Negyedik fejezet
Az árulás


Mindent hallottam itt, napnál világosabban.
Tán a jóságos ég működött közre itt,
Hogy tönkretegyem egy áruló cseleit,
És hogy az ég maga rajtam át bosszút álljon…

Moliére - Tartuffe




1.

Lea a szobájában ült a priccsen. Nem létező gyerekkora jutott eszébe. A családja, akiket szeretett, soha nem is léteztek, nincsenek szülei és testvérei – valójában teljes mértékben egyedül van. Azzal a tudattal sem volt könnyű együtt élni, hogy mindenkit elvesztett a balesetben, de még mindig jobb volt, mint a senkihez és semmihez sem tartozni.
Egy pillanatra úgy érezte magát, mint egy kívülálló, akinek semmi köze ahhoz, ami a világban történik. De mégis, hogyan lehetnek ennyire emberi érzései? Hisz, ő csak egy GÉP! Hogyan érezhet szeretetet és gyűlöletet, hogyan képes ezeket legbelül átélni? Akárhogy is erőlködött, nem tudta a választ. Csak a mélyen a mellkasában lévő tompa fájdalom fojtogatta. Apró könnycseppek gördültek le az arcán, lecsöppenve a szoba linóleumpadlójára.
Percekig ült, és nem jutott eszébe semmi. Ironikusnak tűnt számára ez a fajta önmarcangolás, de nem tehetett ellene semmit. Felállt, és a szemközti falra szerelt kicsi mosdó felé lépett. Éppen megnyitotta a csapot, amikor három kopogás hallatszott a bejárati ajtó felől.
– Igen?
– Petrus vagyok. Bemehetek?
– Hát persze – válaszolt Lea, és kinyitotta az ajtót.
Petrus, ahogy ott állt az ajtóban, nagyon öregnek és fáradtnak tűnt. Látszott rajta az évtizedes teher, amelyet most belül még nehezebbnek érzett.
– Kedvesem, beszélnünk kell! – mondta, és belépett a helyiségbe.
Lea kézen fogta Petrust, majd mindketten leültek az ágy szélére.
– Te tudtál erről? – Miközben Lea beszélt, a szeme könnybe lábadt.
– Nem. Fogalmam sem volt semmiről. De valamit el kell mondanom: nálam ez nem változtat semmin. Ugyanúgy tekintek rád, mint eddig. Elég időt leéltem ahhoz, hogy tudjam: mindenki a tettei után ítéltetik meg. És ez nincsen máshogy a mi esetünkben sem.
– Tudod, nem egyszerű…
– Kedvesem, sohasem fogom tudni, mit érzel valójában – vágott közbe Petrus. – De elfogadom, együtt érzek veled, és megpróbálok segíteni, ahogy tőlem telik.
– Köszönöm.
– A legjobb, ha a munkára koncentrálunk mind a ketten. Az embert néha magával ragadja az önsajnálat, ami nem ösztönöz csak hátráltat.
– Valamit elfelejtett… én nem vagyok ember!
Petrus mélyen a lány szemébe nézett, és megfogta a kezét.
– Most bebizonyíthatod, hogy több és jobb vagy, mint mi! Kérlek, segíts nekünk! Az unokáink jövője a tét!
Az öreg szemében felgyúló szikrák olyan erősen parázslottak, mintha fel akarnák lobbantani az egész világot. Lea a szürke szemekbe nézett, és látta az őszinteség csillogását.
– Megígértem, hogy segítek, és nem szándékozom megváltoztatni a döntésemet.
– Nem is erről van szó – mondta Petrus. – Egyenesbe kell jönnöd önmagaddal, hogy igazán segíthess nekünk. Nincs második esély…
– Csak egy kis idő kell, és összeszedem magam – válaszolta Lea. – Mielőtt azonban elkezdenénk a felkészülést, tudnom kell, mi a pontos feladat.
Petrus egy pillanatra elmosolyodott. Most újra azt a Leát látta, akit néhány napja megismert és megkedvelt.
– Jöjj velem. Severe és Eusebius beavatnak minket a részletekbe.


2.

Klara rohant. Nem tudta volna megmondani, mióta futott, de érezte, lassan teljesítőképessége határához ér. Mégsem tudott megállni. A sokk, amit lemészárolt társainak szörnyű sorsa váltott ki belőle, teljesen elöntötte a testét és a lelkét. Mintha elvesztett volna az idő és térérzékét. Össze-vissza bolyongott a városban, és azon csodálkozott, hogy nem futott bele egy ellenőrzésbe. Órák teltek el, mire valamilyen csoda folytán rátalált a Menedékre. Remegő kézzel kikotorta a zsebéből a kulcsokat, majd belépett az ajtón. Átviharzott az alsó szint legtávolabbi végébe, és a kopott szürke ajtón keresztül letámolygott a pincébe. Már úgy érezte, nincs jártányi ereje sem. Lerogyott a fakó priccsre – amely élénk rózsaszínű lehetett valamikor –, és a poros íróasztalon lévő fekete vezetékes telefonon tárcsázni kezdett egy számot.
Három kicsöngés után a másik oldalon megszólalt egy hang.
– Igen?
– Szervusz, fiam…
– Anya! Azt hittem, meghaltál… Amikor eldördültek a lövések...
– Ennek így kellett lennie. Ne emészd magad! Hiszem, hogy volt értelme az áldozatnak.
– Ami ma történt, azt sohasem bocsájtom meg magamnak.
– A te feladatod most kezdődik igazán. Kérlek, ne tedd felelőssé magad a történtek miatt. A feladatra kell koncentrálnod, hogy segíthess minket, amikor eljön az idő.
– Azt hiszem… igazad van.
– Nagyon vigyázz magadra! Úgy érzem, közel a pillanat, amikor cselekedni kell.
– Jól van, anya. Most le kell tennem.
– Menj csak. Légy éber és óvatos! Szeretlek!
– Én is téged.
Klara csak ült és mereven bámulta a telefont. Valahogy abban reménykedett, hogy a Birodalom nem fog átlépni egy bizonyos határt… de ma megtették. Az elnyomás egy másik szakaszába került.
Úgy érezte, hogy a téren mártírhalált halt polgártársak áldozata nem volt hiába való. Ezzel a tettel nemcsak a fennálló rendszer változott meg, hanem ők is. Egy pillanatra, az apátiából kiszabadulva, eltöltötte az energia, előbukkant belőle a bosszú és a cselekvés érzése. Tudta, most már nincs megállás – végig kell csinálni, amit elkezdtek. Solomonért, a többiekért, akiket lemészárolt a fegyveres túlerő és a világ távolabbi pontján lévőkért is, akik nem voltak abban a helyzetben, hogy változtassanak a sorsukon. Nekik kell megtenni, itt, a birodalom szívében.
Néhány perc pihenés után akaratlanul is előtörtek az emlékek. A lövések után a tömeg első taktusaiban lévő emberek zöme meghalt. Ő megbotlott, és elzuhant. Csak annyit érzékelt, hogy hirtelen elül a fegyverropogás – aztán jajveszékelést és a sebesültek halk hörgését hallotta. Jónéhány másodperc telt el, mire mindenki felocsúdott és felfogta mi történt. A többség a hátsó taktusokból elkezdett futni, csak azok az emberek maradtak az alakzatban, akiknek hozzátartozóik, barátaik feküdtek sebesülten vagy holtan az utcakövön. Aztán már a rohanás képei villantak fel.
De talán jobb is így; ha minden részlet megmaradt volna benne, az jobban megbénította volna az elméjét, mintsem szerette volna. Most tiszta fejre volt szüksége, hogy megnyugodjon. Tovább akarta folytatni az a munkát, amit Solomonnal elkezdtek. Biztos volt benne: áldozatuk nem volt hiábavaló, és ami most fog történni, az végérvényesen megváltoztatja a világot.


3.

– Most minden azon múlik, milyen gyorsan cselekszünk. – Petrus a bárpultra támaszkodva beszélt Leához, aki mellette ült a széken.
Petrus házában voltak.
A földalatti járatokon keresztül közelítették meg a házat. Az utazás Lea számára olyan volt, mintha egy mesebeli labirintusban bolyongana… már csak a bányában dolgozó törpék és a föld alatt eltemetett mesés kincsek hiányoztak.
Amikor a bázist elhagyva a szűk folyosókhoz érkeztek – amelyek csak annyira voltak szélesek, hogy egy ember kényelmesen elférjen rajtuk –, eszébe jutottak gyermekkora játékai. Akkoriban barátaival sokat bújócskáztak az effajta sötét helyeken.
Aztán hirtelen belényilallt az érzés, hogy neki nem is létezett gyermekkora, mindent, amit lát, valaki másnak az emlékei.
Vajon tényleg erre teremtettem? – gondolta.
– Mit fogunk tenni? – kérdezte Petrust.
– A Szenátus majd kijelöli a következő lépést. – Petrus hangja olyan nyugodt volt, mintha teljes mértékben megbízna a Szenátus döntésében.
– Ez a kép számomra túl zavaros – válaszolta Lea. – Itt van ez a… Szenátus, ami egy titkos szervezet, tagjait senki sem ismeri a beavatottakon kívül. A rendszer alsó szintjein mindenki automatikusan cselekszik, arra várva, hogy mindenben mások döntsenek helyette. És mindezt anélkül, hogy pontosan tudná, mi is a részletes, átfogó terv. Ráadásul azt sem látják, valójában jó irányba mennek-e.
– Lányom, megértem, amit mondasz…
– Dehogy érted meg! – kiáltott fel Lea. A düh, mely mélyről tört fel belőle, amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan el is múlt. – Ne haragudj! Nem akartalak megbántani.
Petrusnak egy pillanatra beugrottak a börtönévek, a sok szenvedés, majd később a szabadulás. Most úgy érezte, beleesett abba a hibába, hogy tévedhetetlennek hitte magát. Talán picit gőgös lett – és most, hogy átgondolta mindezt, biztos volt benne, hogy sohasem szabadott volna eljutnia idáig. Hiszen ő is ugyanolyan ember, mint a többiek.
– Igazad van, lányom – Petrusnak nehéz volt kimondania a gondolatot, de miközben ezt mondta, úgy érezte, egy hatalmas kő gördült le a mellkasáról.
– Azt hiszem, eljött az idő, hogy fellebbenjen a fátyol. – folytatta Lea. – Ha tényleg igaz, amit elmondtatok, és a tervek a többség javát szolgálják, mutassátok meg magatokat. Az emberek csak világos és megfogható célokért hajlandóak küzdeni. Ha nincs konkrét jövőkép, a szervezet előbb-utóbb szét fog hullani. Nem lehet egy ekkora rendszert háttérből irányító, bujkáló vezetőkkel sikerre vinni!
A Lea által elmondottak Perusban átszakították a gátat. Apró dolgok, amelyeket eddig nem tartott fontosnak, most a helyükre kerültek. Egy pillanat alatt lehullott szeméről a hályog, és észrevette azokat a részleteket, melyek hosszú időn át tartó vaksága miatt rejtve maradtak előtte: pontosan azt vesztették el, amiért küzdöttek. Létrehoztak egy szervezetet, amely a maga bürokratikus és élesen szintekre tagolt rendszerével pontosan azokat másolta, akik évtizedek óta sanyargatják őket. Az egész rendszer ugyanolyan képmutató és mesterkélt volt, mint az elnyomóké.
– Eltávolodtunk az emberektől – mondta fátyolos hangon. – Úgy tekintettünk magunkra, mint egyfajta modern Grál-lovagokra, akik majd elhozzák a megváltást mindenkinek. Lehet, hogy elfelejtettük, hogy mi is csak emberek vagyunk. Nem különbek és nem jobbak, mint bárki más.
– Egy kicsit mindig idegennek éreztem magam köztetek – mondta Lea. – És most már kezdem érteni, miért.
Hirtelen kinyílt a szoba ajtaja, Severe és Eusebius lépett be rajta.
– Végre megjöttetek! – kiáltott fel fojtott hangon Petrus.
– Nem hiába várakoztattunk benneteket eddig – válaszolta Severe. – A szenátus hajlandó rendkívüli ülést tartani, de csak holnap délután.
– Hajlandó? – kérdezte Lea. A hangszínéből jó adagnyi nemtetszés sugárzott. – Én azt gondolom, az a minimum, hogy egy ilyen fontos helyzetben mindenki azonnal cselekszik.
Severe egy pillanatra megrökönyödve állt. Habár nem ismerte a lányt olyan jól, mégis meglepte a határozott reakció.
– Sokkal fontosabb, hogy megbeszéljük, pontosan mit fogunk tenni – mondta.
– Rossz hírt kell közölnöm veletek – válaszolta Petrus, majd a mondat végén nagyot sóhajtott. – Fekete nap a mai. A délelőtti tüntetést vérbe fojtották.
– Micsoda? – kiáltott fel Severe.
– Legalább harminc halottja és több tucat súlyos sérültje van az elnyomók vérengzésének. Solomon is meghalt. – Petrus az utolsó mondatot nagyon lassan és tagoltan ejtette ki. Furcsa, fémes ízt érzett a szájában. – Ez a mi felelősségünk… és főleg a Szenátusé.
– Nem lehetünk felelősek mindenért és mindenkiért – mondta a szenátor.
– De sajnos igen! – vágott közbe Eusebius, aki eddig külső szemlélőként figyelte a beszélgetést. – Nagyon is a miénk, Severe. Egy héttel ezelőtt még én is ugyanígy láttam volna, mint te, de azóta történt egy-két dolog, ami megváltoztatta a véleményem. Még ha nem is közvetlenül, de el kell ismernünk, hogy minden múltbeli döntésünk befolyásolta a történéseket. Az emberek mindkét oldalnak ki vannak szolgáltatva. Nekik nincs választásuk; ha magukra hagyjuk őket, végképp el fogják veszteni a hitüket.
Mély csend burkolta be a szobát.
Leának a szíve mélyéig hatoltak Eusebius mondatai. Végül arra a következtetésre jutott, hogy ezen az oldalon legalább akkora problémák vannak, mint a másikon. Lehet, hogy az Ellenállás szép és nemes célokért küzd, de koránt sincs minden rendben vele.
– Meg kell változnotok – szólalt meg. – Abba kell hagynotok ezt a militarista-bujkálós játékot, és komolyan el kell kezdenetek valamit, mert túl késő lesz. A Szenátusnak még a mai nap össze kell ülnie!
Severe csak nézte a lányt. Nem tudott teljes mértékben elvonatkoztatni Lea nem emberi mivoltától, de ettől függetlenül úgy érezte, mintha a legfájdalmasabb pontot érintették volna meg rajta. Nehéz volt megbírkozni az érzéssel, de valahol legbelül érezte, a lánynak tökéletesen igaza van.
– Nem lesz egyszerű – válaszolta. – De mindent meg fogok próbálni.
– Azt hiszem, kezdem érteni a dolgot – tette hozzá Petrus. Egy kicsit furcsán érezte magát, hogy rangidősen, annyi élettapasztalattal felvértezve sem látta meg ezeket a dolgokat. Annyira beleszokott a saját rendszerükbe, hogy nem vette észre a mélyen gyökerező problémákat. – Lea, köszönöm, hogy felnyitottad a szemünket. Szükségünk van rád. Sokkal jobban, mint gondolnád.


4.

Claude késő délután kapta az első információkat a tüntetésen történtekről. Egy pillanatra elcsodálkozott azon, mennyire bátor lett a csőcselék, de aztán elhessegette a fejéből a gondolatokat. Úgy hitte, nem az ő tiszte megítélni az emberek cselekedeteit. Feladata és a pillanatnyi kudarc sokkal inkább lekötötte a figyelmét.
Nem számított arra, hogy a laborban meglepik. Más talán önmagát ostorozta volna azért, mert nem volt elég körültekintő, de Claude, inkább a pozitív oldalát próbálta megragadni a történteknek. Ma is tanult valami újat és fontosat: soha se érezd, hogy már előre tiéd a győzelem, mert nem tudsz eléggé koncentrálni a kellő pillanatban.
A gondolatra elmosolyodott. Tudta, hogy gyorsan pörög az agya, de néha – mint például most is – újra szembesült azzal, hogy amit most csinál, az a számára legmegfelelőbb munka.
Lement a kocsijához, és beült a volán mögé. Mielőtt beindíthatta volna a motort, rezegni kezdett a zsebében a telefon.
– Sikerült, fiam? – Mr. Drummond hangja rekedtes volt és fáradt.
– Sajnos kicsúszott a kezeim közül. Valakik megelőztek és kimenekítették a doktort az épületből.
Drummond elgondolkozott egy pillanatra. Habár tisztelte a rendszert és a feletteseit, úgy döntött, hogy Világegység védelmében átveszi a dolgok irányítását.
– Értem – mondta. – Azt hiszem még nincs veszve minden. Más irányba fogunk elindulni. Ismeri Callidon képviselőt?
– Azt hiszem, láttam már a tévében.
– Nagyon jó! Mire hazaér, átküldetek egy újabb aktát. Azt gondolom, Callidon képviselő rejteget valamit előttünk. Nem ártana mihamarabb kikérdezni néhány dologról. Ha sikerül információhoz jutnia, haladéktalanul értesítsen!
– Úgy lesz, uram! – fejezte be a beszélgetést Claude, majd bontotta a vonalat.
A legrövidebb úton sietett haza. Bezárta a kocsit, majd felrohant a lépcsőn. Már alig várta, hogy kezébe kerüljön az akta. Mr. Drummond hangjából olyan gyanakvást hallott ki, amely túlmutatott az egyszerű kikérdezésen. Gyanította, hogy nagyobb dolgok lehetnek a háttérben.
A diszk már az asztalán hevert. Bár érdekesnek tartotta, hogyan jutott be a futár rongálás nélkül a lakásába – hiszen az ajtóját a legmodernebb védelmi rendszerrel szereltette fel –, nem rágódott sokat a dolgon, valószínűnek tartotta, hogy munkaadói ennél jóval bonyolultabb dolgokat is könnyedén oldanak meg.
Felpattintotta a laptop tetejét, beolvasta a lemezt, majd kinyitotta az életrajzi mappát, és olvasgatni kezdett. Átlagos, jómódú ember életét látta kibontakozni maga előtt, aki tekintélyes családfával és befolyással rendelkezett. Aztán ahogy mélyebben elmerült az aktában, néhány helyen észrevett egy-két homályos foltot, ami gyanakvással töltötte el. Főleg a család történelemben elfoglalt helyzetét találta érdekesnek. A dokumentumokból kiderült, hogy Callidon képviselő ősei arra hajladoztak, amerre a „megfelelő” szél fújta őket. Túlélték az összes rendszerváltást és háborút az utóbbi kétszáz évben. Claude egyre jobban kezdte érteni, hogy főnöke miért szeretett volna tisztábban látni a képviselő viselt dolgaival kapcsolatban. Az adatok elemzése után felmerült benne a gyanú, hogy Callidon esetleg kapcsolatban állhat az Ellenállással. Még azt sem tartotta kizártnak, hogy a férfi a hírhedt Szenátus tagja.
Lecsukta a laptopot és akaratlanul elmosolyodott. Ösztönei azt súgták neki, jó nyomon jár, és már pontosan tudta, mi lesz a következő lépés.


5.

