szabadság.
Lea remélte, hogy Petrust abban a kicsiny szobában találja, amit tartózkodása alatt hálóhelyéül használt. Végigment a női blokkon, majd a férfiak hálóhelye első harmadának végén odalépett egy övéhez hasonló, szabvány ajtóhoz. Határozottan bekopogott, majd lélegzetvisszafojtva várt. Hosszú másodpercek teltek el, és amikor már teljesen biztos volt abban, hogy Petrus nincs itt, meghallotta az öreg mély hangját:
– Ki az?
– Lea vagyok, Petrus. Kérlek, engedj be… beszélnünk kell!
Lea léptek zaját hallotta, majd kitárult előtte az ajtó.
– Üdvözöllek, kérlek, fáradj be.
A szobát ugyanolyan puritánsággal rendezték be, mint a sajátját – de Leát ez nem lepte meg: Petrus egyszerűsége és természetessége mindig is lenyűgözte. A lány tudta, Petrus élhetne luxusban, ha akarna, de minden jel arra mutatott, hogy még ebben sem különbözteti meg magát másoktól. Az egyetlen különbség, amit felfedezett, a sarokban kék fénnyel világító CD lejátszó volt, amiből halk komolyzene szólt.
– Foglalj helyet! – mutatott Perus maga mellé az ágyra, majd maga is leült.
Lea eleget tett az invitálásnak. Kezeit a térdére tette, majd megszólalt:
– Nagyon szép zene. Te írtad?
Igen, kedvesem. Amit hallasz, egy öregember befejezetlen szimfóniája. Két éve gondolkodom azon, hogyan zárhatnám le, de eddig még nem sikerült megtalálnom a tökéletes hangokat. De gondolom, nem ezért jöttél.
– Valamit el kell mondanom neked. Egyelőre, amit érzek, csak egy gyanú, de percről percre erősödik bennem az érzés: valami nem stimmel Callidon szenátorral.
Petrus a lány szavainak hatására hitetlenkedve meredt maga elé. Aztán eltűnt a szeméből a zavar és tekintetét újra a lányra irányította. Egy pillanat alatt eszébe jutottak Eusebius mondatai: „Lea, azért alkottunk meg, hogy megfigyeld a környezetedet és adatokat gyűjts róla”. A kibernetikus szavainak függvényében már koránt sem tűnt neki annyira hihetetlennek a dolog.
– Mire gyanakszol?
– Úgy néz ki, mint akit valamivel sakkban tartanak. Az ülés alatt végig figyeltem: a keze feltűnően remegett, a hangja többször elcsuklott, és a szabályozott hőmérséklet ellenére is erősen verejtékezett.
– És ezekre a fizikai tünetekre alapozzunk egy lehetséges árulást? – Petrus hajlott arra, hogy higgyen a lánynak, de régóta ismerte a szenátort, és a hosszú évek alatt meghitt, baráti viszony alakult ki közöttük. Úgy érezte, ennél azért több bizonyítékra van szükség.
– Természetesen nem – válaszolta a lány. – Petrus, mondd csak, neked nem tűnt túlságosan olajozottnak és gördülékenynek a Severe által felvázolt terv? Az egész olyan volt, mintha kőbe vésték volna. Minden egyes mondat úgy illeszkedett egymáshoz, mintha már azelőtt meg lett volna pontosan tervezve, hogy összehívtuk a gyűlést. Ha jól emlékszem, a szenátor pontosan azt mondta, hogy csak most készül beavatni az embereit a tervbe, mégsem hozott fel semmilyen rizikófaktort, meg sem próbált előhozakodni egy B-tervvel. Ez felettébb gyanús.
– Tehát azt állítod, csapdába csalnak minket.
– Így érzem. Azt gondoltam, jobb, ha nem tartom magamban a dolgot, hanem elmondom neked. Fel kell készülnünk arra, hogy holnap várnak majd minket.
Petrus fejben összerakta a lány által elmondottakat. Fel sem tűntek neki azok a részletek, amelyeket a lány megjegyzett, de most, minden részletet kibontva neki is furcsának tűnt az a túlságosan egyenes vonal, amely a lehetséges győzelmük felé vezet.
– Jól van – mondta. – Most, hogy felnyitottad a szemem, látom azokat a réseket, melyekre utaltál. Elképzelhetőnek tartom a gyanúdat. Mostantól úgy csinálunk minden lépést, mintha ellenségeink minden mozdulatunkat ismernék.
– Beavassuk Portert?
– Egyelőre nem – válaszolta Petrus. – Jobb, ha csak mi tudunk a dologról… Nem lenne érdemes megzavarni a többieket. Nekik most a munkájukkal kell foglalkozniuk… Sőt, még két ütőkártya is van a kezünkben: Severe abszolút nem is gyanítja, hogy megsejtettünk valamit, és van még egy dolog… egy titok, amiről rajtam kívül senki sem tud: van még egy magas rangú beépített emberünk. Horace Piel ezredesnek hívják, és ő vezeti Központváros különleges egységeit.
– Gondolom, jó okod volt arra, hogy ne áruld el senkinek az ő jelenlétét.
– Kettő is. Egyrészt az ő érdekében tettem. Ha senki sem ismeri őt, akaratlanul sem keveredhet gyanúba. Másrészt nem elhanyagolható tény, hogy mellesleg az unokaöcsém. Felelősséggel tartozom érte… a saját vérem.
– Ha beépített ember, akkor miért nem vesszük igénybe a segítségét? Ha jól értem, rajta kívül nincs más tégla a szervezeten belül. Ha javasolhatom…
– Sajnos be kell vallanom – vágott közbe Petrus –, hogy a tüntetésen történt mészárlás óta nem sikerült kapcsolatba kerülnöm vele. Csak abban bízom, hogy rendületlenül dolgozik azon, hogy holnap ne rohanjunk a saját vesztünkbe.
– Értem. Tehát akkor belesétálunk a csapdába.
– Attól félek, nincs más választásunk.


5.

Porter a megbeszélés után fél órával megkapta a szerverállomások pontos helyét. Mivel a polgári rendszerek helyzete nem volt titkos, a központi adatbázisban sem védték komolyan az adatokat. Két központot a külvárosba telepítettek, könnyen megközelíthető helyre, a másik eléréséhez azonban át kellett szelni egész Központvárost. Ez kissé rizikósabb vállalkozásnak tűnt, annak a tudatában, hogy egy kósza közúti ellenőrzés során, szúrópróbaszerűen is kiszúrhatják az egység autóját. Elhessegette a negatív gondolatokat: ha nem sikerül mindegyik központot elfoglalni, akkor nem tehetnek mást, minthogy két központból segítik az akciót.
Kilépett az irodából, és elindult a folyosón abba az irányba, ahol az utászbrigád az alagutat fúrta. Mivel a terület gyalog is legalább fél óra távolságban feküdt, felpattant egy terepkerékpárra, hogy minél hamarabb odaérjen. Végigtekert a szállásblokk mellett, elhagyta a fegyverraktárat és a kiképzőbázist, majd nem messze onnan lekanyarodott egy sötét oldaljáratba. Mivel erre felé nem voltak párátlanító berendezések, a mennyezettől és a falakról víz folyt a padlóra, ami az utat síkossá változtatta. Ennek hatására Porter kicsit visszavett a sebességből; jobbnak látta, ha inkább lassan, de biztosan ér a célhoz – hiszen jól tudta, nem öt vagy tíz percen múlik a siker. Sőt, ami inkább valószínű, hogy a munkások még el sem készültek a két járat összekötésével. Ettől függetlenül ott akart lenni. Ha tehette volna, annyi részre szakította volna magát, ahány fontos esemény történik a mai napon. Nem mintha csak kizárólag rajta múlna a dolog; úgysem állhat mindenki mögé, hogy leellenőrizze, vajon minden a megbeszéltek szerint megy-e végbe.
Aztán meghallotta a sziklamarók monoton hangját. A mély búgás belemászott a fülébe, és ott finom lüktetéssé szelídült. Már nem járt messze, és áldotta a szakemberek munkáját, amivel a lehető legkisebbre csökkentették a berendezés üzemzaját. Habár a járat, ahova el szerettek volna jutni, nem volt túlságosan közel az Árnyék épületéhez, azért akármikor előfordulhat, hogy egy kósza ellenőrző csapat mégis a környékre téved – és akkor valószinűleg bedől a terv… de erre gondolni sem akart.
A tegnap éjszaka történtek még jobban felkorbácsolták az érzelmeit, de amellett még nagyobb bizonytalanságba taszították. Önmagával harcolt: egyik oldalon azzal a tudattal, amely minduntalan figyelmeztette, hogy egy szintetikus embert szeret, a másikon pedig a gyönyörrel és boldogsággal, ami Lea érkezése óta a szívébe költözött. Tegnap azt mondta a lánynak, nem számít semmi más, csak ők ketten, de a konvenciókkal ő sem birkózott meg könnyen – arról nem is beszélve, hogy gyermekük sem lehet soha.
Befordult egy kanyarba, majd onnan kibukkanva meglátta a munkásokat és a fúrógépet. Még idejében fékezett. Leszállt, majd a biciklit a frissen megmunkált falhoz támasztotta – aztán észrevette Leát, aki nem messze a műveleti terület mellett állt: éppen a gépet nézte. Halkan közelebb lépett. Nem akarta megzavarni a lányt; szeretett volna meglepetést okozni.