Porter végigment a legénységi körleteken, hogy körbenézzen. Már régóta nem járt erre. Úgy érzete, az idők folyamán katonáival egyetemben kissé ő is eltunyult, és eszébe jutott a régi igazság: a katonák is úgy viselkednek, ahogy azt feljebbvalójuktól látják.
Nem csalódott abban, amit a körleteken végigsétálva látott. Nagyjából ezt várta. A kaszárnya lassan jobban hasonlított békeidőben lévő tartalék katonák szálláshelyének, mintsem olyan helynek, ahol folyamatosan készülnek egy lehetséges összecsapásra. Tudta, az önkéntesek soha sem lesznek olyan felkészültek, mint a Világegység katonái, mégis, ennél azért többre számított.
Visszaindult a rögtönzött parancsnoki helyére, amelyet a tűz után rendezett be magának. Útközben Lea jutott eszébe. A bejelentést, amely sokkolta és a padlóra taszította, még mindig nem sikerült feldolgoznia. Bár valami még ennél is jobban zavarta: az érzés, ami kialakult benne a lánnyal szemben, egy pillanatra sem csitult benne, sőt, ha lehet, még jobban elhatalmasodott. Egy kicsit az őrület határát súrolta a gondolat, ami a fejébe fészkelte magát, de úgy érezte, így is kell neki a lány. Szüksége van rá. Bár egyelőre érzéseinek ilyen jellegű csapongásait az extrém és megmagyarázhatatlan helyzetnek tudta be.
Belépett a helyiségbe, megnyomta a riadógombot, majd ölés léptekkel megindult az alakuló térre. A tér az étkezők és a gyakorlótér között helyezkedett el félúton. A terület, amely a bányászati tevékenység idején a szén ideiglenes tárolójaként szolgált, elég nagy volt ahhoz, hogy a négyszáz fős gyalogság könnyen elférjen alakzatba helyezkedve.
Elsőként ért a helyszínre, majd elfoglalta helyét a pulpituson, és várt. Hosszú percek teltek el, mire az első katona megjelent a déli folyosók felől. Aztán folyamatosan szállingóztak az emberek a körletek irányából. Porter csak állt, és nem szólt egy szót sem. Amikor az utolsó ember is a helyszínre ért és véglegesen megszűnt a mozgás, megszólalt:
– Legközelebb ez mindannyiunk életébe fog kerülni. – Miközben beszélt, jelentőségteljesen végignézett a mostanra alakzatba rendeződött sorokon. – Tudom, hogy régóta nem történt semmi, és ez mindannyiunkat elpuhulttá tesz, elaltatva az éberségünket, de mától változtatnunk kell.
Senki sem mozdult. A Porter által beiktatott hatásszünet elérte célját. A többség fejét lehajtva, magába burkolózva gondolkodott.
Porternek eszébe jutott, amikor csatlakozott a szervezethez. Végzős volt az egyetemen, és már a beosztási tervét is elkészítették, amikor dezertált az egyik reggelen. Addigra meghasonlott mindazzal a hazugsággal, amivel a fejüket tömték a hosszú évek alatt; ráadásul, nem fűlött a foga a szülővárosától több ezer kilométerre lévő, isten háta mögötti szolgálati helyhez. Most, hogy jobban belegondolt, nem tudta volna eldönteni, melyik késztetés volt benne az erősebb. Persze, ha valaki megkérdezte volna tőle, hogy került ide, biztos, hogy az előbbit mondja el.
Mára kicsit összekuszálódtak a szálak. Az érzés, ami kezdetektől fűtötte, a hosszú idő és a bizonytalan jövő miatt jó néhányszor megingott. Persze mindig maradt. Habár nem minden döntéssel értett egyet, tudta, hogy a szervezetnek szüksége van rá, és a lelke mélyén ez a szolidaritás tartotta vissza attól, hogy lelépjen innen valahová, ahol senki sem találja meg.
Aztán jött Lea, és felborított mindent…
Felnézett a katonáira, kisöpörte magából a kétségeket és folytatta a rögtönzött beszédet.
– Nemsokára eljön a cselekvés ideje. A mai naptól elrendelem az állandó készültséget. Mindenki a málhazsákjával kel és fekszik, és a nap minden pillanatában számít egy esetleges bevetésre. Ez parancs!
– Értettem! – hangzott a válasz több száz torokból egyszerre. A terem falai visszhangozva kiáltották vissza a katonák szavait.
Porter végignézett a csillogó szemeken. Bíztak benne. Ő a felelős mindannyiuk életéért. Habár nem voltak túl sokan, Porter nem kételkedett abban, hogy éles helyzetben is vissza fogják adni a több százszor gyakoroltakat.
Gerillaharcra rendezkedtek be. Feltérképezték az utcákat, megtanultak barikádot állítani, pillanatok alatt kiiktatni a figyelő rendszereket, épületostromot és védelmet gyakoroltak. Mindent csak egy cél vezérelt: elég tudással rendelkezzenek ahhoz, hogy az Árnyék kiiktatása esetén segítsék a Szenátust abban, hogy a zűrzavar közepette átvegye a hatalmat. Mindenki tisztában volt azzal, ha sikerül elfoglalni Központvárost, akkor a birodalom többi része boldogan rázza le magáról a béklyót, hogy csatlakozzon az Új Köztársasághoz.
– Holnaptól minden nap többszöri szúrópróbaszerű ellenőrzéssel mérem fel a készültségi állapotot! Végeztem. Oszolj!
A katonák alakzata lassanként felbomlott, és kettes sorokban masíroztak vissza a körletek irányába. Porter megvárta, amíg az utolsó ember is elhagyta a teret, majd maga is megindult a szobája felé.
Végigment a majdnem teljesen kihalt folyosókon. Az acélfalak hirtelen idegennek és nyomasztónak tűntek. Egész eddigi életében arra várt, hogy történjen valami. Erre tette fel az életét, ezért képezte az embereit. Ez a fajta jövővárási állapot annyira részévé vált az életének, hogy a legfontosabb dolgot felejtette el: egyszer eljön a nap, amikor ténylegesen cselekedni kell. A mai próbariadó azonban őt is helyrezökkentette. Már késznek érezte magát a bevetésre.
Belépett a szobába. Egy üzenet villogott a laptopján. A Petrustól a belső hálózaton keresztül jött információ szerint a Tanács még mai nap estéjén összehívja a válságtalálkozót. Egy pillanatra nagy kő esett le a szívéről: kezdett reménykedni, hogy végre feléjük billen a mérleg nyelve.

6.

Lea nem gondolta volna, hogy egy napon belül kétszer is jelenése lesz a mindenki előtt titkolt központi tanácsteremben. Petrus-szal együtt a robosztus tölgyfaszékeken ültek, és mindketten a falon lévő csatajelenetet bámulták.
– Milyenek voltak a börtönévek? – törte meg a csendet Lea
– Hmm… – Úgy tűnt, Petrus nagy mélységekben jár. Egy pillanatra elhomályosult a szeme, azután újra visszatért a valóságba. – Szívesebben emlékszem a gyermekkoromra. Akkor még sok minden máshogy működött.
– Akkor még minden tökéletes volt, ugye?
– Nos, tökéletesnek nem mondanám – válaszolta Petrus. Látszott rajta, hogy olyan dolgokat készül elmondani, amelyeket nem sok emberrel osztott meg eddig. – Azt kell mondjam, a régi világ bizonyos szempontból nem is különbözött sokban a mostanitól. Ugyanúgy voltak gazdagok és szegények, elnyomók és elnyomottak… talán a legszembetűnőbb dolog a gondolat szabadsága volt. Azt hiszem, az ember nagyon sok testi kínt el tud viselni, de ha megpróbálják irányítani az érzéseit és a gondolatait, akkor képes az utolsó erejéig ellenállni.
– De mégis, milyen volt akkor? Én csak a történelemkönyvekből tudnék idézni, és azt mindketten tudjuk, hogy az mennyire lenne hiteles…
– Sokszínűség jellemezte a világot a maga szépségében. Akkoriban is háborúztak a népek, sőt, a nagyok ugyanúgy megpróbálták elnyomni a kicsiket ráerőltetve akaratukat, amit koránt sem neveznék ideálisnak. Aztán később létrejött egy katonai közösség, amely önmagát képmutatóan Világegységnek nevezte el, pedig akkor még csak a föld egynegyede felett gyakorolta a hatalmat. Az első időkben a szövetségbe szerződés útján lehetett belépni, és a tagoknak különböző kiváltságokat és előnyöket ígértek a kívülállókkal szemben.
– De az egész nem volt más, mint egyfajta mézesmadzag…
– Valahogy úgy. A függőségi viszony nem tette lehetővé, hogy akárki is egykönnyen kiváljon a szervezetből, így hát később, amikor a Világegység vezetői központosították a tagállamok fölött korlátlan tejhatalmukat, a kicsik inkább befogták a szájukat és beálltak a sorba. Valójában vér nélkül jött létre egy olyan hatalom, mely gazdaságilag és katonailag felette állt mindenkinek.
– Úgy tudom, először egyenként próbálták bekebelezni a környező államokat. Sőt, úgy rémlik, hogy ez az időszak hosszú időt ölelt fel.
– Igen. Úgy gondolták, a lassú, de biztos taktika kevesebb véráldozattal és költséggel jár, mint a nagyszabású hadviselés. De egy dolgot számításon kívül hagytak: a terjeszkedésük üteme félelemmel töltötte el a csatlakozni nem akaró országokat. Igaz, hogy paradoxonnak tűnhet, de a csatlakozni nem kívánók végül is egy másik egységbe tömörültek.
– Amit Szakadárok Szövetségének neveztek el – állapította meg Lea. Érdekesnek tartotta, hogy lehet egy központosított szervezetet szakadár megnevezéssel illetni.
– Akkoriban már a huszas éveimet tapostam. – Petrus szemében büszkeség és erő csillogott. Határozottan látszott rajta, hogy semmit sem bánt meg, amit akkoriban tett. – Be kell vallanom, ma sem csinálnám másként. Jó anyám bőszen ellenezte a belépésemet, de én akkor már régen döntöttem. Csatlakoztam a Szövetséghez – akkor még hadnagyi rangban. A további történet pedig már jól ismert: a háború borzalmas évei után, végül döntő vereséget szenvedtünk. Valójában az egészet csak saját magunknak köszönhetjük. Túlságosan elbíztuk magunkat, és a kevélység elhomályosította a józan gondolkodásunkat.
– Azt akarod ezzel mondani, hogy ti voltatok nyerő helyzetben? A történelemkönyvek nem erről szólnak.
– Ha ha ha! – nevetett fel Petrus. – Hé, kislány, te még sohasem hallottad azt a mondást: „a történelmet mindig a győztesek írják”?
– De… azt hiszem.
– Márpedig ez örökérvényű igazság. Senki sem szeret arra gondolni, hogy akármi is máshogy történt, mint ahogyan azt ő látni akarja… de ne bánkódj, az ember már csak ilyen.
A beszélgetést a terem ajtajának nyitódása zavarta meg. Severe, Eusebius és Porter lépett be a helyiségbe. Úgy látszik, mindannyiuknak sikerült ideérniük időben.
– Üdvözöllek benneteket! – szólalt meg Petrus fennhangon. – Jó, hogy itt vagyunk mindannyian, jó lenne átbeszélni még egyszer a részleteket.
– Főleg úgy, hogy én abszolút semmiről sem tudok – mondta Porter, és várakozón öreg mentorára nézett.
– Persze, persze – válaszolt Petrus. Az arcán egy pillanatra szórakozottság tükröződött. – Gyertek, üljetek le és kezdjük.
– Azt hiszem, szenátorként nekem kell kezdenem. – Severe gondterhelt arccal végignézett a termen, majd hangos sóhaj tekintetében folytatta. – Biztosan rengeteg kérdés fog megfogalmazódni a többiek részéről. Ami egyrészről teljes mértékben érthető, de mindenképpen meggyőzőnek kell lennünk. Egy dologban biztosak lehetünk: a Szenátus csak és kizárólag akkor ad felhatalmazást az akció elindítására, ha a tervünk biztos lábakon áll. Bármilyen bizonytalanság esetén nehéz helyzetbe kerülhetünk.
– Azért van több aduász is a kezünkben – mondta Petrus. – Azt hiszem, a Lea által képviselt lehetőséget Eusebius világíthatja meg érthetően, a katonai akciótervet pedig Porter fogja prezentálni.
– Minden terv készen áll. – Amint Eusebius kimondta a mondatot, egy pillanatra lecsukta a szemét és nyelt egy nagyot. A terv, habár acélosnak tűnt, egyelőre csak elméletben létezett, és a rossz hír, hogy ha elrontanak valamit, nem lesz lehetőség a javításra.
Porter kivárt egy kicsit, hogy összeszedhesse a gondolatait. Nem kételkedett sem magában, sem katonáiban, mégis, az éles harci helyzet hiánya bizonytalansággal töltötte el.
– A katonák készen állnak. Ha pontosan tudjuk, mi lesz a feladatunk, akkor minden erőnkkel azon leszünk, hogy segítsük sikeresen végrehajtani a tervet.
Lea csak ült, és hallgatta a körülötte lévőket. A mondataik alapján mindegyikük magabiztosságot és meggyőződést sugárzott. A lány számára a kérdés mégis az volt, hogyan csatlakozik ő a történetbe – mert ezt valahogy mindenki elfelejtette közölni vele.
– Darius Wilheym a rangidős szenátor – mondta Severe. – Ha őt meggyőzük, nyert ügyünk van.
– Pontosan – válaszolt a fel sem tett kérdésre Petrus. – Ő a kulcs. Rá kell koncentrálnunk. A többiek részéről biztosan lesz néhány kukacoskodó keresztkérdés, de Darius véleménye jelentősen befolyásolni fogja a szavazás kimenetelét.
Lea elérkezettnek látta az időt arra, hogy ő is kicsikarjon néhány részletet a jelenlévőkből. Éppen nyitotta volna a száját, amikor a terem jobb oldalán megnyílt a fal, és egy titkos rejtekajtón keresztül férfiak léptek be a helyiségbe. Mindannyian sötétkék, arany hímzéssel díszített köpenyt viseltek. Az élen haladó, magas ősz hajú férfi – aki az előbb elmondottak alapján csakis Darius lehetett – odavezette a menetet az asztalokhoz, majd megállt a festmény alatti központi helyen. Severe felállt, és a többiekkel egyetemben a saját helyéhez ballagott.
– Üdvözöllek mindannyiótokat! – Darius dörgő hangja betöltötte a termet, felszakítva a hirtelen beállt csendet. A szenátorok ránéztek, majd mindannyian meghajoltak az asztal irányába. – Kérem, foglaljatok helyet!
Leültek. Lea egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Zavarta a bevonulásból és a jól látszó kötöttségekből áradó hideg elegancia. Úgy érezte, a szenátus és közöttük lévő, eddig is tetemes távolság most fényévnyire nőtt. Valahogy nem így képzelte az emberek felemelkedéséért küzdő szervezet vezetőit. Egy kicsit túlságosan színpadiasnak és mesterkéltnek tűnt neki az egész. De nem akart tények nélkül ítélkezni, kíváncsian várta, mi fog történni.
– Az elmúlt napok történései vezettek arra, hogy össze kell hívnunk ezt a rendkívüli gyűlést. – Severe hangja olyan nyugodtnak tűnt, mintha csak átlagos, mindennapi dolgokról beszélne. – A mai napon történtek után nem ülhetünk tovább karba tett kézzel. Azt hiszem, kijelenthetjük: eljött a cselekvés órája!
– Ha a levert tüntetésről beszél, kedves Callidon, akkor azt kell mondjam, ez a sajnálatos esemény egyáltalán nem elég ahhoz, hogy minden eddig elért eredményünket sutba dobva fejjel menjünk a falnak. – Minden szem a Darius mellett ülő szenátor felé fordult. A madárcsontú, törékeny férfi hangját szinte alig lehetett hallani. – Azt gondolom, most, hogy idáig eljutottunk, nagyon oda kell figyelnünk minden lépésünkre. Az egész világ sorsa a kezünkben van!
– Megértem az aggodalmait, Pigeon szenátor, de nem osztozom bennük – válaszolta Severe. – De ne én beszéljek. Petrus, kérem, vegye át a szót.
– Köszönöm, barátom – szólalt meg Petrus, majd lassan felállt a helyéről és rátámaszkodott a súlyos szék támlájára.
Körbenézett az egybegyűlteken. Sokan a szenátorok közül harcostársai voltak, és olyan is akadt, akivel együtt töltötte a hosszú börtönéveket. Mégis, ahogy vizslatta az arcokat, azt a következtetést vonta le, hogy valami megváltozott. Eszébe jutottak Lea szavai. A lány kívülállóként nagyon is jól látta azt, ami a rendszeren belül régóta tevékenykedőknek szinte teljesen rejtve maradt: átlépték azt a pontot, amely után egyre jobban azokra kezdtek hasonlítani, akiknek uralmát megdönteni akarták… De talán még nem késő.
– Darius egyszer megkérdezte, miért nem csatlakozom az újonnan alakuló Szenátushoz. Pontosan emlékszem, hogy azt mondta: „Petrus, senki sem érdemelné meg jobban, hogy irányítsa az Ellenállást. Te, aki a véredet és hosszú éveidet adtad értünk, részt kell venned a döntéshozásban”. Meg kell mondanom, akkor még úgy éreztem, igazad lehet, barátom, de ma már jobban örülök annak, hogy nem így történt. Azt hiszem, a napi tevékenységeimben jobban tudtam képviselni szervezetünk érdekeit… Azonban az utóbbi napok eseményei rádöbbentettek arra, hogy a rossz úton járunk. Felfuvalkodottak lettünk, pökhendiek; olyasvalakik, akik feljebbvalónak érzik magukat bárki másnál. Most azonban itt az idő felébredni. Cselekednünk kell! Amíg mi a biztonságban építettük erőinket, nem vettük észre, hogy ellenfelünk utcahosszal előrébb jár. A hírszerzésünk által beérkezett információk alapján biztosak vagyunk benne: ha most nem próbálunk odavágni, később már nem lesz lehetőségünk.
– Petrus, aki csendben hallgat, majd vészmadár módjára vázolja a szörnyű jövőt! Mondd csak, mégis milyen bizonyítékaid vannak? – A baloldalon ülő középkorú szenátor határozott hangja sürgetést sugárzott. Petrus a válaszra nyitotta száját, de őt megelőzve Darius szólalt meg:
– Nagyjából értem, mire gondolsz, Tristam. Az effajta negatív mondatok mindenkiben felébresztik a szkepticizmust. Mégis, mindenkit arra kérek, adjuk meg Petrusnak a lehetőséget a kifejtésre. Petrus, elmondanád, mit is jelent mindez pontosan?
– Nos, azt hiszem a délutáni események híre mindannyiótokhoz eljutott. Mindenki, aki most itt ül, felelősséggel tartozik ezért. Ezt azt gondolom, nem kell jobban ecsetelnem. Amiről viszont még nem tudtok: a mai napon leégett a vezérlőterem, benne az összes számítógéppel, amelyek az Árnyék-projektben teljesítettek szolgálatot. Gyakorlatilag minden erőforrásunk elveszett, amivel közelebb juthatunk volna a rendszer gyengeségeihez. Severe, elmondaná az információt, melynek birtokába jutott?
– A tegnap esti tanácsülésen a technikai csoport irányítója bemutatta az Árnyék második lépcsős terveit.
A terem egy emberként zúdult fel. A szenátorokon látszott, hogy egyikük sem számított erre.
– Második lépcsős tervek? – kiáltott fel Darius. – Akkor tényleg igazad van, öreg barátom. Az orrunknál fogva vezettek minket.
– A terv része az – folytatta Severe, miután elült a zaj –, hogy kiterjesztik az Árnyék hatáskörét. Már nem csak a megfigyelés lesz a fő feladata, hanem az irányítás is.
– Micsoda? – kérdezte az előbb Tristamnak hívott képviselő. A bejelentés hatására szinte kiabálnia kellett, hogy elnyomja az újra feltörő éles zajt.
– Csendet! – Darius határozott hangja elcsitította a résztvevőket.
Lea, egy pillanatra úgy érezte magát, mintha egy óvodába került volna. Az élelmedett korú emberek úgy viselkedtek és vitatkoztak, mint a kisgyermekek. Egy-két perc is beletellett, amíg újra elcsendesedett a helyiség.
– A technikai részletekről én magam nem sokat tudok, de itt van körünkben Dr. Eusebius Wasiliewski, aki a kibernetikus rendszerek vezető szakértője. Robotkísérletei mellett az Árnyék alapjainak megalkotásán is munkálkodott.
Eusebius felállt. Már régen túljutott meghasonulásán, és úgy érezte, szembe tud nézni azokkal az emberekkel, akik eddig az ellentétes oldalon álltak – mégsem gondolta volna, hogy ilyen kínos lesz a helyzet. Eszébe jutottak Petrus szavai, aki a bűnről és bűnhődésről beszélt, és tudatosította magában, hogy elkezdheti személyes vezeklését.
– Ha az Árnyék a következő fázisba lép, hatalmat kap az összes elektronikus rendszer felett, stratégiai döntéseket hozhat és akár beleszólhat a katonai irányításba is. Innentől kezdve nemcsak mindent lát vagy mindent hall, hanem azonnal cselekedhet bárminemű egyéb engedélyeztetési procedúra nélkül. Ha ez megtörténik, esélyünk sem lesz eljutni hosszá és semlegesíteni őt. Arról nem is beszélve, ha sikerült egy központi irányítás alá tartozó android hadsereget is felállítani…
– És ha jól értettem, az egyetlen fegyverünk, mellyel felvehettük volna a harcot, megsemmisült – szólt közbe Darius.
– Pontosan – válaszolta Eusebius. – De még sincs veszve minden. Az első próbaüzemet csak néhány nap múlva tervezik. Addig kell cselekednünk.
– Akkor mégsem értem – mondta Darius. – Mégis, hogyan akarjuk kiiktatni a rendszert, ha semmi sincs a kezünkben?
Eusebius jelentőségteljesen Petrusra nézett, aki alig érzékelhetően biccentett egyet.
– Nos… Van egy nem teljesen kockázatmentes mód. Engedjék meg, hogy bemutassam önöknek Leát.
Lea felkelt a székből és biccentett az egybegyűlteknek. Eusebius közelebb lépett hozzá és megfogta a kezét. Kéz a kézben álltak szemben a Szenátussal – alakjuk szinte egybeforrott.
– Ne haragudjon… – szólalt meg újra Tristam. – Egy gyenge hölgy segítségével akarja felszabadítani a világot?
Porter végignézett Leán, és megállapította, még sohasem látta ilyen szépnek. Lea tekintete izzott, az arcát vörös pír öntötte el. Látszott rajta, hogy olyan energia birtokában van, amiről ők nem is álmodhatnak – de nem válaszolt; várta, hogy teremtője beszéljen.
– Lea valójában nem ember, hanem szintetikus humanoid. A neve egy betűszóból kifejthető: L-típusú Elemző Android. Én alkottam őt. Annyira akartam a létezését, hogy hagytam magam becsapni, és amikor mindezt észrevettem, már majdnem túl késő volt. Szerencsére kaptam egy esélyt, hogy jóvátegyek mindent.
– Egy android kezébe helyezné az emberiség sorsát? – Darius hangja korántsem hallatszott olyan kételkedőnek, mint amire Eusebius számított. Arra gondolt, beviszi a végső találatot.
– Lea ugyanúgy gondolkodik és érez, ahogy mi. Álmodik, szeret és gyűlöl.
– Az lehetetlen! – kiáltott fel Pigeon.
– Tényleg? És ezt ki ítélné meg? Maga, vagy bárki más? – kiáltott fel Lea. Szeméből düh és harag sugárzott a szenátor irányába. Eusebius hangosan felszisszent, ahogy megérezte markának szorítását. – Mégis, mit tudnak maguk erről? Egyáltalán, hogyan ítélhetik meg azt, amiről semmiféle tapasztalattal nem rendelkeznek? Akik itt állnak mellettem, arra kértek, segítsek maguknak és az emberiségnek. Azt mondták, én vagyok az egyetlen esély. Figyelmeztettek, hogy könnyen meghalhatok – és lehet, hogy furcsának hangzik, még nekem is problémát jelent a végső megsemmisülés… habár az önök szemében valószínűleg csak egy gép vagyok.
A terembe költözött halotti csendben egy légy zümmögését is lehetett volna hallani. A lány érzelmi kitörése mindenkit elgondolkodtatott. Az a vehemencia és energia, amivel Lea rendelkezett, teljességgel meglepte őket.
– Mi a pontos terv? – kérdezte végül Darius.
– Az akció hivatalos fedőneve: Árnyéktörés – mondta Petrus. – Bejuttatjuk Leát az Árnyékhoz, ő pedig rácsatlakozik az ellenség központi irányítóegységére. Lea fogja hordozni a vírust, mellyel megfertőzhetjük és megsemmisíthetjük az Árnyékot. Porter ezredes, meg tudjuk valósítani, hogy a katonáink segítségével mihamarabb megkezdjük az akciót?
– Akár már holnap, uram. Az alakulat ma délutántól harckészültségben várakozik. Kiképzésük kiterjedt az utcai harcra, személyvédelemre és vannak különleges egységeink is, akik speciális küldetéseket hajtanak végre. Bizton állíthatom, a lehetőségeinkhez mérten kellőképpen felkészültünk.
– Tehát azt állítja, hogy ez az egyetlen esélyünk – fordult Darius Severe Callidon irányába.
– Igen. Gyorsan és pontosan kell cselekednünk. Előfordulhat, hogy ha valamit elrontunk, nem lesz lehetőségünk a javításra.
Egy pillanatra elcsendesedett a terem. Lea arra várt, hogy a szenátorok többsége kérdések tucatjával fogja elborítani a társait – de nem történt semmi sem. Mindenki mélyen, a gondolataiba merülve ült, sokan kikerekedett szemmel bámultak előre. A kihúzott mellkasok és egyenes tartások meggörbültek, mintha mázsás súlyokkal terhelték volna meg őket.
Lea számított arra, hogy nem-emberi mivolta könnyű célpontot jelenthet majd a Szenátusnak, és maga is meglepődött, hogy senki sem emelte fel a szavát ez ellen. Az volt az érzése, a jelenlévők közül mindannyian belekapaszkodnának akár egy fűszálba is, ha az képviselné egyes-egyedül a reményt.
Darius felemelte a fejét. Lea rátekintett a rangidős szenátorra, aki legalább tíz évvel látszott öregebbnek, mint tíz perccel előtte.
– Ki támogatja az akciót?
Először nem mozdult senki, aztán kisvártatva felemelkedett néhány kéz, majd egyre többen jelezték támogatásukat. Végül Pigeon és Tristam is beadta a derekát, így az összes kar a magasba lendült.
Darius felállt, majd mélyen Petrus szemébe nézve megszólalt:
– Megállapítom, hogy a Szenátus megadja az engedélyt az akció elindítására. Petrus, a szenátus nevében felhatalmazlak: indítsd meg az Árnyéktörés hadműveletet!