– Szia.
Lea hátrafordult, majd amikor meglátta őt, szélesen elmosolyodott.
– Gondoltam, hogy ide jössz majd – mondta. – Reméltem, találkozunk.
– Jól gondoltad – válaszolta Porter, majd ő is visszamosolygott a lányra.
– Most beszéltem a vezetővel – folytatta a lány. – Elég jól állunk. Ha így haladunk tovább, este nyolc óra körül megnyílik az átjáró.
Porter végignézett a járaton. Az ember nagyságú fúrófej ütemesen hántolta le a barlang falát. A darabokat néhány ember rakta talicskára, majd elszállította a mellettük lévő szűkebb járaton keresztül. Ahogy a boltozaton lévő friss bemarásokon végignézett, úgy látta, legalább harminc métert sikerült haladniuk délelőtt óta.
– Értem. Amint elkészültünk, a katonákkal feltérképezem a területet. Biztosnak kell lennem benne, hogy…
– Porter, nyugalom! – vágott közbe Lea, majd megfogta a férfi karját. – Nem lesz semmi baj. Ha értem aggódsz…
– Hát hogyne aggódnék érted! – kiáltott fel Porter, majd egy pillanatra elakadt a szava. – Bocsáss meg… nem úgy gondoltam. Sok minden történt, én pedig egy kissé összezavarodtam.
– Mindenkinek megváltozott az élete – válaszolta Lea. – Ami a legfontosabb, ne hagyd, hogy elragadjanak az érzéseid. Hideg fejre lesz szükséged.
Az utolsó mondat olyan hatást keltett Porterben, mintha jó erősen fejbe vágták volna valamivel. Hirtelen nem is tudta megmagyarázni, hogyan jutott el idáig. Ő, a kemény és határozott vezető.
– Igazad van. Ezzel nem segítek senkinek.
– Főleg nem az embereidnek. Holnap szükségük lesz rád. Jobban, mint bármikor.
– Tudom, Lea.
Lea egy pillanatra a Petrussal történt beszélgetésére gondolt, és eszébe jutott az ígérete. Senki sem tudhatja meg a Severe-vel kapcsolatos gyanút. Most kezdte érezni a titok súlyát. Vajon tényleg azzal segíti-e a legtöbbet, ha megtartja magának a tudást? Vagy ellenkezőleg: akkor tesz jót, ha beavatja a férfit. A személyes kötödés megnehezítette a dolgát. Szemei kikerekedtek, és egy pillanatra kinyitotta a száját – aztán hirtelen összeharapta az állkapcsát.
– Együtt fogjuk végigcsinálni – szólalt meg végül. – Most pedig menjünk. Ha kész lesznek, leszólnak a rádión.
– Jól van, menjünk – mondta Porter. – Még rengeteg dolgot kell elintéznünk.


6.

Dorota fel s alá járkált az irodájában. Alacsony sarkú fekete lakkcipője hangosan kopogott a padlón. Már legalább századszor tette meg az utat az ablak és az asztal között. Néha megállt, majd nagyot fújva nézett rá az órájára.
Drummond már legalább húsz perce késett. Dorota rátelefonálhatott volna, ha akar, de amikor kezébe vette a készüléket, gyorsan vissza is tette az a tartójába: az igazat megvallva, a türelmetlenséget személyes gyengeségnek érezte, amely nem illik egy igazi vezetőhöz.
Vajon mit szólna a világ, ha megtudnák, hogy nem vagyok képes húsz percet várni egy beosztottamra – gondolta. Bár az is igaz, hogy a jelen körülmények között…
Hangos kopogás hallatszott az ajtón.
– Igen, jöjjön be!
Drummond és Piel ezredes lépett be a szobába.
– Üdvözlöm önöket!
Drummond a jól megszokott széles mosollyal fogadta a köszöntést, Piel ezredes tisztelgett.
– Szeretnénk megmutatni az akciótervet, beavatni önt a részletekbe és megmutatni a terepet – mondta az osztályvezető.
– Nagyszerű, Drummond! – kiáltott fel Dorota. – Egy pillanat és megyek!
–  A kocsi már várja az épület előtt.
– Arra nem lesz szükség – válaszolta Dorota. Miközben beszélt, egy pillanatra elmosolyodott. Olyan titkot készült megosztani az embereivel, amelyről rajta kívül csak a miniszterei és az őelőtte szolgált elnökök tudtak. – Metróval fogunk menni.
– Hogyan? – kérdezett vissza az osztályvezető. – Nem igazán értem…
– Nem is baj, Drummond, jöjjenek utánam.
Végigmentek a folyosón, majd beszálltak a liftbe. Dorota megnyomta a földszint jelző gombját, majd egy számkombinációt ütött be a numerikus billentyűzeten. A szerkezet motorjai halkan felbúgtak, a kabin pedig lefelé indult.
– Ne lepődjön meg, ha nem állunk meg a földszinten, ezredes.
– Akkor csodálkoztam volna, ha igen, asszonyom.
Dorota végignézett a tiszten: frissen borotvált arc, csillogó kék szemek, amelyek egyenes tartással és fizikailag látható határozottsággal párosultak. Dorota arra gondolt, ha a férfi nem a hadsereg ezredese lenne, esetleg…
– Érdekelne a hely, ahová megyünk. – Drummond közbeszólása kizökkentette a nőt a gondolataiból. Rápillantott beosztottjára, és az ábrándok egy pillanat alatt tovaszálltak.
Leértek a mínusz harmadik szintre, a lift pedig enyhén döccenve megállt.
– Nos, a belső metró ötlete Traunt Pree fejéből pattant ki – válaszolta Dorota, miközben kilépett a tágas folyosóra.
– Nem csodálkozom – vágott közbe Drummond –, hogy ő volt az. Sok történet kering róla az emberek között.
– Valóban – mondta Dorota. – Mondhatni, vegyes megítélésnek örvendett… bár az tagadhatatlan, hogy technikai rajongása jelentős mértékben elősegítette a fejlődést.
– Én is úgy hiszem – válaszolta Drummond. – Ha ő nem támogatta volna ilyen mértékben a mesterséges intelligencia fejlesztését, ma nem tartanánk itt.
– A bennfentesek szerint a rendszert egészen a háza alagsoráig akarta elvezettetni.
– És ki akadályozta meg ebben? – kérdezte az ezredes.
– Ritkán szól, de akkor lényegre törő! – mondta Dorota. – Mivel maga katona, azt hiszem van róla elképzelése.
– Természetesen, asszonyom. Valószínűleg a biztonsági vezető beszélhette le róla.
– Nagyszerű! Csaknem ismeri a történetet?
– Nem, asszonyom. Csak azzal mentegetőzhetek, amit ön mondott: katona vagyok.
Dorota harsányan felnevetett.
– Most már tudom, miért is magát választottam a feladatra.
A beszélgetést erős légáramlat szakította meg.
– Most már közel vagyunk – mondta Dorota. – Ideje kevesebbet beszélni és igyekezni!
A folyosón keresztül egy peronszerű helyiségbe jutottak, melyet neoncsövek vibráló fénye világított meg. Drummond úgy érezte, valami nincs rendben. Először nem is tudta megmondani, mi hiányzik neki – de aztán mégis rájött: nem látott padokat, a falakon hiányoztak a színes reklámok, a világítótestek a megszokott halványzöld csempék helyett a malterszínű falakra szórták a fényt. Az egész helyiség inkább óvóhelyhez hasonlított, mintsem egy metróállomásra.
Drummond előrelépett és meglátta a mély vájatban elhelyezkedő sínpárt. Közelebb lépett a peron széléhez, majd a távolban szürkén ásítozó alagút közepén észrevette a szerelvény fényszóróit. Egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, de mielőtt beleeshetett volna az aknába, egy erős kéz ragadta meg a vállát. Hátranézett, hogy megköszönje a segítséget az ezredesnek, de helyette Dorotát pillantotta meg, ahogy tartja őt.
– Vigyázzon, Drummond! Szükségünk van magára.
– Igen, asszonyom. Köszönöm…
– Ne köszönje. Közösek az ellenségeink.
A metró – amelyhez semmilyen vontatmány sem volt rögzítve – hangos nyikorgással állt meg előttük, majd halk szisszenő hanggal kinyílt a dupla ajtó.
Beléptek.
Mindkét oldalon, az ablakok mentén öt-öt bőrborítású fotel helyezkedett el egymástól egyenlő távolságra. Közöttük sötétbarna, kör alakú dohányzóasztalok álltak, rajtuk egy-egy piros terítővel, melynek sarkai enyhén túllógtak a peremen. A falakat nonfiguratív mintás kárpit borította, jellemzően világosbarna dominanciával. A kaotikus berendezést a mennyezetre szerelt, ódon kristálycsillárok tették teljessé.
– Trauntnak különc ízlése volt – jegyezte meg Dorota. Ránézett az útitársaira, akik elhűlt tekintettel vizslatták a környezetet. – De a célnak pont megfelel. Foglaljanak helyet. – mondta, majd megnyomott egy gombot, a jármű pedig mozgásba lendült.