7.

A Callidon birtokra egyszerű volt a bejutás. Claude egy kicsit meg is lepődött azon, mennyire könnyedén jutott át a kezdetleges védelmi rendszereken. Mintha Callidon nem számított volna komolyabb veszélyre.
Átjutott a kapun, majd végigosont a kastélyhoz vezető murvás út melletti sövénysor árnyékában. Az épület Claude szerény becslése szerint is legalább két-háromszáz éves lehetett. A dupla szárnyú tölgyfa bejárathoz széles lépcsősor vezetett fel. Az aktában lévő alaprajzról arra következtetett, hogy a hátsó oldalon lévő két ajtó valamelyikén észrevétlenül be tud jutni. A leírás alapján azt a bejáratot ritkán használták.
A nap éppen lebukott a hegyek mögött, mely még jobban megkönnyítette a behatoló dolgát. A leszálló félhomályban megközelítette az épület hátsó részét, majd csendesen elővette az elektromechanikus zártnyitó készüléket. A kis eszköz – melyet a különleges egységek számára fejlesztettek ki – jelentősen megkönnyítette a dolgát. Odalépett a zárhoz, majd precízen ráillesztette a nyitót a kulcslyukra. Halk zümmögés hallatszott, majd a zárnyelv halkan kattanva eltört. A mágnesek segítségével Claude visszahúzta a törött darabot a zár belső részébe, majd rátette a kezét a kilincsre, amely minden probléma nélkül kinyílt.
Claude elmosolyodott. Mindig is imádta a munka ezen részét: becserkészés, megfélemlítés, sakkban tartás – majd egy kis várakozás. Előre kíváncsi volt Callidon arcára, amikor betoppan majd az ajtón. Biztos volt benne, hogy a körülmények ismeretében a szenátor minden információt készségesen a rendelkezésre fog bocsájtani.
Kinyitotta az ajtót, majd belépett az épületbe. Egy keskeny folyosón állt. Nem messze tőle, a baloldalon, lépcsősor vezetett fel az emeletre. Egy pillanatra megállt és hallgatózni kezdett. A feje fölül halk tányércsörgésre és beszéd hangjaira lett figyelmes.
Az alsó szint kihaltnak tűnt. Felkapcsolta az elemlámpáját, majd végigaraszolt a lépcsőfordulóig; innen már leszűrődött annyi fény, hogy lekapcsolhassa a lámpát.
Óvatosan felfelé indult a lépcsőn, jól megválasztva minden lépést. Itt állt a célegyenesben, és véletlenül sem akarta megkockáztatni, hogy felfedezzék. Inkább több időt szánt az előkészületre, mintsem később duplán dolgozzon.
Drummond nem mondta biztosra, hogy Callidon lehet a besúgó, mégis, Claude érzékei azt súgták, ebben a játszmában nem veszíthet. Abba pedig nem volt hajlandó belegondolni, egy esetleges hiba esetén milyen büntetésre számíthat.
Elhessegette a gondolatokat. Nem akart mostantól ezzel foglalkozni. Összerakta a tervét, és most már nem akart eltérni tőle.
Felért a lépcső tetejére, amely egy újabb, hosszú keresztfolyosóba torkollott. Balra nem érzékelt mozgást, azonban a másik irányban újra meghallotta a tányércsörömpölést. Közelebb lépett az ajtóhoz, amelyet nem csuktak be rendesen. Egy vékony csíkban sárga lámpafény tört ki a folyosóra, megszüntetve a sötétséget.
Claude elővette a pisztolyát, és rátette a tenyerét a gömb alakú kilincsre. Várt néhány másodpercet, majd hirtelen lendülettel feltépte az ajtót és belépett a helyiségbe.
– Jó estét, Mrs. Callidon! – kiáltotta harsányan, közben fegyverét az helyiség közepén álló nőre.
A nő csak nézett vissza rá, kikerekedett szemmel, majd elengedte a kezében lévő tányért, amely hangos csörömpöléssel tört szét a járólapon.  Látszott rajta, hogy meglepte a nem várt esemény. Az étkezőben rajta kívül egy tíz év körüli kislány, és egy öt-hatéves fiúcska tartózkodott.
– Ha pénzt akar… – kezdett bele a mondatba, de Claude közbevágott.
– Nem, asszonyom. Nem erről van szó. Ennél sokkal izgalmasabb az ok, amiért itt vagyok. Kérem, üljön le az asztalhoz! – Miközben beszélt, a fegyverével az asszonyhoz legközelebb álló székre mutatott.
A kisfiú halkan pityeregni kezdett. Nővére odalépett hozzá és átölelte, majd suttogott valamit a fülébe. A fiú bólintott és lassan abbahagyta a sírást.
Mrs. Callidon lábából hirtelen kiáramlott az erő. Lépett kettőt, majd erőtlenül lerogyott az asztalhoz. Átkozta a pillanatot, amikor a komornyikot kimenőre engedte. Fogalma sem volt arról, mit akarhat az idegen. Viszont ha nem pénzt, akkor…
– Most szépen megvárjuk aput – mondta Claude. – De előbb, azt hiszem, garantálnom kell, hogy senki ne csináljon semmilyen butaságot.
– Tudja, a férjem a Tanács…
– Igen, tudom, ki a maga férje. Teljes mértékben tisztában vagyok vele. Azt hiszem, felesleges a további beszéd… csak fárasztaná magát. Azt javaslom, inkább nyugodjon meg egy picit, és helyezze magát kényelembe.
Claude kivett a sebéből egy vastag, szürke ragasztószalagot, majd módszeresen az asztal karfájához és lábához kötözte a végtagokat. Már majdnem befejezte a műveletet, amikor murván haladó autó jellegzetes zaját hallotta meg.
– Úgy látszik, megjött a ház ura. Mindenkit megkérnék, hogy a saját érdekében maradjon csendben!
Nemsokára ajtónyitódás hallatszott az alsó szintről, majd nem sokkal ezután cipő kopogott a parkettán.
– Hahó! Megjöttem! Merre vagytok? – hallatszott Severe hangja.
Claude pajkosan kacsintott a túszai irányába, majd a mutatóujját a szája elé tette.
– A konyhában vagytok?
A léptek zaja a lépcső irányából hallatszott, majd az ajtó előtti folyosóról.
Aztán kinyílt az ajtó.
– Üdv itthon, képviselő! – mondta fennhangon Claude. – Vagy inkább szólítsam szenátornak?
Severe-nek elakadt a lélegzete. A szeme elé táruló látvány minden rémálomnál szörnyűbbnek tűnt. Egy pillanatra annyira megzavarodott, hogy egy hang sem jött ki a torkán.
– Csaknem elakadt a szava? – folytatta Claude. Átfutott az agyán, ez a sokkhelyzet a legalkalmasabb arra, hogy blöfföljön. – Ne is tagadja, hogy az Ellenállás bérence. Minden információ a rendelkezésünkre áll magáról. Már régóta figyeljük. Az lesz a legokosabb, ha most szépen elmond nekem mindent… és akkor talán senkinek nem esik bántódása – fejezte be a mondandóját, közben a fegyverrel a gyerekek irányába intett.
Severe az ajtó előtt állt, és elöntötte a pánik. A fegyveres idegen mondatai hideg jéggé fagyasztották ereiben a vért.
– Nem tudom, miről beszél – jött ki az erőtlen mondat az ajkán.
– Tényleg? Mr. Callidon, kérem, ne rontson tovább a helyzetén. Gondoljon bele, ha együttműködik, akár el is felejthetjük ez az incidenst. A feletteseimtől felhatalmazást kaptam arra, hogyha segít nekünk, családja megtarthatja mindenét és ön bűnbocsánatot nyer. Hát nem ér ennyit az igazság?
Severe úgy érezte, mindennek vége. Két utat látott maga előtt. Vagy tagad – és előbb vagy utóbb lebukik, ráadásul veszélybe sodorja a családját, vagy beszél, feladva barátait és a közös ügyet – melyben napról-napra kevésbé hitt. Aztán hirtelen eszébe jutottak az apja szavai, és előtört belőle a rég eltemetett, simulékony Callidon-mentalitás, melyet egész életében elutasított, és úgy hitte, őbenne nem is létezik.
A szavak, amelyeket sohasem szeretett volna a saját szájából hallani, automatikusan buktak ki a száján.
– Jól van. Maga győzött… elmondok mindent.
– Nagyszerű! – kiáltott fel Claude. – Akkor kezdheti is! Minden részletre kíváncsi vagyok.


8.

Porter és Lea együtt hagyták el a tanácstermet. Lifttel felmentek a lakónegyedek szintjére, majd szótlanul bandukoltak tovább a lakószobák irányába.
Néhány perc múlva elérték a férfi és női részleget elválasztó csomópontot. Lea majdnem megtorpant, hogy elbúcsúzzon a férfitól, de Porter leszegett fejjel, egyenesen maga elé meredve sétált tovább mellette. Lea megállt, majd ránézett a csuklóján viselt digitális órára, ami fél tizenegyet mutatott.
– Porter, nem kell elkísérned. Most már egyedül is visszatalálok a helyemre.
A férfi egy pillanat alatt visszazökkent a valóságba. Szembefordult Leával és megfogta mindkét kezét. A lány belenézett Porter zavaros szemeibe.
– Azok után, ami történt… hogy most már tudod, mi vagyok valójában, nyugodtan túlléphetünk ezen – mondta. – Tudom, érzem, első látásra megkedveltük egymást, de… ez így nem fog működni. Annyira különbözőek vagyunk!
Porter egy ideig csak állt szótlanul, mintha fogalma sem lenne arról, mit tegyen. Hiába próbálta titkolni, de látszott rajta, hatalmas harc dúl a lelkében.
– Igen. Azt hiszem, igazad van – szólalt meg végül. – Minden megváltozott. Addig a percig, amíg nem léptél be az életembe, csak fél embernek éreztem magam. Mióta ismerlek, újra van értelme az életemnek – és ezen az sem változtat semmit, hogy nem vagyunk egyformák. – Itt egy pillanatra megállt, mintha valami fontosat akarna mondani. Hosszú másodpercek teltek el, aztán Porter végre kinyögte, ami a szívét nyomta. – Szeretlek, Lea. Nem csak érted, hanem önmagamért is. Eddig nem akartam beismerni, de… szükségen van rád.
Lea szólni akart, de egy furcsa, eddig még sohasem tapasztalt, fojtó érzés megakadályozta ebben. A szúró gombóc, ami hirtelen kitöltötte a torkát, felfelé kúszott, egészen a nyelvéig. Aztán hirtelen, minden előzmény nélkül, könnyek peregtek le az arcán.
Porter felemelte a kezét, megfogta az arcát, majd hosszan, szenvedélyesen megcsókolta. A leheletük melege és a forró könny lecsapódó párája egy végtelennek tűnő pillanatra összetapasztotta ajkaikat.


9.

– Nem gondoltam volna, hogy ennyire egyszerű lesz! – sóhajtott fel Petrus.
Eusebius ránézett, majd határozottan biccentett egyet.
– Én is nehezebb menetre számítottam.
A tanácsterem, ahol rajtuk kívül nem tartózkodott senki, Petrus számára komorabbnak és hidegebbnek tűnt, mint eddig bármikor. Nem hitte volna, hogy ilyen élelmedett fejjel új dolgokat fog megtanulni az élettől – de be kellett vallania magának, hogy tévedett. Átgondolva a történteket, most már teljesen biztos volt abban, hogy Lea érkezése volt az a pont, amely kizökkentette őt – és őáltala az egész rendszert – abból a tetszhalott állapotából, amelybe az évek során került.
– Eusebius, mit gondolsz, te és Lea véletlenül kerültetek ide?
Eusebius hosszan a gondolataiba merült, mielőtt válaszolt volna. Talán néhány hónapja furcsállott volna egy ilyen kérdést, sőt, az is lehet, hogy csípőből elutasította volna… de azóta sok minden megváltozott. A tudata kinyílt, lehullott az elméjéről a lepel, amely másmilyennek láttatta vele a dolgokat, mint ahogy azok valójában léteznek. Úgy érzete, egyre tisztábban érzékeli a valódi világot.
– Nos, ha belegondolok, Lea jelenléte milyen változásokat indított el, akkor azt kell mondjam, tényleg érdemes elgondolkodni egyfajta tudatosságon. Bár ha tudományos úton nézzük, az egész élet egymásra épülő döntések sorozata. Aznap, amikor felnyílt a szemem, megadtam Leának a lehetőséget, hogy ő is lásson – viszont önmagától indult el az úton. Senki sem befolyásolta.
– Valószínűleg furcsán hangzik, de… ő az egyetlen esélyünk, és pont most, amikor a legnagyobb szükségünk van rá, ő egyszerűen betoppan…
– Lehetséges – szakította félbe a mondatot a kibernetikus. – Egy dolgot azonban nem szabad elfelejtenünk: az ő ittléte csak egy lehetőség. Ha nem ragadjuk meg megfelelően, esetleg elbukunk, értelmét veszti az egész fejtegetés.
– Persze, persze. Vedd úgy, hogy egy szentimentális vénember fecsegését hallgatod! – mondta Petrus, és felnevetett. Úgy látszott, ma semmi sem veheti el a jó kedvét.
– Ne vádold magad! – mondta Eusebius, majd ő is nevetni kezdett. Az idejét sem tudta, mikor tört ki belőle az effajta, heves érzelem. Az utóbbi években biztosan nem. Kislánya halála, majd a feleségétől történő fokozatos elhidegülés keserűvé tette, és az egykor vidám tudósból egy csak a munkájának élő, távolságtartó emberré vált.
– Nem lesz egyszerű bejutni a központi vezérlőbe – mondta Petrus. – Ha csapataink segíteni is tudnak Leának, valamilyen egyéb figyelemeltelésre is szükség lesz.
– Pontosan. Éppen ezért leszek ott. Nemcsak Lea felkészítése a feladatom, hanem az akció lebonyolításában és részt kell vennem. Van tervem, hogyan jutok majd be az épületbe, a többi pedig majd a jó időzítésen és a szerencsén fog múlni.
– Értem. Arra mindannyiunknak szüksége lesz, barátom. Azt javaslom, ne habozzunk tovább, kezdjük meg az előkészületeket.


10.

A telefon tizedszer csöngött ki. Claude már majdnem letette, amikor végre beleszólt az ismerős hang.
– Remélem, jó oka van rá, hogy ilyenkor zavar, fiam.
– Uram. Megvan a bizonyíték Callidon ellen. Egy kicsit megizzasztottam az emberünket, aki készségesen kiöntötte a lelkét.
– Bántotta?
– Nem volt rá szükség… egy kis pszichikai ráhatás, és ment minden a maga útján. És persze magammal hoztam egy biztosítékot is: Petert, Callidon fiát.
– Nagyon helyes. – Drummond áldotta az eszét, hogy nem értesített senkit az akcióról. Tudta, ha Claude-nak igaza van, egy olyan adukártyával látogathatja meg Dorotát, ami valószínűleg egy konkrét kormányzati pozícióba röppentheti őt. – Azonnal jöjjenek hozzám. Itt mindent megbeszélünk.
– Értem, uram. Tíz perc és ott vagyunk.

Peter halkan zokogva ült az anyósülésen. Szorosan összekötött kezei kezdtek zsibbadni. Felnézett a borostás, halványkék szemű férfira, akinek szeméből sütött a kegyetlenség.
– Hé! Fogd már be a szádat, öcsi! – förmedt rá Claude. – Nem foglak bántani… már ha az apád mindent úgy tesz, ahogy megbeszéltük. Márpedig, hidd el nekem, mindent úgy fog.
A kisfiú nem válaszolt, csak halkan szipogni kezdett. Túlságosan meg volt rémülve ahhoz, hogy felfogja, ami történik vele.
Fél kettő is elmúlt. A sugárúton rajtuk kívül senki sem közeledett. Ennek ellenére, Claude kínosan ügyelt arra, hogy betartson mindent közlekedési szabályt. Nem szeretett volna rendőrök előtt magyarázkodni, vajon mit keres nála egy összekötözött, hatéves fiú. Persze azután, hogy főnöke átveszi tőle a dolgot, ennek már nem lesz semmilyen jelentősége. Mr. Drummond majd mindent elintéz – ahogy mindig is szokta.
A ház a kertváros Győzelem Térhez közeli részén helyezkedett el. A környéken új építésű, többszintes paloták sorakoztak sövénykerítéssel és hosszú kocsibejáróval. A birodalmi elit többsége erre lakott. Persze nem a legmagasabb tisztségviselők éltek itt, de mégis elég fontos emberek, akik segítették mozgatni Központváros – és ezzel együtt az egész világ – rendszerének rozsdás és nyikorgó fogaskerekeit. Bankárok, állami osztályvezetők, a rendőrséget és az egészségügyet irányító emberek találtak itt otthonra az elmúlt évtizedekben.
A kerületbe már a bejutás sem volt egyszerű. A házak mögött árammal védet drótkerítés rendszer állt, teljes mértékben lehetetlenné téve a terület megközelítését. Az egyetlen út a biztonsági őrökkel és sorompóval védett fő átjárón keresztül vezetett.
Claude óvatosan a sorompó mellé gurult, és leeresztette az ablakot. A nyár közeledtének ellenére a levegő csípős és kellőképpen hűvös volt, hogy felélénkítse a fáradt ügynököt. Claude kinyújtotta a kezét, és a főnökétől kapott chipkártyát a leolvasóhoz érintette. A sorompó hang nélkül felnyitódott. Claude odabiccentett a bódéban ücsörgő, félálomban lévő őrnek, majd áthaladt a kapun. Végiggurult a főúton, majd a harmadik keresztutcán jobbra kanyarodott. Úgy látszott, már várják őket. A felhajtón égtek a lámpák. Claude hátramenetbe kapcsolta az autót és begurult egészen a garázsajtóig.
Drummond már várt rájuk. Fürdőköpenyben volt, a lábán zárt papucsot viselt.
– Hozd utánam a gyereket! – mondta. – Hátramegyünk a garázs alatti dolgozószobába.
A garázs hátsó részén – ahol az ember azt gondolta volna, hogy már semmit sem talál – keskeny csigalépcső vezetett le a mélybe. Drummond elől ment, mögötte Claude, aki a vállánál fogva vezette a gyereket. A kisfiú egy szót sem szólt. A sokk megbénította, gépiesen menetelt az ügynök mellett.
Kétemeletnyit mentek lefelé, amikor elérték a lépcsősor alját. A lenti iroda hosszú építésű volt, és elég tágas ahhoz, hogy ínséges időkben egyéb funkciókat is ellásson. A helyiségben egy íróasztal állt, rajta számítógéppel és egyéb, irodában használatos eszközökkel. A szemközti fal mellett egy szürke, akták tárolására alkalmas fémszekrény tornyosult. A fehér falak bántó élességgel sugározták vissza az erős neonlámpák fényét.
Drummond leült az íróasztal mögé a forgószékbe, Claude és Peter pedig egy kétszemélyes kanapén foglalt helyet.
– Nos, Claude, vágjon bele. – Miközben beszélt, bekapcsolta az asztalba épített hangrögzítőt. Szerette volna, ha később nem kizárólag a saját emlékezetére kellene hagyatkoznia.
– Severe Callidon a mi emberünk. Nemcsak hogy áruló, de tagja az Új Szövetség Szenátusának.
– Valahogy mindig gyanús volt nekem – mondta Drummond. – A jelentések szerint az utóbbi időben kevesebbet járt a kormányülésekre, sőt, sokszor napokra eltűnt. De így már érthető minden.
– A Szövetség főhadiszállása a város szélén lévő régi, elhagyatott bányaterület tárnaszintjén található.
– A régi bánya! Hm… azt kell mondanom, ellenfeleink sokkal okosabbak, mint gondoltam.
– A járatok egészen a város alá benyúlnak, így az ellenállók mozgástere igen széles. De van ennél sokkal fontosabb információm is: két napon belül megtámadnak bennünket.
Drummond magában hálát rebegett, hogy Claude-ra bízta ezt a kényes ügyet. Még alig tudott valamit a részletekről, de biztos volt benne, hogy ügynökének információi nélkül nagy bajban lennének.
– Ne habozzon, fiam, mondjon el mindent.
– A támadás az Árnyék ellen irányul. Az akció katonai támogatással történik, de a kivitelező a Dr. Wasiliewski által kifejlesztett android.
– Valószínűleg rájöttek a rendszer hatáskörének szélesítésére, és még az élesítés előtt akarnak reagálni. Briliáns!
– Hogyan, uram?
– Claude, ellenfeleinknek vág az eszük és nagyon veszélyesek. De ez a precízség jelenti majd a vesztüket. Túlságosan egy lapra tesznek fel mindent, ráadásul neked köszönhetően pontosan tudni fogjuk, mikor mire készülnek.
– Uram, mi legyen a szintetikussal? Ha gondolja, behatolhatunk egy különleges egységgel, és…
– Jobb ötletem van – szakította félbe a mondatot Drummond. – Két legyet ütünk egy csapásra. Besétálnak a csapdánkba, és onnan már nem menekülnek. Nem csak a lányt fogjuk megszerezni, de örökre megsemmisítjük az Ellenállást. Claude, jó munkát végzett. Hagyja itt a fiút. Majd értesítem a további tervekről.
Claude egy szó nélkül felállt, biccentett, majd néhány másodperc múlva eltűnt a csigalépcsőn.
Peter halkan nyögdécselni kezdett a kanapén. Claude távoztával még jobban megrémült, és az idős, komor arcú alak jelenlétében még annyira sem érezte magát biztonságban, mint elrablójával.
Drummond felé fordult, majd a lehető legnyájasabb hangján – ami így sem hallatszott túlságosan meggyőzően – próbálta nyugtatni a fiúcskát.
– Nyugodj meg, fiam. Nem kell félned… most már minden rendben lesz.
– Az anyukámat akarom! – Peter erőtlen hangja furcsa visszhangot keltett a tágas teremben.
– Annak is eljön az ideje, de addig még egy kicsit tűrnöd kell. Ha minden jól megy, rövid időn belül láthatod a szüleidet. Nem akarunk bántani. – Drummond utolsó mondata inkább kegyes hazugság volt, és talán egyfajta kívánság is. Csak remélte, hogy minden gördülékenyen megy majd. Nem akarta bántani a fiút, de ha szükség lenne rá a Világegység érdekében, akkor meg fogja tenni.
Rápillantott az órára. Hajnali három is elmúlt már. Egy pillanatra hezitált, majd döntött és tárcsázta a főnöket. Úgy gondolta, Dorota nem fogja rossz néven venni, ha felhívja a jó hírrel az éjszaka közepén.
Nemsokára úgyis végleg eltörlik a gyenge és szánalmas felkelést.


11.

A kis szoba párában úszott. Leának eszébe jutott, hogy a romantikus könyvek az ilyen állapotot a szerelem illatának hívják.
Elmosolyodott.
Porter mellette feküdt az ágyon, hangos szuszogása betöltötte a szűk helyiséget.
Lea visszagondolt a gyönyörű éjszakára. Furcsának tartotta, hogy életének legszörnyűbb és legcsodálatosabb napja egy és ugyanaz. Amikor megtudta magáról az igazságot, egy világ omlott össze benne – de mindezt elhomályosította, amit Porterrel szemben érzett.
Tudta, hogy két nappal ezelőtt nem lett volna képes erre. Akkor még valami hiányzott belőle. A korlátok, melyek lehullottak róla, egy olyan titkos világra nyitottak kaput, amit elképzelni sem tudott eddig.
Egy kicsit morbidnak találta, hogy éppen akkor érzi magát először igazán embernek, amikor kiderül, hogy mégsem az – de nem akart többet foglalkozni ezzel. Amikor Petrus felkérte, hogy segítsen az elnyomott embereken, nem habozott dönteni. Persze kívülről úgy tűnt, morfondírozik egy kicsit, de legbelül az első pillanatban tudta a választ.
Arra gondolt, mi lett volna, ha mégis embernek születik. Lett volna egy átlagos gyermekkora, valószínűleg végigjárja az általános és középiskolát – talán az egyetemet sem hagyja ki. Aztán esetleg hozzáment volna valakihez, akinek gyermekeket szül…
Egy átlagos élet.
Ha kapott volna döntési lehetőséget, valószínűleg akkor sem ezt választja. Abban az esetben – habár valószínűleg sohasem tudja meg – megvezetett és elnyomott ember marad, aki anélkül éli le az életét, hogy tudná, mi történik körülötte.
Lehetőséget kapott arra, hogy ne csak a saját, de a világ sorsát is befolyásolja. Rajta áll vagy bukik minden. Érdekes módon a hirtelen jött felelősség még jobban ösztönözte. Bízott a többiekben és magában is.
Azt olvasta egyszer egy híres pszichológus könyvében, hogy az Ember alapvetően önző természetű. Mindenre képes a saját jóléte és kényelme érdekében. Bármire. Még arra is, amit el sem tudnánk képzelni. Később az író tovább taglalta és elemezte a részleteket, kibontotta a bizonyítékokat, melyeket megcáfolhatatlannak állított be. Azonban Lea, ezen az éjszakán Porter mellett fekve rájött arra, hogy a pszichológus tévedett. Amit leírt, az általánosságban igaz az emberre; mégis, a könyvben rejlő igazságok alól van kivétel. Lea úgy gondolta, azok az emberek, akik képesek éjjel-nappal azért dolgozni, hogy az emberek visszakapják a szabadságukat, nem ilyenek. Még a pökhendi és néha felfuvalkodottnak látszó Szenátus tagjai sem. De ez pont erről szól: nincs fekete és fehér – csak az ember önmaga, a saját hibáival és erényeivel.
Érezte, lassan rátör az ólmos fáradtság. Hosszú volt a nap, és a következő még hosszabb lesz. Aludnia kell.
Nemsokára megváltozik minden. Készen kell állnia a feladatra, hogy ne az ő felkészültségén múljon a siker. Átölelte Portert, majd lecsukta a szemét és mély álomba merült.






Központváros
Negyedik közjáték – titkos bázis, bányák



Mi történt hát? Micsoda titkos ellenállás, micsoda földalatti erő bénítja meg így azt az óriási erőfeszítést, amely ezeket a szenvedő kisembereket ki akarta szabadítani sötét rabszolgaságukból?

Émile Zola - Igazság



Két éve vagyok itt. Akkoriban még nem sokan voltunk. Csak pár srác és lány, akiknek elegük lett a rendszerből.
A titkos szervezet egyszerre tűnt izgalmasnak és valóságosnak. Megfogható volt a maga egyszerűségében. Dinamikusan fejlődött, az embereket pedig reménnyel töltötte el – mert mindenki reményre áhítozott –, ahogyan azóta is.
Én is így éreztem.
Éppen a negyedik évet kezdtem a középiskolában, amikor felkeresett minket egy titokzatos ember. A nevét nem említette, csak annyit árult el magáról, hogy toborzóként tevékenykedik az Ellenállás számára. Jobban belegondolva, elég bátor tette hajtott végre azzal, hogy első mondatával leleplezte magát – akárki fogja magát és elrohan a Világegység helyi központjába, a férfit negyed órán belül elfogják. De senki sem tette. A férfi utólag bevallotta, ez a reakció egyáltalán nem lepte meg: régóta figyelt már bennünket, és felvette a csapatot azok közé a megfigyelt gyerekek közé, akiket szeretett volna megszólítani.
A parkban ültünk. Tíz-tizenkét gyerek, akik az osztályon belül a keménymaghoz tartoztak. Mondhatom azt is: jó barátok voltunk. Mindannyian a város peremén található hatalmas lakótelepen laktunk. Nem mondanám, hogy nyomorogtunk, de nem éltünk túlságosan jól. Szüleink általában kétkezi munkával foglalkoztak, néhányunk szülője pedig titkárságokon töltött be alacsony pozíciót. A fizetésük csak arra volt elég, hogy kifizessék a számlákat és ételt vegyenek. A férfi ebből a lecsúszásban lévő középrétegből próbált embereket toborozni az Új Szövetség számára.
A monológ több mint egy óráig tartott. A kérdések a fejemben pedig egyre csökkentek és csökkentek. Mire abbahagyta a beszédet, úgy éreztem, minden lényeges dolgot megvilágított. Beszélt a múltról, amikor még a szüleink is csak kisgyermekek voltak. Részletesen leírta a régi világot – annak minden szépségével és árnyoldalával együtt. Mondhatom, ez tette az elmondottakat hitelessé. Szavai hatására nem egy tökéletes világ bontakozott ki a szemeink előtt, hanem egy hihető, elfogadható, szerethető Föld, amely még a saját tökéletlenségében is sokkal több pozitívumot tartalmazott, mint a mostani.
Ezért léptem be. Hittem abban, hogy amiért harcolunk az nem csak a mi, hanem az egész minket körülvevő világ javát is szolgálja.
A középiskola elvégzéséig információt gyűjtöttem a rendszerről, valamint megpróbálkoztam olyanokat is beszervezni, akik arra érdemesnek látszottak. Nem volt nehéz: az emberek többsége olyan negatívan látta a jövőt, hogy egy részük nagyobb meggyőző erő alkalmazása nélkül is belépett. Néhányan a rendszer részei maradtak, és megpróbáltak naprakész információkkal ellátni a rendszert. Mások – köztük én is – az aktivista idők után ténylegesen is csatlakoztak a földalatti mozgalomhoz. Katona lettem. Harcolni akartam az elnyomók ellen. Olyasvalamit szerettem volna tenni, ami kézzel fogható.
Talán kicsit forrófejűként döntöttem így. Fiatal korom tapasztalatlansága elhomályosította előttem azt a nehéz és hosszú utat, amit egy ilyen komoly változás igényel. Egyből akartam a sikert, és ez első hónapokban egyre türelmetlenebb lettem. Amíg a katonai kiképzés folyt, elvonta a figyelmem az állandó tanulás és koncentráció, de amikor véget értek a komolyabb kiképzések, egyre több és több időm maradt gondolkodni.
Egy kicsit lomhának éreztem az egészet. A saját szerveztünk nem kevéssé tűnt széttagoltnak és bürokratikusnak, mint a Világegység rendszere. Nagyapám azt mondaná rá: „fiam, a malmok mindig lassan őrölnek” – és igaza is lenne. Mert a világ nagy. És bonyolult rendszereket nem lehet egyszerűen megváltoztatni.
Teltek az évek. Mi pedig gyakorlatoztunk és készültünk a bevetésre. Lassan mindenki elfáradt és hitehagyottá vált. Ettől függetlenül senki sem beszélt erről – talán mindenki úgy érezte, hogy a bizonytalanság önmaga indítana be visszafordíthatatlan folyamatokat.
Aztán történt valami és a katonák újra sugdolózni kezdtek. A bázison terjedő pletykák szerint a lány, aki nemrég tűnt fel, teljesen felkavarta az állóvizet. Mindenki újra bízik, és érzi, hogy újra beindult valami. Valami nagyszabású, visszafordíthatatlan, ami alapjaiban rázza meg a világot.
Azóta készülök. Talán csak néhány nap és a tettek mezejére lépünk – megvalósíthatjuk, amit mindig is akartunk.
Mert az új kornak mihamarabb el kell jönnie…

***

Negyedik fejezet
Az árulás


Mindent hallottam itt, napnál világosabban.
Tán a jóságos ég működött közre itt,
Hogy tönkretegyem egy áruló cseleit,
És hogy az ég maga rajtam át bosszút álljon…

Moliére - Tartuffe




1.

Lea a szobájában ült a priccsen. Nem létező gyerekkora jutott eszébe. A családja, akiket szeretett, soha nem is léteztek, nincsenek szülei és testvérei – valójában teljes mértékben egyedül van. Azzal a tudattal sem volt könnyű együtt élni, hogy mindenkit elvesztett a balesetben, de még mindig jobb volt, mint a senkihez és semmihez sem tartozni.
Egy pillanatra úgy érezte magát, mint egy kívülálló, akinek semmi köze ahhoz, ami a világban történik. De mégis, hogyan lehetnek ennyire emberi érzései? Hisz, ő csak egy GÉP! Hogyan érezhet szeretetet és gyűlöletet, hogyan képes ezeket legbelül átélni? Akárhogy is erőlködött, nem tudta a választ. Csak a mélyen a mellkasában lévő tompa fájdalom fojtogatta. Apró könnycseppek gördültek le az arcán, lecsöppenve a szoba linóleumpadlójára.
Percekig ült, és nem jutott eszébe semmi. Ironikusnak tűnt számára ez a fajta önmarcangolás, de nem tehetett ellene semmit. Felállt, és a szemközti falra szerelt kicsi mosdó felé lépett. Éppen megnyitotta a csapot, amikor három kopogás hallatszott a bejárati ajtó felől.
– Igen?
– Petrus vagyok. Bemehetek?
– Hát persze – válaszolt Lea, és kinyitotta az ajtót.
Petrus, ahogy ott állt az ajtóban, nagyon öregnek és fáradtnak tűnt. Látszott rajta az évtizedes teher, amelyet most belül még nehezebbnek érzett.
– Kedvesem, beszélnünk kell! – mondta, és belépett a helyiségbe.
Lea kézen fogta Petrust, majd mindketten leültek az ágy szélére.
– Te tudtál erről? – Miközben Lea beszélt, a szeme könnybe lábadt.
– Nem. Fogalmam sem volt semmiről. De valamit el kell mondanom: nálam ez nem változtat semmin. Ugyanúgy tekintek rád, mint eddig. Elég időt leéltem ahhoz, hogy tudjam: mindenki a tettei után ítéltetik meg. És ez nincsen máshogy a mi esetünkben sem.
– Tudod, nem egyszerű…
– Kedvesem, sohasem fogom tudni, mit érzel valójában – vágott közbe Petrus. – De elfogadom, együtt érzek veled, és megpróbálok segíteni, ahogy tőlem telik.
– Köszönöm.
– A legjobb, ha a munkára koncentrálunk mind a ketten. Az embert néha magával ragadja az önsajnálat, ami nem ösztönöz csak hátráltat.
– Valamit elfelejtett… én nem vagyok ember!
Petrus mélyen a lány szemébe nézett, és megfogta a kezét.
– Most bebizonyíthatod, hogy több és jobb vagy, mint mi! Kérlek, segíts nekünk! Az unokáink jövője a tét!
Az öreg szemében felgyúló szikrák olyan erősen parázslottak, mintha fel akarnák lobbantani az egész világot. Lea a szürke szemekbe nézett, és látta az őszinteség csillogását.
– Megígértem, hogy segítek, és nem szándékozom megváltoztatni a döntésemet.
– Nem is erről van szó – mondta Petrus. – Egyenesbe kell jönnöd önmagaddal, hogy igazán segíthess nekünk. Nincs második esély…
– Csak egy kis idő kell, és összeszedem magam – válaszolta Lea. – Mielőtt azonban elkezdenénk a felkészülést, tudnom kell, mi a pontos feladat.
Petrus egy pillanatra elmosolyodott. Most újra azt a Leát látta, akit néhány napja megismert és megkedvelt.
– Jöjj velem. Severe és Eusebius beavatnak minket a részletekbe.


2.

Klara rohant. Nem tudta volna megmondani, mióta futott, de érezte, lassan teljesítőképessége határához ér. Mégsem tudott megállni. A sokk, amit lemészárolt társainak szörnyű sorsa váltott ki belőle, teljesen elöntötte a testét és a lelkét. Mintha elvesztett volna az idő és térérzékét. Össze-vissza bolyongott a városban, és azon csodálkozott, hogy nem futott bele egy ellenőrzésbe. Órák teltek el, mire valamilyen csoda folytán rátalált a Menedékre. Remegő kézzel kikotorta a zsebéből a kulcsokat, majd belépett az ajtón. Átviharzott az alsó szint legtávolabbi végébe, és a kopott szürke ajtón keresztül letámolygott a pincébe. Már úgy érezte, nincs jártányi ereje sem. Lerogyott a fakó priccsre – amely élénk rózsaszínű lehetett valamikor –, és a poros íróasztalon lévő fekete vezetékes telefonon tárcsázni kezdett egy számot.
Három kicsöngés után a másik oldalon megszólalt egy hang.
– Igen?
– Szervusz, fiam…
– Anya! Azt hittem, meghaltál… Amikor eldördültek a lövések...
– Ennek így kellett lennie. Ne emészd magad! Hiszem, hogy volt értelme az áldozatnak.
– Ami ma történt, azt sohasem bocsájtom meg magamnak.
– A te feladatod most kezdődik igazán. Kérlek, ne tedd felelőssé magad a történtek miatt. A feladatra kell koncentrálnod, hogy segíthess minket, amikor eljön az idő.
– Azt hiszem… igazad van.
– Nagyon vigyázz magadra! Úgy érzem, közel a pillanat, amikor cselekedni kell.
– Jól van, anya. Most le kell tennem.
– Menj csak. Légy éber és óvatos! Szeretlek!
– Én is téged.
Klara csak ült és mereven bámulta a telefont. Valahogy abban reménykedett, hogy a Birodalom nem fog átlépni egy bizonyos határt… de ma megtették. Az elnyomás egy másik szakaszába került.
Úgy érezte, hogy a téren mártírhalált halt polgártársak áldozata nem volt hiába való. Ezzel a tettel nemcsak a fennálló rendszer változott meg, hanem ők is. Egy pillanatra, az apátiából kiszabadulva, eltöltötte az energia, előbukkant belőle a bosszú és a cselekvés érzése. Tudta, most már nincs megállás – végig kell csinálni, amit elkezdtek. Solomonért, a többiekért, akiket lemészárolt a fegyveres túlerő és a világ távolabbi pontján lévőkért is, akik nem voltak abban a helyzetben, hogy változtassanak a sorsukon. Nekik kell megtenni, itt, a birodalom szívében.
Néhány perc pihenés után akaratlanul is előtörtek az emlékek. A lövések után a tömeg első taktusaiban lévő emberek zöme meghalt. Ő megbotlott, és elzuhant. Csak annyit érzékelt, hogy hirtelen elül a fegyverropogás – aztán jajveszékelést és a sebesültek halk hörgését hallotta. Jónéhány másodperc telt el, mire mindenki felocsúdott és felfogta mi történt. A többség a hátsó taktusokból elkezdett futni, csak azok az emberek maradtak az alakzatban, akiknek hozzátartozóik, barátaik feküdtek sebesülten vagy holtan az utcakövön. Aztán már a rohanás képei villantak fel.
De talán jobb is így; ha minden részlet megmaradt volna benne, az jobban megbénította volna az elméjét, mintsem szerette volna. Most tiszta fejre volt szüksége, hogy megnyugodjon. Tovább akarta folytatni az a munkát, amit Solomonnal elkezdtek. Biztos volt benne: áldozatuk nem volt hiábavaló, és ami most fog történni, az végérvényesen megváltoztatja a világot.