Néhány perc múlva, egy az előzőhöz kísértetiesen hasonlító állomáson szálltak ki. Végigmentek a folyosón, majd a lifttel felmentek a kutatólaborok és az irányító központ szintjére.
– Innen átveszem a vezetést – szólalt meg Piel.
– Minden részletre kíváncsi vagyok – mondta Dorota. – Ha az időnkbe belefér, meg akarom tekintetni a stratégiai pontokat.
– Természetesen, asszonyom. Kérem, jöjjenek utánam.
Első útjuk a henger alakú vezérlőterembe vezetett. A tágas, legalább húsz méter belmagasságú kör alakú helyiség két szintre tagolódott: a szoba háromnegyedénél – ahová a folyosóról nyíló ajtón keresztül kerültek – egy korláttal lezárt fél szint helyezkedett el, amely egészen a terem közepéig nyúlt ki. Ahol álltak, onnan lépcső vezetett le egészen a talajszintig.
– Amikor utoljára itt jártam, még csak a falak álltak – mondta Dorota.
– Akkor még az Árnyék sem volt itt – jegyezte meg az ezredes, és közben az előttük álló gépmonstrum felé mutatott. A fehér, különböző méretű és színű, villogó ledekkel tarkított burkolat alól zümmögő zaj tört elő. A rideg plasztik börtön felett kicsiny monitorok százain villództak a világ különböző pontjairól érkező képek.
– Ez lenne a központi elemző? – kérdezte Drummond.
– Nem – válaszolta Piel. – Itt csak a legfontosabb helyek felvételei láthatóak. A központi elemző több százezer monitorral rendelkezik, és egy egész épületet foglal el, ahol több ezer emberünk váltja egymást három műszakban. Mondhatni, ez itt inkább csak a látványt szolgálja.
– De azt hiszem, nem ez a legfontosabb – szólt közbe Dorota.
– Így van. Jöjjenek le velem a lépcsőn.
Az alsó szinten az ezredes egy ajtóhoz vezette őket.
– Innen, a szervizalagúthoz vezető folyosó felől várjuk az ellenség benyomulását – mondta. – Egységeink az Árnyék melletti szobában és a felső szint folyosóin fognak várakozni. Csak akkor lépnek majd akcióba, ha Severe Callidon megadja a jelzést.
– Mi van akkor, ha mégis bejutnak, és kárt tesznek az Árnyék irányításában. Elég, ha összezúzzák a rendszert, és máris megbénul minden.
– Látja az áttetsző anyagot, ami szobaként veszi körbe a gépet? – kérdezte Piel, majd az előttük lévő átlátszó műanyagnak látszó falra mutatott.
– Igen – válaszolta Dorota. Még nem hallotta a választ, de kezdte érteni a lényeget.
– Nos, ez az anyag egyszerre erős, de rugalmas is. Űrkutatásunk melléktermékeként jött létre. Nemcsak, hogy megvédi tartalmát a direkt fizikai behatás ellen, hanem bármilyen robbanás erejét elnyeli. Az épületben hamarabb keletkezik kár, mint ebben. Az Árnyékhoz történő bejutás, pedig csak kóddal lehetséges, amellyel csak a védelmi miniszter, a program vezetője és a két legmagasabb rangú tábornok rendelkezik.
– Értem – válaszolta Dorota. – Tegyük fel, az anyag egy nukleáris támadást is átvészelne?
– Ezt természetesen nem próbálhattuk ki, de a matematikai számítások szerint…
– Nem szükséges minden részletet elmondania, ezredes. Megbízom magában, mert látom, hogy érti a dolgát. Még egy valamit áruljon el: mekkora haderő bevetését tervezi?
– Az épületben százhúsz fő fog állomásozni. Ők a különleges erők kötelékéből lettek kiválasztva. Ha mindegyik célpont besétál a csapdába, utána lendülnek akcióba.
– Az androidot élve akarom – mondta Dorota.
– Aztán végre kifüstölhetjük őket az odújukból – tette hozzá Drummond.
– Az egységeink két oldalról fogják bekeríteni őket. Kora hajnaltól az első csapat bevetésre készen fog várakozni bánya bejáratától nem messze, a másik pedig innen hatol be a járatokba… nem lesz esélyük az ellenállásra.
– Ez nagyszerű! – mondta Dorota. Lelki szemei előtt megjelent az örök béke kora. Arra gondolt, már csak egy éjszakát kell kibírnia, hogy neve a világ legnagyobb vezetőjeként vonuljon be a történelembe.


7.