3.

– Most minden azon múlik, milyen gyorsan cselekszünk. – Petrus a bárpultra támaszkodva beszélt Leához, aki mellette ült a széken.
Petrus házában voltak.
A földalatti járatokon keresztül közelítették meg a házat. Az utazás Lea számára olyan volt, mintha egy mesebeli labirintusban bolyongana… már csak a bányában dolgozó törpék és a föld alatt eltemetett mesés kincsek hiányoztak.
Amikor a bázist elhagyva a szűk folyosókhoz érkeztek – amelyek csak annyira voltak szélesek, hogy egy ember kényelmesen elférjen rajtuk –, eszébe jutottak gyermekkora játékai. Akkoriban barátaival sokat bújócskáztak az effajta sötét helyeken.
Aztán hirtelen belényilallt az érzés, hogy neki nem is létezett gyermekkora, mindent, amit lát, valaki másnak az emlékei.
Vajon tényleg erre teremtettem? – gondolta.
– Mit fogunk tenni? – kérdezte Petrust.
– A Szenátus majd kijelöli a következő lépést. – Petrus hangja olyan nyugodt volt, mintha teljes mértékben megbízna a Szenátus döntésében.
– Ez a kép számomra túl zavaros – válaszolta Lea. – Itt van ez a… Szenátus, ami egy titkos szervezet, tagjait senki sem ismeri a beavatottakon kívül. A rendszer alsó szintjein mindenki automatikusan cselekszik, arra várva, hogy mindenben mások döntsenek helyette. És mindezt anélkül, hogy pontosan tudná, mi is a részletes, átfogó terv. Ráadásul azt sem látják, valójában jó irányba mennek-e.
– Lányom, megértem, amit mondasz…
– Dehogy érted meg! – kiáltott fel Lea. A düh, mely mélyről tört fel belőle, amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan el is múlt. – Ne haragudj! Nem akartalak megbántani.
Petrusnak egy pillanatra beugrottak a börtönévek, a sok szenvedés, majd később a szabadulás. Most úgy érezte, beleesett abba a hibába, hogy tévedhetetlennek hitte magát. Talán picit gőgös lett – és most, hogy átgondolta mindezt, biztos volt benne, hogy sohasem szabadott volna eljutnia idáig. Hiszen ő is ugyanolyan ember, mint a többiek.
– Igazad van, lányom – Petrusnak nehéz volt kimondania a gondolatot, de miközben ezt mondta, úgy érezte, egy hatalmas kő gördült le a mellkasáról.
– Azt hiszem, eljött az idő, hogy fellebbenjen a fátyol. – folytatta Lea. – Ha tényleg igaz, amit elmondtatok, és a tervek a többség javát szolgálják, mutassátok meg magatokat. Az emberek csak világos és megfogható célokért hajlandóak küzdeni. Ha nincs konkrét jövőkép, a szervezet előbb-utóbb szét fog hullani. Nem lehet egy ekkora rendszert háttérből irányító, bujkáló vezetőkkel sikerre vinni!
A Lea által elmondottak Perusban átszakították a gátat. Apró dolgok, amelyeket eddig nem tartott fontosnak, most a helyükre kerültek. Egy pillanat alatt lehullott szeméről a hályog, és észrevette azokat a részleteket, melyek hosszú időn át tartó vaksága miatt rejtve maradtak előtte: pontosan azt vesztették el, amiért küzdöttek. Létrehoztak egy szervezetet, amely a maga bürokratikus és élesen szintekre tagolt rendszerével pontosan azokat másolta, akik évtizedek óta sanyargatják őket. Az egész rendszer ugyanolyan képmutató és mesterkélt volt, mint az elnyomóké.
– Eltávolodtunk az emberektől – mondta fátyolos hangon. – Úgy tekintettünk magunkra, mint egyfajta modern Grál-lovagokra, akik majd elhozzák a megváltást mindenkinek. Lehet, hogy elfelejtettük, hogy mi is csak emberek vagyunk. Nem különbek és nem jobbak, mint bárki más.
– Egy kicsit mindig idegennek éreztem magam köztetek – mondta Lea. – És most már kezdem érteni, miért.
Hirtelen kinyílt a szoba ajtaja, Severe és Eusebius lépett be rajta.
– Végre megjöttetek! – kiáltott fel fojtott hangon Petrus.
– Nem hiába várakoztattunk benneteket eddig – válaszolta Severe. – A szenátus hajlandó rendkívüli ülést tartani, de csak holnap délután.
– Hajlandó? – kérdezte Lea. A hangszínéből jó adagnyi nemtetszés sugárzott. – Én azt gondolom, az a minimum, hogy egy ilyen fontos helyzetben mindenki azonnal cselekszik.
Severe egy pillanatra megrökönyödve állt. Habár nem ismerte a lányt olyan jól, mégis meglepte a határozott reakció.
– Sokkal fontosabb, hogy megbeszéljük, pontosan mit fogunk tenni – mondta.
– Rossz hírt kell közölnöm veletek – válaszolta Petrus, majd a mondat végén nagyot sóhajtott. – Fekete nap a mai. A délelőtti tüntetést vérbe fojtották.
– Micsoda? – kiáltott fel Severe.
– Legalább harminc halottja és több tucat súlyos sérültje van az elnyomók vérengzésének. Solomon is meghalt. – Petrus az utolsó mondatot nagyon lassan és tagoltan ejtette ki. Furcsa, fémes ízt érzett a szájában. – Ez a mi felelősségünk… és főleg a Szenátusé.
– Nem lehetünk felelősek mindenért és mindenkiért – mondta a szenátor.
– De sajnos igen! – vágott közbe Eusebius, aki eddig külső szemlélőként figyelte a beszélgetést. – Nagyon is a miénk, Severe. Egy héttel ezelőtt még én is ugyanígy láttam volna, mint te, de azóta történt egy-két dolog, ami megváltoztatta a véleményem. Még ha nem is közvetlenül, de el kell ismernünk, hogy minden múltbeli döntésünk befolyásolta a történéseket. Az emberek mindkét oldalnak ki vannak szolgáltatva. Nekik nincs választásuk; ha magukra hagyjuk őket, végképp el fogják veszteni a hitüket.
Mély csend burkolta be a szobát.
Leának a szíve mélyéig hatoltak Eusebius mondatai. Végül arra a következtetésre jutott, hogy ezen az oldalon legalább akkora problémák vannak, mint a másikon. Lehet, hogy az Ellenállás szép és nemes célokért küzd, de koránt sincs minden rendben vele.
– Meg kell változnotok – szólalt meg. – Abba kell hagynotok ezt a militarista-bujkálós játékot, és komolyan el kell kezdenetek valamit, mert túl késő lesz. A Szenátusnak még a mai nap össze kell ülnie!
Severe csak nézte a lányt. Nem tudott teljes mértékben elvonatkoztatni Lea nem emberi mivoltától, de ettől függetlenül úgy érezte, mintha a legfájdalmasabb pontot érintették volna meg rajta. Nehéz volt megbírkozni az érzéssel, de valahol legbelül érezte, a lánynak tökéletesen igaza van.
– Nem lesz egyszerű – válaszolta. – De mindent meg fogok próbálni.
– Azt hiszem, kezdem érteni a dolgot – tette hozzá Petrus. Egy kicsit furcsán érezte magát, hogy rangidősen, annyi élettapasztalattal felvértezve sem látta meg ezeket a dolgokat. Annyira beleszokott a saját rendszerükbe, hogy nem vette észre a mélyen gyökerező problémákat. – Lea, köszönöm, hogy felnyitottad a szemünket. Szükségünk van rád. Sokkal jobban, mint gondolnád.


4.

Claude késő délután kapta az első információkat a tüntetésen történtekről. Egy pillanatra elcsodálkozott azon, mennyire bátor lett a csőcselék, de aztán elhessegette a fejéből a gondolatokat. Úgy hitte, nem az ő tiszte megítélni az emberek cselekedeteit. Feladata és a pillanatnyi kudarc sokkal inkább lekötötte a figyelmét.
Nem számított arra, hogy a laborban meglepik. Más talán önmagát ostorozta volna azért, mert nem volt elég körültekintő, de Claude, inkább a pozitív oldalát próbálta megragadni a történteknek. Ma is tanult valami újat és fontosat: soha se érezd, hogy már előre tiéd a győzelem, mert nem tudsz eléggé koncentrálni a kellő pillanatban.
A gondolatra elmosolyodott. Tudta, hogy gyorsan pörög az agya, de néha – mint például most is – újra szembesült azzal, hogy amit most csinál, az a számára legmegfelelőbb munka.
Lement a kocsijához, és beült a volán mögé. Mielőtt beindíthatta volna a motort, rezegni kezdett a zsebében a telefon.
– Sikerült, fiam? – Mr. Drummond hangja rekedtes volt és fáradt.
– Sajnos kicsúszott a kezeim közül. Valakik megelőztek és kimenekítették a doktort az épületből.
Drummond elgondolkozott egy pillanatra. Habár tisztelte a rendszert és a feletteseit, úgy döntött, hogy Világegység védelmében átveszi a dolgok irányítását.
– Értem – mondta. – Azt hiszem még nincs veszve minden. Más irányba fogunk elindulni. Ismeri Callidon képviselőt?
– Azt hiszem, láttam már a tévében.
– Nagyon jó! Mire hazaér, átküldetek egy újabb aktát. Azt gondolom, Callidon képviselő rejteget valamit előttünk. Nem ártana mihamarabb kikérdezni néhány dologról. Ha sikerül információhoz jutnia, haladéktalanul értesítsen!
– Úgy lesz, uram! – fejezte be a beszélgetést Claude, majd bontotta a vonalat.
A legrövidebb úton sietett haza. Bezárta a kocsit, majd felrohant a lépcsőn. Már alig várta, hogy kezébe kerüljön az akta. Mr. Drummond hangjából olyan gyanakvást hallott ki, amely túlmutatott az egyszerű kikérdezésen. Gyanította, hogy nagyobb dolgok lehetnek a háttérben.
A diszk már az asztalán hevert. Bár érdekesnek tartotta, hogyan jutott be a futár rongálás nélkül a lakásába – hiszen az ajtóját a legmodernebb védelmi rendszerrel szereltette fel –, nem rágódott sokat a dolgon, valószínűnek tartotta, hogy munkaadói ennél jóval bonyolultabb dolgokat is könnyedén oldanak meg.
Felpattintotta a laptop tetejét, beolvasta a lemezt, majd kinyitotta az életrajzi mappát, és olvasgatni kezdett. Átlagos, jómódú ember életét látta kibontakozni maga előtt, aki tekintélyes családfával és befolyással rendelkezett. Aztán ahogy mélyebben elmerült az aktában, néhány helyen észrevett egy-két homályos foltot, ami gyanakvással töltötte el. Főleg a család történelemben elfoglalt helyzetét találta érdekesnek. A dokumentumokból kiderült, hogy Callidon képviselő ősei arra hajladoztak, amerre a „megfelelő” szél fújta őket. Túlélték az összes rendszerváltást és háborút az utóbbi kétszáz évben. Claude egyre jobban kezdte érteni, hogy főnöke miért szeretett volna tisztábban látni a képviselő viselt dolgaival kapcsolatban. Az adatok elemzése után felmerült benne a gyanú, hogy Callidon esetleg kapcsolatban állhat az Ellenállással. Még azt sem tartotta kizártnak, hogy a férfi a hírhedt Szenátus tagja.
Lecsukta a laptopot és akaratlanul elmosolyodott. Ösztönei azt súgták neki, jó nyomon jár, és már pontosan tudta, mi lesz a következő lépés.


5.

Porter végigment a legénységi körleteken, hogy körbenézzen. Már régóta nem járt erre. Úgy érzete, az idők folyamán katonáival egyetemben kissé ő is eltunyult, és eszébe jutott a régi igazság: a katonák is úgy viselkednek, ahogy azt feljebbvalójuktól látják.
Nem csalódott abban, amit a körleteken végigsétálva látott. Nagyjából ezt várta. A kaszárnya lassan jobban hasonlított békeidőben lévő tartalék katonák szálláshelyének, mintsem olyan helynek, ahol folyamatosan készülnek egy lehetséges összecsapásra. Tudta, az önkéntesek soha sem lesznek olyan felkészültek, mint a Világegység katonái, mégis, ennél azért többre számított.
Visszaindult a rögtönzött parancsnoki helyére, amelyet a tűz után rendezett be magának. Útközben Lea jutott eszébe. A bejelentést, amely sokkolta és a padlóra taszította, még mindig nem sikerült feldolgoznia. Bár valami még ennél is jobban zavarta: az érzés, ami kialakult benne a lánnyal szemben, egy pillanatra sem csitult benne, sőt, ha lehet, még jobban elhatalmasodott. Egy kicsit az őrület határát súrolta a gondolat, ami a fejébe fészkelte magát, de úgy érezte, így is kell neki a lány. Szüksége van rá. Bár egyelőre érzéseinek ilyen jellegű csapongásait az extrém és megmagyarázhatatlan helyzetnek tudta be.
Belépett a helyiségbe, megnyomta a riadógombot, majd ölés léptekkel megindult az alakuló térre. A tér az étkezők és a gyakorlótér között helyezkedett el félúton. A terület, amely a bányászati tevékenység idején a szén ideiglenes tárolójaként szolgált, elég nagy volt ahhoz, hogy a négyszáz fős gyalogság könnyen elférjen alakzatba helyezkedve.
Elsőként ért a helyszínre, majd elfoglalta helyét a pulpituson, és várt. Hosszú percek teltek el, mire az első katona megjelent a déli folyosók felől. Aztán folyamatosan szállingóztak az emberek a körletek irányából. Porter csak állt, és nem szólt egy szót sem. Amikor az utolsó ember is a helyszínre ért és véglegesen megszűnt a mozgás, megszólalt:
– Legközelebb ez mindannyiunk életébe fog kerülni. – Miközben beszélt, jelentőségteljesen végignézett a mostanra alakzatba rendeződött sorokon. – Tudom, hogy régóta nem történt semmi, és ez mindannyiunkat elpuhulttá tesz, elaltatva az éberségünket, de mától változtatnunk kell.
Senki sem mozdult. A Porter által beiktatott hatásszünet elérte célját. A többség fejét lehajtva, magába burkolózva gondolkodott.
Porternek eszébe jutott, amikor csatlakozott a szervezethez. Végzős volt az egyetemen, és már a beosztási tervét is elkészítették, amikor dezertált az egyik reggelen. Addigra meghasonlott mindazzal a hazugsággal, amivel a fejüket tömték a hosszú évek alatt; ráadásul, nem fűlött a foga a szülővárosától több ezer kilométerre lévő, isten háta mögötti szolgálati helyhez. Most, hogy jobban belegondolt, nem tudta volna eldönteni, melyik késztetés volt benne az erősebb. Persze, ha valaki megkérdezte volna tőle, hogy került ide, biztos, hogy az előbbit mondja el.
Mára kicsit összekuszálódtak a szálak. Az érzés, ami kezdetektől fűtötte, a hosszú idő és a bizonytalan jövő miatt jó néhányszor megingott. Persze mindig maradt. Habár nem minden döntéssel értett egyet, tudta, hogy a szervezetnek szüksége van rá, és a lelke mélyén ez a szolidaritás tartotta vissza attól, hogy lelépjen innen valahová, ahol senki sem találja meg.
Aztán jött Lea, és felborított mindent…
Felnézett a katonáira, kisöpörte magából a kétségeket és folytatta a rögtönzött beszédet.
– Nemsokára eljön a cselekvés ideje. A mai naptól elrendelem az állandó készültséget. Mindenki a málhazsákjával kel és fekszik, és a nap minden pillanatában számít egy esetleges bevetésre. Ez parancs!
– Értettem! – hangzott a válasz több száz torokból egyszerre. A terem falai visszhangozva kiáltották vissza a katonák szavait.
Porter végignézett a csillogó szemeken. Bíztak benne. Ő a felelős mindannyiuk életéért. Habár nem voltak túl sokan, Porter nem kételkedett abban, hogy éles helyzetben is vissza fogják adni a több százszor gyakoroltakat.
Gerillaharcra rendezkedtek be. Feltérképezték az utcákat, megtanultak barikádot állítani, pillanatok alatt kiiktatni a figyelő rendszereket, épületostromot és védelmet gyakoroltak. Mindent csak egy cél vezérelt: elég tudással rendelkezzenek ahhoz, hogy az Árnyék kiiktatása esetén segítsék a Szenátust abban, hogy a zűrzavar közepette átvegye a hatalmat. Mindenki tisztában volt azzal, ha sikerül elfoglalni Központvárost, akkor a birodalom többi része boldogan rázza le magáról a béklyót, hogy csatlakozzon az Új Köztársasághoz.
– Holnaptól minden nap többszöri szúrópróbaszerű ellenőrzéssel mérem fel a készültségi állapotot! Végeztem. Oszolj!
A katonák alakzata lassanként felbomlott, és kettes sorokban masíroztak vissza a körletek irányába. Porter megvárta, amíg az utolsó ember is elhagyta a teret, majd maga is megindult a szobája felé.
Végigment a majdnem teljesen kihalt folyosókon. Az acélfalak hirtelen idegennek és nyomasztónak tűntek. Egész eddigi életében arra várt, hogy történjen valami. Erre tette fel az életét, ezért képezte az embereit. Ez a fajta jövővárási állapot annyira részévé vált az életének, hogy a legfontosabb dolgot felejtette el: egyszer eljön a nap, amikor ténylegesen cselekedni kell. A mai próbariadó azonban őt is helyrezökkentette. Már késznek érezte magát a bevetésre.
Belépett a szobába. Egy üzenet villogott a laptopján. A Petrustól a belső hálózaton keresztül jött információ szerint a Tanács még mai nap estéjén összehívja a válságtalálkozót. Egy pillanatra nagy kő esett le a szívéről: kezdett reménykedni, hogy végre feléjük billen a mérleg nyelve.

6.

Lea nem gondolta volna, hogy egy napon belül kétszer is jelenése lesz a mindenki előtt titkolt központi tanácsteremben. Petrus-szal együtt a robosztus tölgyfaszékeken ültek, és mindketten a falon lévő csatajelenetet bámulták.
– Milyenek voltak a börtönévek? – törte meg a csendet Lea
– Hmm… – Úgy tűnt, Petrus nagy mélységekben jár. Egy pillanatra elhomályosult a szeme, azután újra visszatért a valóságba. – Szívesebben emlékszem a gyermekkoromra. Akkor még sok minden máshogy működött.
– Akkor még minden tökéletes volt, ugye?
– Nos, tökéletesnek nem mondanám – válaszolta Petrus. Látszott rajta, hogy olyan dolgokat készül elmondani, amelyeket nem sok emberrel osztott meg eddig. – Azt kell mondjam, a régi világ bizonyos szempontból nem is különbözött sokban a mostanitól. Ugyanúgy voltak gazdagok és szegények, elnyomók és elnyomottak… talán a legszembetűnőbb dolog a gondolat szabadsága volt. Azt hiszem, az ember nagyon sok testi kínt el tud viselni, de ha megpróbálják irányítani az érzéseit és a gondolatait, akkor képes az utolsó erejéig ellenállni.
– De mégis, milyen volt akkor? Én csak a történelemkönyvekből tudnék idézni, és azt mindketten tudjuk, hogy az mennyire lenne hiteles…
– Sokszínűség jellemezte a világot a maga szépségében. Akkoriban is háborúztak a népek, sőt, a nagyok ugyanúgy megpróbálták elnyomni a kicsiket ráerőltetve akaratukat, amit koránt sem neveznék ideálisnak. Aztán később létrejött egy katonai közösség, amely önmagát képmutatóan Világegységnek nevezte el, pedig akkor még csak a föld egynegyede felett gyakorolta a hatalmat. Az első időkben a szövetségbe szerződés útján lehetett belépni, és a tagoknak különböző kiváltságokat és előnyöket ígértek a kívülállókkal szemben.
– De az egész nem volt más, mint egyfajta mézesmadzag…
– Valahogy úgy. A függőségi viszony nem tette lehetővé, hogy akárki is egykönnyen kiváljon a szervezetből, így hát később, amikor a Világegység vezetői központosították a tagállamok fölött korlátlan tejhatalmukat, a kicsik inkább befogták a szájukat és beálltak a sorba. Valójában vér nélkül jött létre egy olyan hatalom, mely gazdaságilag és katonailag felette állt mindenkinek.
– Úgy tudom, először egyenként próbálták bekebelezni a környező államokat. Sőt, úgy rémlik, hogy ez az időszak hosszú időt ölelt fel.
– Igen. Úgy gondolták, a lassú, de biztos taktika kevesebb véráldozattal és költséggel jár, mint a nagyszabású hadviselés. De egy dolgot számításon kívül hagytak: a terjeszkedésük üteme félelemmel töltötte el a csatlakozni nem akaró országokat. Igaz, hogy paradoxonnak tűnhet, de a csatlakozni nem kívánók végül is egy másik egységbe tömörültek.
– Amit Szakadárok Szövetségének neveztek el – állapította meg Lea. Érdekesnek tartotta, hogy lehet egy központosított szervezetet szakadár megnevezéssel illetni.
– Akkoriban már a huszas éveimet tapostam. – Petrus szemében büszkeség és erő csillogott. Határozottan látszott rajta, hogy semmit sem bánt meg, amit akkoriban tett. – Be kell vallanom, ma sem csinálnám másként. Jó anyám bőszen ellenezte a belépésemet, de én akkor már régen döntöttem. Csatlakoztam a Szövetséghez – akkor még hadnagyi rangban. A további történet pedig már jól ismert: a háború borzalmas évei után, végül döntő vereséget szenvedtünk. Valójában az egészet csak saját magunknak köszönhetjük. Túlságosan elbíztuk magunkat, és a kevélység elhomályosította a józan gondolkodásunkat.
– Azt akarod ezzel mondani, hogy ti voltatok nyerő helyzetben? A történelemkönyvek nem erről szólnak.
– Ha ha ha! – nevetett fel Petrus. – Hé, kislány, te még sohasem hallottad azt a mondást: „a történelmet mindig a győztesek írják”?
– De… azt hiszem.
– Márpedig ez örökérvényű igazság. Senki sem szeret arra gondolni, hogy akármi is máshogy történt, mint ahogyan azt ő látni akarja… de ne bánkódj, az ember már csak ilyen.
A beszélgetést a terem ajtajának nyitódása zavarta meg. Severe, Eusebius és Porter lépett be a helyiségbe. Úgy látszik, mindannyiuknak sikerült ideérniük időben.
– Üdvözöllek benneteket! – szólalt meg Petrus fennhangon. – Jó, hogy itt vagyunk mindannyian, jó lenne átbeszélni még egyszer a részleteket.
– Főleg úgy, hogy én abszolút semmiről sem tudok – mondta Porter, és várakozón öreg mentorára nézett.
– Persze, persze – válaszolt Petrus. Az arcán egy pillanatra szórakozottság tükröződött. – Gyertek, üljetek le és kezdjük.
– Azt hiszem, szenátorként nekem kell kezdenem. – Severe gondterhelt arccal végignézett a termen, majd hangos sóhaj tekintetében folytatta. – Biztosan rengeteg kérdés fog megfogalmazódni a többiek részéről. Ami egyrészről teljes mértékben érthető, de mindenképpen meggyőzőnek kell lennünk. Egy dologban biztosak lehetünk: a Szenátus csak és kizárólag akkor ad felhatalmazást az akció elindítására, ha a tervünk biztos lábakon áll. Bármilyen bizonytalanság esetén nehéz helyzetbe kerülhetünk.
– Azért van több aduász is a kezünkben – mondta Petrus. – Azt hiszem, a Lea által képviselt lehetőséget Eusebius világíthatja meg érthetően, a katonai akciótervet pedig Porter fogja prezentálni.
– Minden terv készen áll. – Amint Eusebius kimondta a mondatot, egy pillanatra lecsukta a szemét és nyelt egy nagyot. A terv, habár acélosnak tűnt, egyelőre csak elméletben létezett, és a rossz hír, hogy ha elrontanak valamit, nem lesz lehetőség a javításra.
Porter kivárt egy kicsit, hogy összeszedhesse a gondolatait. Nem kételkedett sem magában, sem katonáiban, mégis, az éles harci helyzet hiánya bizonytalansággal töltötte el.
– A katonák készen állnak. Ha pontosan tudjuk, mi lesz a feladatunk, akkor minden erőnkkel azon leszünk, hogy segítsük sikeresen végrehajtani a tervet.
Lea csak ült, és hallgatta a körülötte lévőket. A mondataik alapján mindegyikük magabiztosságot és meggyőződést sugárzott. A lány számára a kérdés mégis az volt, hogyan csatlakozik ő a történetbe – mert ezt valahogy mindenki elfelejtette közölni vele.
– Darius Wilheym a rangidős szenátor – mondta Severe. – Ha őt meggyőzük, nyert ügyünk van.
– Pontosan – válaszolt a fel sem tett kérdésre Petrus. – Ő a kulcs. Rá kell koncentrálnunk. A többiek részéről biztosan lesz néhány kukacoskodó keresztkérdés, de Darius véleménye jelentősen befolyásolni fogja a szavazás kimenetelét.
Lea elérkezettnek látta az időt arra, hogy ő is kicsikarjon néhány részletet a jelenlévőkből. Éppen nyitotta volna a száját, amikor a terem jobb oldalán megnyílt a fal, és egy titkos rejtekajtón keresztül férfiak léptek be a helyiségbe. Mindannyian sötétkék, arany hímzéssel díszített köpenyt viseltek. Az élen haladó, magas ősz hajú férfi – aki az előbb elmondottak alapján csakis Darius lehetett – odavezette a menetet az asztalokhoz, majd megállt a festmény alatti központi helyen. Severe felállt, és a többiekkel egyetemben a saját helyéhez ballagott.
– Üdvözöllek mindannyiótokat! – Darius dörgő hangja betöltötte a termet, felszakítva a hirtelen beállt csendet. A szenátorok ránéztek, majd mindannyian meghajoltak az asztal irányába. – Kérem, foglaljatok helyet!
Leültek. Lea egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Zavarta a bevonulásból és a jól látszó kötöttségekből áradó hideg elegancia. Úgy érezte, a szenátus és közöttük lévő, eddig is tetemes távolság most fényévnyire nőtt. Valahogy nem így képzelte az emberek felemelkedéséért küzdő szervezet vezetőit. Egy kicsit túlságosan színpadiasnak és mesterkéltnek tűnt neki az egész. De nem akart tények nélkül ítélkezni, kíváncsian várta, mi fog történni.
– Az elmúlt napok történései vezettek arra, hogy össze kell hívnunk ezt a rendkívüli gyűlést. – Severe hangja olyan nyugodtnak tűnt, mintha csak átlagos, mindennapi dolgokról beszélne. – A mai napon történtek után nem ülhetünk tovább karba tett kézzel. Azt hiszem, kijelenthetjük: eljött a cselekvés órája!
– Ha a levert tüntetésről beszél, kedves Callidon, akkor azt kell mondjam, ez a sajnálatos esemény egyáltalán nem elég ahhoz, hogy minden eddig elért eredményünket sutba dobva fejjel menjünk a falnak. – Minden szem a Darius mellett ülő szenátor felé fordult. A madárcsontú, törékeny férfi hangját szinte alig lehetett hallani. – Azt gondolom, most, hogy idáig eljutottunk, nagyon oda kell figyelnünk minden lépésünkre. Az egész világ sorsa a kezünkben van!
– Megértem az aggodalmait, Pigeon szenátor, de nem osztozom bennük – válaszolta Severe. – De ne én beszéljek. Petrus, kérem, vegye át a szót.
– Köszönöm, barátom – szólalt meg Petrus, majd lassan felállt a helyéről és rátámaszkodott a súlyos szék támlájára.
Körbenézett az egybegyűlteken. Sokan a szenátorok közül harcostársai voltak, és olyan is akadt, akivel együtt töltötte a hosszú börtönéveket. Mégis, ahogy vizslatta az arcokat, azt a következtetést vonta le, hogy valami megváltozott. Eszébe jutottak Lea szavai. A lány kívülállóként nagyon is jól látta azt, ami a rendszeren belül régóta tevékenykedőknek szinte teljesen rejtve maradt: átlépték azt a pontot, amely után egyre jobban azokra kezdtek hasonlítani, akiknek uralmát megdönteni akarták… De talán még nem késő.
– Darius egyszer megkérdezte, miért nem csatlakozom az újonnan alakuló Szenátushoz. Pontosan emlékszem, hogy azt mondta: „Petrus, senki sem érdemelné meg jobban, hogy irányítsa az Ellenállást. Te, aki a véredet és hosszú éveidet adtad értünk, részt kell venned a döntéshozásban”. Meg kell mondanom, akkor még úgy éreztem, igazad lehet, barátom, de ma már jobban örülök annak, hogy nem így történt. Azt hiszem, a napi tevékenységeimben jobban tudtam képviselni szervezetünk érdekeit… Azonban az utóbbi napok eseményei rádöbbentettek arra, hogy a rossz úton járunk. Felfuvalkodottak lettünk, pökhendiek; olyasvalakik, akik feljebbvalónak érzik magukat bárki másnál. Most azonban itt az idő felébredni. Cselekednünk kell! Amíg mi a biztonságban építettük erőinket, nem vettük észre, hogy ellenfelünk utcahosszal előrébb jár. A hírszerzésünk által beérkezett információk alapján biztosak vagyunk benne: ha most nem próbálunk odavágni, később már nem lesz lehetőségünk.
– Petrus, aki csendben hallgat, majd vészmadár módjára vázolja a szörnyű jövőt! Mondd csak, mégis milyen bizonyítékaid vannak? – A baloldalon ülő középkorú szenátor határozott hangja sürgetést sugárzott. Petrus a válaszra nyitotta száját, de őt megelőzve Darius szólalt meg:
– Nagyjából értem, mire gondolsz, Tristam. Az effajta negatív mondatok mindenkiben felébresztik a szkepticizmust. Mégis, mindenkit arra kérek, adjuk meg Petrusnak a lehetőséget a kifejtésre. Petrus, elmondanád, mit is jelent mindez pontosan?
– Nos, azt hiszem a délutáni események híre mindannyiótokhoz eljutott. Mindenki, aki most itt ül, felelősséggel tartozik ezért. Ezt azt gondolom, nem kell jobban ecsetelnem. Amiről viszont még nem tudtok: a mai napon leégett a vezérlőterem, benne az összes számítógéppel, amelyek az Árnyék-projektben teljesítettek szolgálatot. Gyakorlatilag minden erőforrásunk elveszett, amivel közelebb juthatunk volna a rendszer gyengeségeihez. Severe, elmondaná az információt, melynek birtokába jutott?
– A tegnap esti tanácsülésen a technikai csoport irányítója bemutatta az Árnyék második lépcsős terveit.
A terem egy emberként zúdult fel. A szenátorokon látszott, hogy egyikük sem számított erre.
– Második lépcsős tervek? – kiáltott fel Darius. – Akkor tényleg igazad van, öreg barátom. Az orrunknál fogva vezettek minket.
– A terv része az – folytatta Severe, miután elült a zaj –, hogy kiterjesztik az Árnyék hatáskörét. Már nem csak a megfigyelés lesz a fő feladata, hanem az irányítás is.
– Micsoda? – kérdezte az előbb Tristamnak hívott képviselő. A bejelentés hatására szinte kiabálnia kellett, hogy elnyomja az újra feltörő éles zajt.
– Csendet! – Darius határozott hangja elcsitította a résztvevőket.
Lea, egy pillanatra úgy érezte magát, mintha egy óvodába került volna. Az élelmedett korú emberek úgy viselkedtek és vitatkoztak, mint a kisgyermekek. Egy-két perc is beletellett, amíg újra elcsendesedett a helyiség.
– A technikai részletekről én magam nem sokat tudok, de itt van körünkben Dr. Eusebius Wasiliewski, aki a kibernetikus rendszerek vezető szakértője. Robotkísérletei mellett az Árnyék alapjainak megalkotásán is munkálkodott.
Eusebius felállt. Már régen túljutott meghasonulásán, és úgy érezte, szembe tud nézni azokkal az emberekkel, akik eddig az ellentétes oldalon álltak – mégsem gondolta volna, hogy ilyen kínos lesz a helyzet. Eszébe jutottak Petrus szavai, aki a bűnről és bűnhődésről beszélt, és tudatosította magában, hogy elkezdheti személyes vezeklését.
– Ha az Árnyék a következő fázisba lép, hatalmat kap az összes elektronikus rendszer felett, stratégiai döntéseket hozhat és akár beleszólhat a katonai irányításba is. Innentől kezdve nemcsak mindent lát vagy mindent hall, hanem azonnal cselekedhet bárminemű egyéb engedélyeztetési procedúra nélkül. Ha ez megtörténik, esélyünk sem lesz eljutni hosszá és semlegesíteni őt. Arról nem is beszélve, ha sikerült egy központi irányítás alá tartozó android hadsereget is felállítani…
– És ha jól értettem, az egyetlen fegyverünk, mellyel felvehettük volna a harcot, megsemmisült – szólt közbe Darius.
– Pontosan – válaszolta Eusebius. – De még sincs veszve minden. Az első próbaüzemet csak néhány nap múlva tervezik. Addig kell cselekednünk.
– Akkor mégsem értem – mondta Darius. – Mégis, hogyan akarjuk kiiktatni a rendszert, ha semmi sincs a kezünkben?
Eusebius jelentőségteljesen Petrusra nézett, aki alig érzékelhetően biccentett egyet.
– Nos… Van egy nem teljesen kockázatmentes mód. Engedjék meg, hogy bemutassam önöknek Leát.
Lea felkelt a székből és biccentett az egybegyűlteknek. Eusebius közelebb lépett hozzá és megfogta a kezét. Kéz a kézben álltak szemben a Szenátussal – alakjuk szinte egybeforrott.
– Ne haragudjon… – szólalt meg újra Tristam. – Egy gyenge hölgy segítségével akarja felszabadítani a világot?
Porter végignézett Leán, és megállapította, még sohasem látta ilyen szépnek. Lea tekintete izzott, az arcát vörös pír öntötte el. Látszott rajta, hogy olyan energia birtokában van, amiről ők nem is álmodhatnak – de nem válaszolt; várta, hogy teremtője beszéljen.
– Lea valójában nem ember, hanem szintetikus humanoid. A neve egy betűszóból kifejthető: L-típusú Elemző Android. Én alkottam őt. Annyira akartam a létezését, hogy hagytam magam becsapni, és amikor mindezt észrevettem, már majdnem túl késő volt. Szerencsére kaptam egy esélyt, hogy jóvátegyek mindent.
– Egy android kezébe helyezné az emberiség sorsát? – Darius hangja korántsem hallatszott olyan kételkedőnek, mint amire Eusebius számított. Arra gondolt, beviszi a végső találatot.
– Lea ugyanúgy gondolkodik és érez, ahogy mi. Álmodik, szeret és gyűlöl.
– Az lehetetlen! – kiáltott fel Pigeon.
– Tényleg? És ezt ki ítélné meg? Maga, vagy bárki más? – kiáltott fel Lea. Szeméből düh és harag sugárzott a szenátor irányába. Eusebius hangosan felszisszent, ahogy megérezte markának szorítását. – Mégis, mit tudnak maguk erről? Egyáltalán, hogyan ítélhetik meg azt, amiről semmiféle tapasztalattal nem rendelkeznek? Akik itt állnak mellettem, arra kértek, segítsek maguknak és az emberiségnek. Azt mondták, én vagyok az egyetlen esély. Figyelmeztettek, hogy könnyen meghalhatok – és lehet, hogy furcsának hangzik, még nekem is problémát jelent a végső megsemmisülés… habár az önök szemében valószínűleg csak egy gép vagyok.
A terembe költözött halotti csendben egy légy zümmögését is lehetett volna hallani. A lány érzelmi kitörése mindenkit elgondolkodtatott. Az a vehemencia és energia, amivel Lea rendelkezett, teljességgel meglepte őket.
– Mi a pontos terv? – kérdezte végül Darius.
– Az akció hivatalos fedőneve: Árnyéktörés – mondta Petrus. – Bejuttatjuk Leát az Árnyékhoz, ő pedig rácsatlakozik az ellenség központi irányítóegységére. Lea fogja hordozni a vírust, mellyel megfertőzhetjük és megsemmisíthetjük az Árnyékot. Porter ezredes, meg tudjuk valósítani, hogy a katonáink segítségével mihamarabb megkezdjük az akciót?
– Akár már holnap, uram. Az alakulat ma délutántól harckészültségben várakozik. Kiképzésük kiterjedt az utcai harcra, személyvédelemre és vannak különleges egységeink is, akik speciális küldetéseket hajtanak végre. Bizton állíthatom, a lehetőségeinkhez mérten kellőképpen felkészültünk.
– Tehát azt állítja, hogy ez az egyetlen esélyünk – fordult Darius Severe Callidon irányába.
– Igen. Gyorsan és pontosan kell cselekednünk. Előfordulhat, hogy ha valamit elrontunk, nem lesz lehetőségünk a javításra.
Egy pillanatra elcsendesedett a terem. Lea arra várt, hogy a szenátorok többsége kérdések tucatjával fogja elborítani a társait – de nem történt semmi sem. Mindenki mélyen, a gondolataiba merülve ült, sokan kikerekedett szemmel bámultak előre. A kihúzott mellkasok és egyenes tartások meggörbültek, mintha mázsás súlyokkal terhelték volna meg őket.
Lea számított arra, hogy nem-emberi mivolta könnyű célpontot jelenthet majd a Szenátusnak, és maga is meglepődött, hogy senki sem emelte fel a szavát ez ellen. Az volt az érzése, a jelenlévők közül mindannyian belekapaszkodnának akár egy fűszálba is, ha az képviselné egyes-egyedül a reményt.
Darius felemelte a fejét. Lea rátekintett a rangidős szenátorra, aki legalább tíz évvel látszott öregebbnek, mint tíz perccel előtte.
– Ki támogatja az akciót?
Először nem mozdult senki, aztán kisvártatva felemelkedett néhány kéz, majd egyre többen jelezték támogatásukat. Végül Pigeon és Tristam is beadta a derekát, így az összes kar a magasba lendült.
Darius felállt, majd mélyen Petrus szemébe nézve megszólalt:
– Megállapítom, hogy a Szenátus megadja az engedélyt az akció elindítására. Petrus, a szenátus nevében felhatalmazlak: indítsd meg az Árnyéktörés hadműveletet!


7.