Petrus az ágyán feküdt városi házában, és a gondolatiba merült. Nem sokkal este hat óra után kapta a jelentést, hogy sikerült mind a három szerverállomás irányítását megszerezni. Porter elmondta neki, a hackerek terve az, hogy két állomásról folyamatosan támadják az Árnyékot, a harmadikkal pedig megpróbálják félrevezetni vagy blokkolni az első kettő elleni csapásokat.
Nem tűnt rossz tervnek, de Petrus gondolatai más problémák megoldására koncentráltak. A kis közösség, amit a Szenátussal együtt hoztak létre, elismerte és megbecsülte – ő pedig minden probléma nélkül feláldozta volna magát a cél érdekében. Túlságosan sokáig élt hazugságban ahhoz, hogy ezt kívánja az unokáinak… vagyis a mások utódainak, hiszen neki sohasem volt családja.
Lea szavai jutottak eszébe. Mindazt végiggondolva, amit a lány mondott neki, szembesülnie kellett barátja árulásával. Egy dolog nem hagyta nyugodni: vajon mivel sikerült ellenségeiknek elérni Severe átállását. Pénzzel biztosan nem. Annál sokkal jobban ismerte a férfit, hogy ez megtörténhessen. Valaminek meg kell húzódnia a háttérben, ami kényszerítheti őt elveinek felrúgására. Valami sokkal nagyobb és fontosabb…
Severe-t csak érzelmi alapokon lehet zsarolni – futott át az agyán. Valami olyasmivel tarthatják sakkban, ami számára a legfontosabb. Mindenkinek van egy achillesz sarka, ami sebezhetővé és kiszolgáltatottá teszi…
Hirtelen megcsörrent a telefon.
Petrus a negyedik csörgésre vette fel a kagylót.
– Itt Petrus.
– Szervusz, bátyám.
– Szia Klara. Gondolom, jó oka van annak, hogy hívtál.
– Horace végre életjelet adott magáról.
– Hála az égnek! – Petrus a mondat végén nagyot sóhajtott. Remélte, hogy unokaöccse kidolgozott egy olyan tervet, ami a segítségükre lehet.
– Ellenfeleink holnap kétirányú támadást intéznek a bázis ellen. Már éjjel a bánya felöli oldalnál fognak gyülekezni, ha pedig bejutottatok a vezérlőterembe, akkor onnan is megindulnak a csapatok, harapófogóba kényszerítve benneteket.
– Akkor meg fognak lepődni – mondta Petrus. – Remélem, Horace kitalál valamit.
Petrus úgy érezte, enélkül az információ nélkül holnap szemernyi esélyük sem lenne. – Fel fogunk készülni ellenük.
– Az ég óvjon benneteket – mondta elhaló hangon Klara. – Szegény Solomon…
A név hallatára Petrus szeme megtelt könnyel. Mindig is tisztában volt azzal, hogy a háború áldozatokkal jár, de Solomon elvesztése megsebezte a lelkét. Felpillantott a komódra, ahol egy bekeretezett kép állt, rajta összeölelkezve ő és Solomon.
– Sohasem fogom kiheverni az elvesztését. Te is tudod, Klara, hogy fiamként szerettem őt.
– Tudom, Petrus. Most már csak a saját fiamért imádkozom.
– Hidd el, a Horace-nak nem esik bántódása.
– Máig átkozom a percet, amikor megengedtem neki, hogy beálljon közétek! – sóhajtott fel Klara.
– Te is tudod, csak azt tette, amit helyesnek vélt. Holnap pedig biztosan elvesznénk az ő segítsége nélkül.
– Igazad van, de meg kell értened, egy anyának…
– Megértem, Klara – vágott közbe Petrus. – De a fiadnak fontos feladata van, amellyel az egész emberiség javát szolgálja.
– Hát persze… bátyám.
– Van még valami, amit feltétlenül tudnom kell?
– Horace azt is mondta, holnap a saját, beavatott embereit viszi magával a vezérlőterembe. Nem lesznek sokan, de ahhoz éppen elegen, hogy feltartsák a katonákat, amíg kiiktatjátok a rendszert.
– Vigyázz magadra, és hozd vissza a fiamat élve!
– Úgy lesz.
Petrus halk kattanást hallott a vonal túloldaláról. Még egy hosszú pillanatig a fülén tartotta a kagylót, majd elgondolkodva lerakta. Egy pillanatra úgy érezte, valamelyest javultak az esélyeik. Újra felvette a kagylót, és a műveleti szoba számát tárcsázta.
– Porter.
– Petrus vagyok. A legfontosabb, hogy a lehető leghamarabb el kell barikádozni a bánya bejárata felöli átjárót. A többit majd megbeszéljük élőben. Fél óra múlva találkozunk a bázison.


8.