A Callidon birtokra egyszerű volt a bejutás. Claude egy kicsit meg is lepődött azon, mennyire könnyedén jutott át a kezdetleges védelmi rendszereken. Mintha Callidon nem számított volna komolyabb veszélyre.
Átjutott a kapun, majd végigosont a kastélyhoz vezető murvás út melletti sövénysor árnyékában. Az épület Claude szerény becslése szerint is legalább két-háromszáz éves lehetett. A dupla szárnyú tölgyfa bejárathoz széles lépcsősor vezetett fel. Az aktában lévő alaprajzról arra következtetett, hogy a hátsó oldalon lévő két ajtó valamelyikén észrevétlenül be tud jutni. A leírás alapján azt a bejáratot ritkán használták.
A nap éppen lebukott a hegyek mögött, mely még jobban megkönnyítette a behatoló dolgát. A leszálló félhomályban megközelítette az épület hátsó részét, majd csendesen elővette az elektromechanikus zártnyitó készüléket. A kis eszköz – melyet a különleges egységek számára fejlesztettek ki – jelentősen megkönnyítette a dolgát. Odalépett a zárhoz, majd precízen ráillesztette a nyitót a kulcslyukra. Halk zümmögés hallatszott, majd a zárnyelv halkan kattanva eltört. A mágnesek segítségével Claude visszahúzta a törött darabot a zár belső részébe, majd rátette a kezét a kilincsre, amely minden probléma nélkül kinyílt.
Claude elmosolyodott. Mindig is imádta a munka ezen részét: becserkészés, megfélemlítés, sakkban tartás – majd egy kis várakozás. Előre kíváncsi volt Callidon arcára, amikor betoppan majd az ajtón. Biztos volt benne, hogy a körülmények ismeretében a szenátor minden információt készségesen a rendelkezésre fog bocsájtani.
Kinyitotta az ajtót, majd belépett az épületbe. Egy keskeny folyosón állt. Nem messze tőle, a baloldalon, lépcsősor vezetett fel az emeletre. Egy pillanatra megállt és hallgatózni kezdett. A feje fölül halk tányércsörgésre és beszéd hangjaira lett figyelmes.
Az alsó szint kihaltnak tűnt. Felkapcsolta az elemlámpáját, majd végigaraszolt a lépcsőfordulóig; innen már leszűrődött annyi fény, hogy lekapcsolhassa a lámpát.
Óvatosan felfelé indult a lépcsőn, jól megválasztva minden lépést. Itt állt a célegyenesben, és véletlenül sem akarta megkockáztatni, hogy felfedezzék. Inkább több időt szánt az előkészületre, mintsem később duplán dolgozzon.
Drummond nem mondta biztosra, hogy Callidon lehet a besúgó, mégis, Claude érzékei azt súgták, ebben a játszmában nem veszíthet. Abba pedig nem volt hajlandó belegondolni, egy esetleges hiba esetén milyen büntetésre számíthat.
Elhessegette a gondolatokat. Nem akart mostantól ezzel foglalkozni. Összerakta a tervét, és most már nem akart eltérni tőle.
Felért a lépcső tetejére, amely egy újabb, hosszú keresztfolyosóba torkollott. Balra nem érzékelt mozgást, azonban a másik irányban újra meghallotta a tányércsörömpölést. Közelebb lépett az ajtóhoz, amelyet nem csuktak be rendesen. Egy vékony csíkban sárga lámpafény tört ki a folyosóra, megszüntetve a sötétséget.
Claude elővette a pisztolyát, és rátette a tenyerét a gömb alakú kilincsre. Várt néhány másodpercet, majd hirtelen lendülettel feltépte az ajtót és belépett a helyiségbe.
– Jó estét, Mrs. Callidon! – kiáltotta harsányan, közben fegyverét az helyiség közepén álló nőre.
A nő csak nézett vissza rá, kikerekedett szemmel, majd elengedte a kezében lévő tányért, amely hangos csörömpöléssel tört szét a járólapon.  Látszott rajta, hogy meglepte a nem várt esemény. Az étkezőben rajta kívül egy tíz év körüli kislány, és egy öt-hatéves fiúcska tartózkodott.
– Ha pénzt akar… – kezdett bele a mondatba, de Claude közbevágott.
– Nem, asszonyom. Nem erről van szó. Ennél sokkal izgalmasabb az ok, amiért itt vagyok. Kérem, üljön le az asztalhoz! – Miközben beszélt, a fegyverével az asszonyhoz legközelebb álló székre mutatott.
A kisfiú halkan pityeregni kezdett. Nővére odalépett hozzá és átölelte, majd suttogott valamit a fülébe. A fiú bólintott és lassan abbahagyta a sírást.
Mrs. Callidon lábából hirtelen kiáramlott az erő. Lépett kettőt, majd erőtlenül lerogyott az asztalhoz. Átkozta a pillanatot, amikor a komornyikot kimenőre engedte. Fogalma sem volt arról, mit akarhat az idegen. Viszont ha nem pénzt, akkor…
– Most szépen megvárjuk aput – mondta Claude. – De előbb, azt hiszem, garantálnom kell, hogy senki ne csináljon semmilyen butaságot.
– Tudja, a férjem a Tanács…
– Igen, tudom, ki a maga férje. Teljes mértékben tisztában vagyok vele. Azt hiszem, felesleges a további beszéd… csak fárasztaná magát. Azt javaslom, inkább nyugodjon meg egy picit, és helyezze magát kényelembe.
Claude kivett a sebéből egy vastag, szürke ragasztószalagot, majd módszeresen az asztal karfájához és lábához kötözte a végtagokat. Már majdnem befejezte a műveletet, amikor murván haladó autó jellegzetes zaját hallotta meg.
– Úgy látszik, megjött a ház ura. Mindenkit megkérnék, hogy a saját érdekében maradjon csendben!
Nemsokára ajtónyitódás hallatszott az alsó szintről, majd nem sokkal ezután cipő kopogott a parkettán.
– Hahó! Megjöttem! Merre vagytok? – hallatszott Severe hangja.
Claude pajkosan kacsintott a túszai irányába, majd a mutatóujját a szája elé tette.
– A konyhában vagytok?
A léptek zaja a lépcső irányából hallatszott, majd az ajtó előtti folyosóról.
Aztán kinyílt az ajtó.
– Üdv itthon, képviselő! – mondta fennhangon Claude. – Vagy inkább szólítsam szenátornak?
Severe-nek elakadt a lélegzete. A szeme elé táruló látvány minden rémálomnál szörnyűbbnek tűnt. Egy pillanatra annyira megzavarodott, hogy egy hang sem jött ki a torkán.
– Csaknem elakadt a szava? – folytatta Claude. Átfutott az agyán, ez a sokkhelyzet a legalkalmasabb arra, hogy blöfföljön. – Ne is tagadja, hogy az Ellenállás bérence. Minden információ a rendelkezésünkre áll magáról. Már régóta figyeljük. Az lesz a legokosabb, ha most szépen elmond nekem mindent… és akkor talán senkinek nem esik bántódása – fejezte be a mondandóját, közben a fegyverrel a gyerekek irányába intett.
Severe az ajtó előtt állt, és elöntötte a pánik. A fegyveres idegen mondatai hideg jéggé fagyasztották ereiben a vért.
– Nem tudom, miről beszél – jött ki az erőtlen mondat az ajkán.
– Tényleg? Mr. Callidon, kérem, ne rontson tovább a helyzetén. Gondoljon bele, ha együttműködik, akár el is felejthetjük ez az incidenst. A feletteseimtől felhatalmazást kaptam arra, hogyha segít nekünk, családja megtarthatja mindenét és ön bűnbocsánatot nyer. Hát nem ér ennyit az igazság?
Severe úgy érezte, mindennek vége. Két utat látott maga előtt. Vagy tagad – és előbb vagy utóbb lebukik, ráadásul veszélybe sodorja a családját, vagy beszél, feladva barátait és a közös ügyet – melyben napról-napra kevésbé hitt. Aztán hirtelen eszébe jutottak az apja szavai, és előtört belőle a rég eltemetett, simulékony Callidon-mentalitás, melyet egész életében elutasított, és úgy hitte, őbenne nem is létezik.
A szavak, amelyeket sohasem szeretett volna a saját szájából hallani, automatikusan buktak ki a száján.
– Jól van. Maga győzött… elmondok mindent.
– Nagyszerű! – kiáltott fel Claude. – Akkor kezdheti is! Minden részletre kíváncsi vagyok.


8.

Porter és Lea együtt hagyták el a tanácstermet. Lifttel felmentek a lakónegyedek szintjére, majd szótlanul bandukoltak tovább a lakószobák irányába.
Néhány perc múlva elérték a férfi és női részleget elválasztó csomópontot. Lea majdnem megtorpant, hogy elbúcsúzzon a férfitól, de Porter leszegett fejjel, egyenesen maga elé meredve sétált tovább mellette. Lea megállt, majd ránézett a csuklóján viselt digitális órára, ami fél tizenegyet mutatott.
– Porter, nem kell elkísérned. Most már egyedül is visszatalálok a helyemre.
A férfi egy pillanat alatt visszazökkent a valóságba. Szembefordult Leával és megfogta mindkét kezét. A lány belenézett Porter zavaros szemeibe.
– Azok után, ami történt… hogy most már tudod, mi vagyok valójában, nyugodtan túlléphetünk ezen – mondta. – Tudom, érzem, első látásra megkedveltük egymást, de… ez így nem fog működni. Annyira különbözőek vagyunk!
Porter egy ideig csak állt szótlanul, mintha fogalma sem lenne arról, mit tegyen. Hiába próbálta titkolni, de látszott rajta, hatalmas harc dúl a lelkében.
– Igen. Azt hiszem, igazad van – szólalt meg végül. – Minden megváltozott. Addig a percig, amíg nem léptél be az életembe, csak fél embernek éreztem magam. Mióta ismerlek, újra van értelme az életemnek – és ezen az sem változtat semmit, hogy nem vagyunk egyformák. – Itt egy pillanatra megállt, mintha valami fontosat akarna mondani. Hosszú másodpercek teltek el, aztán Porter végre kinyögte, ami a szívét nyomta. – Szeretlek, Lea. Nem csak érted, hanem önmagamért is. Eddig nem akartam beismerni, de… szükségen van rád.
Lea szólni akart, de egy furcsa, eddig még sohasem tapasztalt, fojtó érzés megakadályozta ebben. A szúró gombóc, ami hirtelen kitöltötte a torkát, felfelé kúszott, egészen a nyelvéig. Aztán hirtelen, minden előzmény nélkül, könnyek peregtek le az arcán.
Porter felemelte a kezét, megfogta az arcát, majd hosszan, szenvedélyesen megcsókolta. A leheletük melege és a forró könny lecsapódó párája egy végtelennek tűnő pillanatra összetapasztotta ajkaikat.


9.

– Nem gondoltam volna, hogy ennyire egyszerű lesz! – sóhajtott fel Petrus.
Eusebius ránézett, majd határozottan biccentett egyet.
– Én is nehezebb menetre számítottam.
A tanácsterem, ahol rajtuk kívül nem tartózkodott senki, Petrus számára komorabbnak és hidegebbnek tűnt, mint eddig bármikor. Nem hitte volna, hogy ilyen élelmedett fejjel új dolgokat fog megtanulni az élettől – de be kellett vallania magának, hogy tévedett. Átgondolva a történteket, most már teljesen biztos volt abban, hogy Lea érkezése volt az a pont, amely kizökkentette őt – és őáltala az egész rendszert – abból a tetszhalott állapotából, amelybe az évek során került.
– Eusebius, mit gondolsz, te és Lea véletlenül kerültetek ide?
Eusebius hosszan a gondolataiba merült, mielőtt válaszolt volna. Talán néhány hónapja furcsállott volna egy ilyen kérdést, sőt, az is lehet, hogy csípőből elutasította volna… de azóta sok minden megváltozott. A tudata kinyílt, lehullott az elméjéről a lepel, amely másmilyennek láttatta vele a dolgokat, mint ahogy azok valójában léteznek. Úgy érzete, egyre tisztábban érzékeli a valódi világot.
– Nos, ha belegondolok, Lea jelenléte milyen változásokat indított el, akkor azt kell mondjam, tényleg érdemes elgondolkodni egyfajta tudatosságon. Bár ha tudományos úton nézzük, az egész élet egymásra épülő döntések sorozata. Aznap, amikor felnyílt a szemem, megadtam Leának a lehetőséget, hogy ő is lásson – viszont önmagától indult el az úton. Senki sem befolyásolta.
– Valószínűleg furcsán hangzik, de… ő az egyetlen esélyünk, és pont most, amikor a legnagyobb szükségünk van rá, ő egyszerűen betoppan…
– Lehetséges – szakította félbe a mondatot a kibernetikus. – Egy dolgot azonban nem szabad elfelejtenünk: az ő ittléte csak egy lehetőség. Ha nem ragadjuk meg megfelelően, esetleg elbukunk, értelmét veszti az egész fejtegetés.
– Persze, persze. Vedd úgy, hogy egy szentimentális vénember fecsegését hallgatod! – mondta Petrus, és felnevetett. Úgy látszott, ma semmi sem veheti el a jó kedvét.
– Ne vádold magad! – mondta Eusebius, majd ő is nevetni kezdett. Az idejét sem tudta, mikor tört ki belőle az effajta, heves érzelem. Az utóbbi években biztosan nem. Kislánya halála, majd a feleségétől történő fokozatos elhidegülés keserűvé tette, és az egykor vidám tudósból egy csak a munkájának élő, távolságtartó emberré vált.
– Nem lesz egyszerű bejutni a központi vezérlőbe – mondta Petrus. – Ha csapataink segíteni is tudnak Leának, valamilyen egyéb figyelemeltelésre is szükség lesz.
– Pontosan. Éppen ezért leszek ott. Nemcsak Lea felkészítése a feladatom, hanem az akció lebonyolításában és részt kell vennem. Van tervem, hogyan jutok majd be az épületbe, a többi pedig majd a jó időzítésen és a szerencsén fog múlni.
– Értem. Arra mindannyiunknak szüksége lesz, barátom. Azt javaslom, ne habozzunk tovább, kezdjük meg az előkészületeket.


10.

A telefon tizedszer csöngött ki. Claude már majdnem letette, amikor végre beleszólt az ismerős hang.
– Remélem, jó oka van rá, hogy ilyenkor zavar, fiam.
– Uram. Megvan a bizonyíték Callidon ellen. Egy kicsit megizzasztottam az emberünket, aki készségesen kiöntötte a lelkét.
– Bántotta?
– Nem volt rá szükség… egy kis pszichikai ráhatás, és ment minden a maga útján. És persze magammal hoztam egy biztosítékot is: Petert, Callidon fiát.
– Nagyon helyes. – Drummond áldotta az eszét, hogy nem értesített senkit az akcióról. Tudta, ha Claude-nak igaza van, egy olyan adukártyával látogathatja meg Dorotát, ami valószínűleg egy konkrét kormányzati pozícióba röppentheti őt. – Azonnal jöjjenek hozzám. Itt mindent megbeszélünk.
– Értem, uram. Tíz perc és ott vagyunk.

Peter halkan zokogva ült az anyósülésen. Szorosan összekötött kezei kezdtek zsibbadni. Felnézett a borostás, halványkék szemű férfira, akinek szeméből sütött a kegyetlenség.
– Hé! Fogd már be a szádat, öcsi! – förmedt rá Claude. – Nem foglak bántani… már ha az apád mindent úgy tesz, ahogy megbeszéltük. Márpedig, hidd el nekem, mindent úgy fog.
A kisfiú nem válaszolt, csak halkan szipogni kezdett. Túlságosan meg volt rémülve ahhoz, hogy felfogja, ami történik vele.
Fél kettő is elmúlt. A sugárúton rajtuk kívül senki sem közeledett. Ennek ellenére, Claude kínosan ügyelt arra, hogy betartson mindent közlekedési szabályt. Nem szeretett volna rendőrök előtt magyarázkodni, vajon mit keres nála egy összekötözött, hatéves fiú. Persze azután, hogy főnöke átveszi tőle a dolgot, ennek már nem lesz semmilyen jelentősége. Mr. Drummond majd mindent elintéz – ahogy mindig is szokta.
A ház a kertváros Győzelem Térhez közeli részén helyezkedett el. A környéken új építésű, többszintes paloták sorakoztak sövénykerítéssel és hosszú kocsibejáróval. A birodalmi elit többsége erre lakott. Persze nem a legmagasabb tisztségviselők éltek itt, de mégis elég fontos emberek, akik segítették mozgatni Központváros – és ezzel együtt az egész világ – rendszerének rozsdás és nyikorgó fogaskerekeit. Bankárok, állami osztályvezetők, a rendőrséget és az egészségügyet irányító emberek találtak itt otthonra az elmúlt évtizedekben.
A kerületbe már a bejutás sem volt egyszerű. A házak mögött árammal védet drótkerítés rendszer állt, teljes mértékben lehetetlenné téve a terület megközelítését. Az egyetlen út a biztonsági őrökkel és sorompóval védett fő átjárón keresztül vezetett.
Claude óvatosan a sorompó mellé gurult, és leeresztette az ablakot. A nyár közeledtének ellenére a levegő csípős és kellőképpen hűvös volt, hogy felélénkítse a fáradt ügynököt. Claude kinyújtotta a kezét, és a főnökétől kapott chipkártyát a leolvasóhoz érintette. A sorompó hang nélkül felnyitódott. Claude odabiccentett a bódéban ücsörgő, félálomban lévő őrnek, majd áthaladt a kapun. Végiggurult a főúton, majd a harmadik keresztutcán jobbra kanyarodott. Úgy látszott, már várják őket. A felhajtón égtek a lámpák. Claude hátramenetbe kapcsolta az autót és begurult egészen a garázsajtóig.
Drummond már várt rájuk. Fürdőköpenyben volt, a lábán zárt papucsot viselt.
– Hozd utánam a gyereket! – mondta. – Hátramegyünk a garázs alatti dolgozószobába.
A garázs hátsó részén – ahol az ember azt gondolta volna, hogy már semmit sem talál – keskeny csigalépcső vezetett le a mélybe. Drummond elől ment, mögötte Claude, aki a vállánál fogva vezette a gyereket. A kisfiú egy szót sem szólt. A sokk megbénította, gépiesen menetelt az ügynök mellett.
Kétemeletnyit mentek lefelé, amikor elérték a lépcsősor alját. A lenti iroda hosszú építésű volt, és elég tágas ahhoz, hogy ínséges időkben egyéb funkciókat is ellásson. A helyiségben egy íróasztal állt, rajta számítógéppel és egyéb, irodában használatos eszközökkel. A szemközti fal mellett egy szürke, akták tárolására alkalmas fémszekrény tornyosult. A fehér falak bántó élességgel sugározták vissza az erős neonlámpák fényét.
Drummond leült az íróasztal mögé a forgószékbe, Claude és Peter pedig egy kétszemélyes kanapén foglalt helyet.
– Nos, Claude, vágjon bele. – Miközben beszélt, bekapcsolta az asztalba épített hangrögzítőt. Szerette volna, ha később nem kizárólag a saját emlékezetére kellene hagyatkoznia.
– Severe Callidon a mi emberünk. Nemcsak hogy áruló, de tagja az Új Szövetség Szenátusának.
– Valahogy mindig gyanús volt nekem – mondta Drummond. – A jelentések szerint az utóbbi időben kevesebbet járt a kormányülésekre, sőt, sokszor napokra eltűnt. De így már érthető minden.
– A Szövetség főhadiszállása a város szélén lévő régi, elhagyatott bányaterület tárnaszintjén található.
– A régi bánya! Hm… azt kell mondanom, ellenfeleink sokkal okosabbak, mint gondoltam.
– A járatok egészen a város alá benyúlnak, így az ellenállók mozgástere igen széles. De van ennél sokkal fontosabb információm is: két napon belül megtámadnak bennünket.
Drummond magában hálát rebegett, hogy Claude-ra bízta ezt a kényes ügyet. Még alig tudott valamit a részletekről, de biztos volt benne, hogy ügynökének információi nélkül nagy bajban lennének.
– Ne habozzon, fiam, mondjon el mindent.
– A támadás az Árnyék ellen irányul. Az akció katonai támogatással történik, de a kivitelező a Dr. Wasiliewski által kifejlesztett android.
– Valószínűleg rájöttek a rendszer hatáskörének szélesítésére, és még az élesítés előtt akarnak reagálni. Briliáns!
– Hogyan, uram?
– Claude, ellenfeleinknek vág az eszük és nagyon veszélyesek. De ez a precízség jelenti majd a vesztüket. Túlságosan egy lapra tesznek fel mindent, ráadásul neked köszönhetően pontosan tudni fogjuk, mikor mire készülnek.
– Uram, mi legyen a szintetikussal? Ha gondolja, behatolhatunk egy különleges egységgel, és…
– Jobb ötletem van – szakította félbe a mondatot Drummond. – Két legyet ütünk egy csapásra. Besétálnak a csapdánkba, és onnan már nem menekülnek. Nem csak a lányt fogjuk megszerezni, de örökre megsemmisítjük az Ellenállást. Claude, jó munkát végzett. Hagyja itt a fiút. Majd értesítem a további tervekről.
Claude egy szó nélkül felállt, biccentett, majd néhány másodperc múlva eltűnt a csigalépcsőn.
Peter halkan nyögdécselni kezdett a kanapén. Claude távoztával még jobban megrémült, és az idős, komor arcú alak jelenlétében még annyira sem érezte magát biztonságban, mint elrablójával.
Drummond felé fordult, majd a lehető legnyájasabb hangján – ami így sem hallatszott túlságosan meggyőzően – próbálta nyugtatni a fiúcskát.
– Nyugodj meg, fiam. Nem kell félned… most már minden rendben lesz.
– Az anyukámat akarom! – Peter erőtlen hangja furcsa visszhangot keltett a tágas teremben.
– Annak is eljön az ideje, de addig még egy kicsit tűrnöd kell. Ha minden jól megy, rövid időn belül láthatod a szüleidet. Nem akarunk bántani. – Drummond utolsó mondata inkább kegyes hazugság volt, és talán egyfajta kívánság is. Csak remélte, hogy minden gördülékenyen megy majd. Nem akarta bántani a fiút, de ha szükség lenne rá a Világegység érdekében, akkor meg fogja tenni.
Rápillantott az órára. Hajnali három is elmúlt már. Egy pillanatra hezitált, majd döntött és tárcsázta a főnöket. Úgy gondolta, Dorota nem fogja rossz néven venni, ha felhívja a jó hírrel az éjszaka közepén.
Nemsokára úgyis végleg eltörlik a gyenge és szánalmas felkelést.