Lea a műveleti szoba közepén toporgott. Már alig várta, hogy megjöjjön Petrus, és együtt mindent elmesélhessenek Porternek. Azóta érezte magát rosszul, mióta titkolóznia kellett a férfi előtt, Petrusnak tett ígérete miatt.
Porter egy órával ezelőtt viharzott el. Mielőtt kilépett a helyiségből, csak annyit mondott, Petrus azt üzente, hogy emeljenek barikádokat a bánya felöli oldalon. Lea nem kételkedett abban, hogy Petrus a fülest az ezredestől kapta. Mivel Severe-vel nem beszéltek, csak az ő információi ösztönözhették ez a fontos döntést. Tehát nincs gond a belső kapcsolattal. Egy kis szerencsével élve kikerülhetnek a vezérlőteremből.
Hirtelen kinyílt az ajtó, és Petrus lépett be a szobába. Lea egy pillanatra meghökkent; még sohasem látta a férfit katonai egyenruhában.
– Szervusz, lányom. Gyere, keressük meg Portert. El kell mondanunk neki mindent.
Végigmentek a folyosón, egészen addig az ajtóig, ahol Lea először lépett be a komplexumba. Átkeltek a sziklába ágyazott bejáraton, majd a kibukkantak a bázis előtti előcsarnokba.
Nem messze tőlük, az alagút kezdeténél – melyen keresztül a személyszállító csillék közlekedtek – tucatnyi katona épített homokzsákokból úttorlaszt. Nem messze tőlük, két férfi éppen egy géppuskafészket kerített körül, mások a központi barikád megerősítését végezték.
Porter az építmény tetején állt, onnan irányította az embereket. Amikor meglátta az érkezőket, leugrott az emelvényről, és gyors léptekkel feléjük sietett.
– Látom, jól haladtok – mondta Petrus.
– Szerintem egy óra múlva befejezzük – válaszolta Porter. – Elmondanád, miért kell ezt felépítenünk?
Petrus részletesen elmesélte Porternek Lea gyanúját Severe szenátorral szemben, majd beszélt Piel ezredes által kiszivárogtatott kétirányú támadási tervről.
– Nem biztos, hogy végig ki tudunk tartani – mondta néhány másodperc hallgatás után Porter.
– Nem lesz egyszerű – válaszolta Petrus. – A haderő egyik felét itt kell lekötni…
– Viszont a helyzeti előny nálunk van – vágott közbe Lea. – Mi tudni fogjuk, hogy jönnek, ráadásul egy szűk átjárón érkeznek, ahonnan oldalirányba nincs menekvés.
– Erre fogjuk alapozni a védelmet. Kis létszámú csapatot hagyunk itt, nagy tűzerővel. Ha fel kell adniuk az állást, akkor a bázis első szekciójába tudnak visszahúzódni, egészen a műveleti szobáig. Dorian hadnagy fogja vezetni őket.
– Jó választás. – mondta Petrus. – Ő képes lesz megbirkózni a feladattal. Ha sikerül ott kitartaniuk, amíg Lea elvégzi a feladatát, visszavonulhatnak a kiképzőbázisig, ahol egyesíthetjük erőinket.
– Ha Piel ezredesnek sikerült összeszedni egy századnyi, a mi ügyünkhöz hű katonát, akkor feltételezhetjük, hogy felsőbb körökben is vannak olyanok, akik a sikerünk esetén hozzánk csatlakoznának. – Porter megállapítása logikusnak hangzott. Igaz, hogy Petrus egyelőre semmilyen információval nem rendelkezett ezzel kapcsolatban, de a parancsnok szavai szöget ütöttek a fejébe.
– Biztos vagyok benne, hogy rengeteg hasonló gondolkodású ember él Központvárosban és az egész világon. Ha a jelenlegi katonai vezetők között van ilyen, akkor az hamarosan ki fog derülni.
– A legfontosabb, hogy kiiktassuk az Árnyékot – mondta Lea. – Utána lesz időnk azon gondolkodni, mi legyen a következő lépés.
– Igazad van – mondta Petrus. – Javaslom, hogy ellenőrizzük a fúrás helyszínét, aztán mindannyian térjünk nyugovóra… Holnap nehéz napunk lesz.
Amikor elindultak a bejárat irányába, Lea egy pillanatra hátranézett. A katonák az utolsó homokzsákokat illesztették a helyükre. A barikád már majdnem teljesen készen állt. Látta a sok fiatal arcot, akik boldogan készültek fel a halálra. Tisztelte őket ezért: biztosan tudták, hogy a többségük nem éri meg a holnap estét, mégis viccelődve és nevetve tették a dolgukat.
Milyen különös lény az ember – gondolta. Tisztában van saját halandóságával, mégis képes nevetni.
És akkor megértette, hogy egy valami még az elmúlástól való félelemnél is fontosabb: a szabadság érzése.






Központváros
Ötödik közjáték – szenátori ülésterem, bázis



S hirtelen birtokába vette egy gondolat: hiszen ő már testestül-lelkestül a Nagy Forradalom embere! A Nagy Forradalomé, amely most van keletkezőben a Földön, a Forradalomé, amely meg nem áll mindaddig, míg az öreg Föld meg nem mozdul…

H. G. Wells - Emberistenek



Az ülés befejeződött, a terem pedig perceken belül kiürült. Először én is menni akartam, de aztán hirtelen elragadott a nosztalgia. Most, hogy holnap talán életem legfontosabb napja jön el, akaratlanul is eszembe jutott az eddig végigjárt út.
Húsz éve kezdődött. Akkoriban ereje teljében lévő középkorú férfi voltam tele ambíciókkal és optimizmussal. Aztán szépen lassan megöregedtem. Az ifjonti hév elszállt, az eszmék szép gondolatok maradtak csupán – mi pedig patkányokként bújtunk meg a föld alatt, várva a kínálkozó alkalmat, amikor lecsaphatunk.
Mostanában nyomaszt egy kérdés: kik vagyunk mi, hogy megmondjuk az embereknek, mi a jó? Hogyan gondoljuk, hogy csak úgy kijelöljük az útjukat, és általunk kreált eszményképekről állítunk eléjük célt?
Mert ezt tettük.
A rendszer velejéig romlott. Minden a kapcsolatokon és a származáson múlik, ráadásul a kártyavárként felépített világ mögött olyan ideológia van, ami megpróbálja megmagyarázni a megmagyarázhatatlant.
De mégis; vajon az a helyes út, amit mi mutatunk az embereknek, csak mert elutasítjuk a meglévő hatalmat?
Talán… talán így van. Mindenki, aki mellettünk áll e falakon belül és kívül is, bízik benne, hogy egy szebb jövő vár rá, az új birodalom pedig tökéletes lesz majd. Legalább is a lehető legtökéletesebb.
Volt egyszer egy forradalom. Réges-régen, 1789-ben kezdődött, és a helyet, ahol az események történtek, Franciahonnak hívták. Az emberek nyomorúságosan éltek, így felkeltek az elnyomó rendszerrel szemben.
Kivégezték a zsarnokot. Az embereknek pedig ünneplés és öröm volt osztályrészük. Aztán elmúlt az eufória. A győztesek kijózanodtak, és a józansággal együtt a rózsaszín köd is lehullott a szemekről, és feltárult a rideg valóság.
Először csak az jelentett gondot, hogy kenyeret adjanak a népnek és végigvigyék a győzelem hírét a vidéken. Azonban egy idő után rá kellett döbbenniük, hogy a győzelem nem is olyan könnyű dolog. Nyerni nem csak dicsőséggel jár, hanem jó adag felelősséggel is. Amikor mások élete felett dönteni, néha megremeg a térd.
A hatalom egy olyan mámor, ami megmérgezi a testet és a lelket, majd a droghoz hasonlóan függőséget okoz. Még a legtisztább és legbecsületesebb embereket is képes őrjöngő, vérszomjas, ösztöneitől fűtött állattá alacsonyítani. A Nagy Robespierre-t – aki az egyik legelkötelezettebb szabadságharcos volt – is megfertőzte a gyilkos kór. Kikiáltotta harcostársait – köztük Dantont, Desmoulins-t és Marat – a forradalom ellenségeinek, majd hidegvérrel kivégeztette őket, pusztán hatalomféltésből. Persze később ő sem kerülhette el a sorsát, a megálmodott szép új világ pedig totális anarchiába zuhant, hogy később visszatérjen abba az állapotba, ahonnan kiszakították.
Azóta is minden rendszermegdöntő erő esküdözik, hogy a forradalom nem hajlik majd rémuralomba, mégsincs változás: emberek halnak meg, elnyomás, politikai üldöztetés és terror üti fel a fejét…
Ha mi győzünk, előttünk csak egy út létezhet: tudatosan elkerülni a rossz példát, kiépíteni egy élhető világot, ahol az embereknek nem kell elnyomás alatt élniük, ahol mindenki kimondhatja a véleményét anélkül, hogy ezért bármilyen hátrányt szenvedne.
Az első lépést már megtettük, és innen már nincs visszaút. Világegységnek pusztulnia kell.  A ködös jövő boncolgatása pedig semmi egyéb, mint eljátszani egy olyan esemény gondolatával, ami még meg sem történt – és az is lehet, hogy sohasem fog…


***