11.

A kis szoba párában úszott. Leának eszébe jutott, hogy a romantikus könyvek az ilyen állapotot a szerelem illatának hívják.
Elmosolyodott.
Porter mellette feküdt az ágyon, hangos szuszogása betöltötte a szűk helyiséget.
Lea visszagondolt a gyönyörű éjszakára. Furcsának tartotta, hogy életének legszörnyűbb és legcsodálatosabb napja egy és ugyanaz. Amikor megtudta magáról az igazságot, egy világ omlott össze benne – de mindezt elhomályosította, amit Porterrel szemben érzett.
Tudta, hogy két nappal ezelőtt nem lett volna képes erre. Akkor még valami hiányzott belőle. A korlátok, melyek lehullottak róla, egy olyan titkos világra nyitottak kaput, amit elképzelni sem tudott eddig.
Egy kicsit morbidnak találta, hogy éppen akkor érzi magát először igazán embernek, amikor kiderül, hogy mégsem az – de nem akart többet foglalkozni ezzel. Amikor Petrus felkérte, hogy segítsen az elnyomott embereken, nem habozott dönteni. Persze kívülről úgy tűnt, morfondírozik egy kicsit, de legbelül az első pillanatban tudta a választ.
Arra gondolt, mi lett volna, ha mégis embernek születik. Lett volna egy átlagos gyermekkora, valószínűleg végigjárja az általános és középiskolát – talán az egyetemet sem hagyja ki. Aztán esetleg hozzáment volna valakihez, akinek gyermekeket szül…
Egy átlagos élet.
Ha kapott volna döntési lehetőséget, valószínűleg akkor sem ezt választja. Abban az esetben – habár valószínűleg sohasem tudja meg – megvezetett és elnyomott ember marad, aki anélkül éli le az életét, hogy tudná, mi történik körülötte.
Lehetőséget kapott arra, hogy ne csak a saját, de a világ sorsát is befolyásolja. Rajta áll vagy bukik minden. Érdekes módon a hirtelen jött felelősség még jobban ösztönözte. Bízott a többiekben és magában is.
Azt olvasta egyszer egy híres pszichológus könyvében, hogy az Ember alapvetően önző természetű. Mindenre képes a saját jóléte és kényelme érdekében. Bármire. Még arra is, amit el sem tudnánk képzelni. Később az író tovább taglalta és elemezte a részleteket, kibontotta a bizonyítékokat, melyeket megcáfolhatatlannak állított be. Azonban Lea, ezen az éjszakán Porter mellett fekve rájött arra, hogy a pszichológus tévedett. Amit leírt, az általánosságban igaz az emberre; mégis, a könyvben rejlő igazságok alól van kivétel. Lea úgy gondolta, azok az emberek, akik képesek éjjel-nappal azért dolgozni, hogy az emberek visszakapják a szabadságukat, nem ilyenek. Még a pökhendi és néha felfuvalkodottnak látszó Szenátus tagjai sem. De ez pont erről szól: nincs fekete és fehér – csak az ember önmaga, a saját hibáival és erényeivel.
Érezte, lassan rátör az ólmos fáradtság. Hosszú volt a nap, és a következő még hosszabb lesz. Aludnia kell.
Nemsokára megváltozik minden. Készen kell állnia a feladatra, hogy ne az ő felkészültségén múljon a siker. Átölelte Portert, majd lecsukta a szemét és mély álomba merült.















Központváros
Negyedik közjáték – titkos bázis, bányák



Mi történt hát? Micsoda titkos ellenállás, micsoda földalatti erő bénítja meg így azt az óriási erőfeszítést, amely ezeket a szenvedő kisembereket ki akarta szabadítani sötét rabszolgaságukból?

Émile Zola - Igazság



Két éve vagyok itt. Akkoriban még nem sokan voltunk. Csak pár srác és lány, akiknek elegük lett a rendszerből.
A titkos szervezet egyszerre tűnt izgalmasnak és valóságosnak. Megfogható volt a maga egyszerűségében. Dinamikusan fejlődött, az embereket pedig reménnyel töltötte el – mert mindenki reményre áhítozott –, ahogyan azóta is.
Én is így éreztem.
Éppen a negyedik évet kezdtem a középiskolában, amikor felkeresett minket egy titokzatos ember. A nevét nem említette, csak annyit árult el magáról, hogy toborzóként tevékenykedik az Ellenállás számára. Jobban belegondolva, elég bátor tette hajtott végre azzal, hogy első mondatával leleplezte magát – akárki fogja magát és elrohan a Világegység helyi központjába, a férfit negyed órán belül elfogják. De senki sem tette. A férfi utólag bevallotta, ez a reakció egyáltalán nem lepte meg: régóta figyelt már bennünket, és felvette a csapatot azok közé a megfigyelt gyerekek közé, akiket szeretett volna megszólítani.
A parkban ültünk. Tíz-tizenkét gyerek, akik az osztályon belül a keménymaghoz tartoztak. Mondhatom azt is: jó barátok voltunk. Mindannyian a város peremén található hatalmas lakótelepen laktunk. Nem mondanám, hogy nyomorogtunk, de nem éltünk túlságosan jól. Szüleink általában kétkezi munkával foglalkoztak, néhányunk szülője pedig titkárságokon töltött be alacsony pozíciót. A fizetésük csak arra volt elég, hogy kifizessék a számlákat és ételt vegyenek. A férfi ebből a lecsúszásban lévő középrétegből próbált embereket toborozni az Új Szövetség számára.
A monológ több mint egy óráig tartott. A kérdések a fejemben pedig egyre csökkentek és csökkentek. Mire abbahagyta a beszédet, úgy éreztem, minden lényeges dolgot megvilágított. Beszélt a múltról, amikor még a szüleink is csak kisgyermekek voltak. Részletesen leírta a régi világot – annak minden szépségével és árnyoldalával együtt. Mondhatom, ez tette az elmondottakat hitelessé. Szavai hatására nem egy tökéletes világ bontakozott ki a szemeink előtt, hanem egy hihető, elfogadható, szerethető Föld, amely még a saját tökéletlenségében is sokkal több pozitívumot tartalmazott, mint a mostani.
Ezért léptem be. Hittem abban, hogy amiért harcolunk az nem csak a mi, hanem az egész minket körülvevő világ javát is szolgálja.
A középiskola elvégzéséig információt gyűjtöttem a rendszerről, valamint megpróbálkoztam olyanokat is beszervezni, akik arra érdemesnek látszottak. Nem volt nehéz: az emberek többsége olyan negatívan látta a jövőt, hogy egy részük nagyobb meggyőző erő alkalmazása nélkül is belépett. Néhányan a rendszer részei maradtak, és megpróbáltak naprakész információkkal ellátni a rendszert. Mások – köztük én is – az aktivista idők után ténylegesen is csatlakoztak a földalatti mozgalomhoz. Katona lettem. Harcolni akartam az elnyomók ellen. Olyasvalamit szerettem volna tenni, ami kézzel fogható.
Talán kicsit forrófejűként döntöttem így. Fiatal korom tapasztalatlansága elhomályosította előttem azt a nehéz és hosszú utat, amit egy ilyen komoly változás igényel. Egyből akartam a sikert, és ez első hónapokban egyre türelmetlenebb lettem. Amíg a katonai kiképzés folyt, elvonta a figyelmem az állandó tanulás és koncentráció, de amikor véget értek a komolyabb kiképzések, egyre több és több időm maradt gondolkodni.
Egy kicsit lomhának éreztem az egészet. A saját szerveztünk nem kevéssé tűnt széttagoltnak és bürokratikusnak, mint a Világegység rendszere. Nagyapám azt mondaná rá: „fiam, a malmok mindig lassan őrölnek” – és igaza is lenne. Mert a világ nagy. És bonyolult rendszereket nem lehet egyszerűen megváltoztatni.
Teltek az évek. Mi pedig gyakorlatoztunk és készültünk a bevetésre. Lassan mindenki elfáradt és hitehagyottá vált. Ettől függetlenül senki sem beszélt erről – talán mindenki úgy érezte, hogy a bizonytalanság önmaga indítana be visszafordíthatatlan folyamatokat.
Aztán történt valami és a katonák újra sugdolózni kezdtek. A bázison terjedő pletykák szerint a lány, aki nemrég tűnt fel, teljesen felkavarta az állóvizet. Mindenki újra bízik, és érzi, hogy újra beindult valami. Valami nagyszabású, visszafordíthatatlan, ami alapjaiban rázza meg a világot.
Azóta készülök. Talán csak néhány nap és a tettek mezejére lépünk – megvalósíthatjuk, amit mindig is akartunk.
Mert az új kornak mihamarabb el kell jönnie…

***
Negyedik fejezet
Az árulás


Mindent hallottam itt, napnál világosabban.
Tán a jóságos ég működött közre itt,
Hogy tönkretegyem egy áruló cseleit,
És hogy az ég maga rajtam át bosszút álljon…

Moliére - Tartuffe




1.

Lea a szobájában ült a priccsen. Nem létező gyerekkora jutott eszébe. A családja, akiket szeretett, soha nem is léteztek, nincsenek szülei és testvérei – valójában teljes mértékben egyedül van. Azzal a tudattal sem volt könnyű együtt élni, hogy mindenkit elvesztett a balesetben, de még mindig jobb volt, mint a senkihez és semmihez sem tartozni.
Egy pillanatra úgy érezte magát, mint egy kívülálló, akinek semmi köze ahhoz, ami a világban történik. De mégis, hogyan lehetnek ennyire emberi érzései? Hisz, ő csak egy GÉP! Hogyan érezhet szeretetet és gyűlöletet, hogyan képes ezeket legbelül átélni? Akárhogy is erőlködött, nem tudta a választ. Csak a mélyen a mellkasában lévő tompa fájdalom fojtogatta. Apró könnycseppek gördültek le az arcán, lecsöppenve a szoba linóleumpadlójára.
Percekig ült, és nem jutott eszébe semmi. Ironikusnak tűnt számára ez a fajta önmarcangolás, de nem tehetett ellene semmit. Felállt, és a szemközti falra szerelt kicsi mosdó felé lépett. Éppen megnyitotta a csapot, amikor három kopogás hallatszott a bejárati ajtó felől.
– Igen?
– Petrus vagyok. Bemehetek?
– Hát persze – válaszolt Lea, és kinyitotta az ajtót.
Petrus, ahogy ott állt az ajtóban, nagyon öregnek és fáradtnak tűnt. Látszott rajta az évtizedes teher, amelyet most belül még nehezebbnek érzett.
– Kedvesem, beszélnünk kell! – mondta, és belépett a helyiségbe.
Lea kézen fogta Petrust, majd mindketten leültek az ágy szélére.
– Te tudtál erről? – Miközben Lea beszélt, a szeme könnybe lábadt.
– Nem. Fogalmam sem volt semmiről. De valamit el kell mondanom: nálam ez nem változtat semmin. Ugyanúgy tekintek rád, mint eddig. Elég időt leéltem ahhoz, hogy tudjam: mindenki a tettei után ítéltetik meg. És ez nincsen máshogy a mi esetünkben sem.
– Tudod, nem egyszerű…
– Kedvesem, sohasem fogom tudni, mit érzel valójában – vágott közbe Petrus. – De elfogadom, együtt érzek veled, és megpróbálok segíteni, ahogy tőlem telik.
– Köszönöm.
– A legjobb, ha a munkára koncentrálunk mind a ketten. Az embert néha magával ragadja az önsajnálat, ami nem ösztönöz csak hátráltat.
– Valamit elfelejtett… én nem vagyok ember!
Petrus mélyen a lány szemébe nézett, és megfogta a kezét.
– Most bebizonyíthatod, hogy több és jobb vagy, mint mi! Kérlek, segíts nekünk! Az unokáink jövője a tét!
Az öreg szemében felgyúló szikrák olyan erősen parázslottak, mintha fel akarnák lobbantani az egész világot. Lea a szürke szemekbe nézett, és látta az őszinteség csillogását.
– Megígértem, hogy segítek, és nem szándékozom megváltoztatni a döntésemet.
– Nem is erről van szó – mondta Petrus. – Egyenesbe kell jönnöd önmagaddal, hogy igazán segíthess nekünk. Nincs második esély…
– Csak egy kis idő kell, és összeszedem magam – válaszolta Lea. – Mielőtt azonban elkezdenénk a felkészülést, tudnom kell, mi a pontos feladat.
Petrus egy pillanatra elmosolyodott. Most újra azt a Leát látta, akit néhány napja megismert és megkedvelt.
– Jöjj velem. Severe és Eusebius beavatnak minket a részletekbe.


2.

Klara rohant. Nem tudta volna megmondani, mióta futott, de érezte, lassan teljesítőképessége határához ér. Mégsem tudott megállni. A sokk, amit lemészárolt társainak szörnyű sorsa váltott ki belőle, teljesen elöntötte a testét és a lelkét. Mintha elvesztett volna az idő és térérzékét. Össze-vissza bolyongott a városban, és azon csodálkozott, hogy nem futott bele egy ellenőrzésbe. Órák teltek el, mire valamilyen csoda folytán rátalált a Menedékre. Remegő kézzel kikotorta a zsebéből a kulcsokat, majd belépett az ajtón. Átviharzott az alsó szint legtávolabbi végébe, és a kopott szürke ajtón keresztül letámolygott a pincébe. Már úgy érezte, nincs jártányi ereje sem. Lerogyott a fakó priccsre – amely élénk rózsaszínű lehetett valamikor –, és a poros íróasztalon lévő fekete vezetékes telefonon tárcsázni kezdett egy számot.
Három kicsöngés után a másik oldalon megszólalt egy hang.
– Igen?
– Szervusz, fiam…
– Anya! Azt hittem, meghaltál… Amikor eldördültek a lövések...
– Ennek így kellett lennie. Ne emészd magad! Hiszem, hogy volt értelme az áldozatnak.
– Ami ma történt, azt sohasem bocsájtom meg magamnak.
– A te feladatod most kezdődik igazán. Kérlek, ne tedd felelőssé magad a történtek miatt. A feladatra kell koncentrálnod, hogy segíthess minket, amikor eljön az idő.
– Azt hiszem… igazad van.
– Nagyon vigyázz magadra! Úgy érzem, közel a pillanat, amikor cselekedni kell.
– Jól van, anya. Most le kell tennem.
– Menj csak. Légy éber és óvatos! Szeretlek!
– Én is téged.
Klara csak ült és mereven bámulta a telefont. Valahogy abban reménykedett, hogy a Birodalom nem fog átlépni egy bizonyos határt… de ma megtették. Az elnyomás egy másik szakaszába került.
Úgy érezte, hogy a téren mártírhalált halt polgártársak áldozata nem volt hiába való. Ezzel a tettel nemcsak a fennálló rendszer változott meg, hanem ők is. Egy pillanatra, az apátiából kiszabadulva, eltöltötte az energia, előbukkant belőle a bosszú és a cselekvés érzése. Tudta, most már nincs megállás – végig kell csinálni, amit elkezdtek. Solomonért, a többiekért, akiket lemészárolt a fegyveres túlerő és a világ távolabbi pontján lévőkért is, akik nem voltak abban a helyzetben, hogy változtassanak a sorsukon. Nekik kell megtenni, itt, a birodalom szívében.
Néhány perc pihenés után akaratlanul is előtörtek az emlékek. A lövések után a tömeg első taktusaiban lévő emberek zöme meghalt. Ő megbotlott, és elzuhant. Csak annyit érzékelt, hogy hirtelen elül a fegyverropogás – aztán jajveszékelést és a sebesültek halk hörgését hallotta. Jónéhány másodperc telt el, mire mindenki felocsúdott és felfogta mi történt. A többség a hátsó taktusokból elkezdett futni, csak azok az emberek maradtak az alakzatban, akiknek hozzátartozóik, barátaik feküdtek sebesülten vagy holtan az utcakövön. Aztán már a rohanás képei villantak fel.
De talán jobb is így; ha minden részlet megmaradt volna benne, az jobban megbénította volna az elméjét, mintsem szerette volna. Most tiszta fejre volt szüksége, hogy megnyugodjon. Tovább akarta folytatni az a munkát, amit Solomonnal elkezdtek. Biztos volt benne: áldozatuk nem volt hiábavaló, és ami most fog történni, az végérvényesen megváltoztatja a világot.


3.

– Most minden azon múlik, milyen gyorsan cselekszünk. – Petrus a bárpultra támaszkodva beszélt Leához, aki mellette ült a széken.
Petrus házában voltak.
A földalatti járatokon keresztül közelítették meg a házat. Az utazás Lea számára olyan volt, mintha egy mesebeli labirintusban bolyongana… már csak a bányában dolgozó törpék és a föld alatt eltemetett mesés kincsek hiányoztak.
Amikor a bázist elhagyva a szűk folyosókhoz érkeztek – amelyek csak annyira voltak szélesek, hogy egy ember kényelmesen elférjen rajtuk –, eszébe jutottak gyermekkora játékai. Akkoriban barátaival sokat bújócskáztak az effajta sötét helyeken.
Aztán hirtelen belényilallt az érzés, hogy neki nem is létezett gyermekkora, mindent, amit lát, valaki másnak az emlékei.
Vajon tényleg erre teremtettem? – gondolta.
– Mit fogunk tenni? – kérdezte Petrust.
– A Szenátus majd kijelöli a következő lépést. – Petrus hangja olyan nyugodt volt, mintha teljes mértékben megbízna a Szenátus döntésében.
– Ez a kép számomra túl zavaros – válaszolta Lea. – Itt van ez a… Szenátus, ami egy titkos szervezet, tagjait senki sem ismeri a beavatottakon kívül. A rendszer alsó szintjein mindenki automatikusan cselekszik, arra várva, hogy mindenben mások döntsenek helyette. És mindezt anélkül, hogy pontosan tudná, mi is a részletes, átfogó terv. Ráadásul azt sem látják, valójában jó irányba mennek-e.
– Lányom, megértem, amit mondasz…
– Dehogy érted meg! – kiáltott fel Lea. A düh, mely mélyről tört fel belőle, amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan el is múlt. – Ne haragudj! Nem akartalak megbántani.
Petrusnak egy pillanatra beugrottak a börtönévek, a sok szenvedés, majd később a szabadulás. Most úgy érezte, beleesett abba a hibába, hogy tévedhetetlennek hitte magát. Talán picit gőgös lett – és most, hogy átgondolta mindezt, biztos volt benne, hogy sohasem szabadott volna eljutnia idáig. Hiszen ő is ugyanolyan ember, mint a többiek.
– Igazad van, lányom – Petrusnak nehéz volt kimondania a gondolatot, de miközben ezt mondta, úgy érezte, egy hatalmas kő gördült le a mellkasáról.
– Azt hiszem, eljött az idő, hogy fellebbenjen a fátyol. – folytatta Lea. – Ha tényleg igaz, amit elmondtatok, és a tervek a többség javát szolgálják, mutassátok meg magatokat. Az emberek csak világos és megfogható célokért hajlandóak küzdeni. Ha nincs konkrét jövőkép, a szervezet előbb-utóbb szét fog hullani. Nem lehet egy ekkora rendszert háttérből irányító, bujkáló vezetőkkel sikerre vinni!
A Lea által elmondottak Perusban átszakították a gátat. Apró dolgok, amelyeket eddig nem tartott fontosnak, most a helyükre kerültek. Egy pillanat alatt lehullott szeméről a hályog, és észrevette azokat a részleteket, melyek hosszú időn át tartó vaksága miatt rejtve maradtak előtte: pontosan azt vesztették el, amiért küzdöttek. Létrehoztak egy szervezetet, amely a maga bürokratikus és élesen szintekre tagolt rendszerével pontosan azokat másolta, akik évtizedek óta sanyargatják őket. Az egész rendszer ugyanolyan képmutató és mesterkélt volt, mint az elnyomóké.
– Eltávolodtunk az emberektől – mondta fátyolos hangon. – Úgy tekintettünk magunkra, mint egyfajta modern Grál-lovagokra, akik majd elhozzák a megváltást mindenkinek. Lehet, hogy elfelejtettük, hogy mi is csak emberek vagyunk. Nem különbek és nem jobbak, mint bárki más.
– Egy kicsit mindig idegennek éreztem magam köztetek – mondta Lea. – És most már kezdem érteni, miért.
Hirtelen kinyílt a szoba ajtaja, Severe és Eusebius lépett be rajta.
– Végre megjöttetek! – kiáltott fel fojtott hangon Petrus.
– Nem hiába várakoztattunk benneteket eddig – válaszolta Severe. – A szenátus hajlandó rendkívüli ülést tartani, de csak holnap délután.
– Hajlandó? – kérdezte Lea. A hangszínéből jó adagnyi nemtetszés sugárzott. – Én azt gondolom, az a minimum, hogy egy ilyen fontos helyzetben mindenki azonnal cselekszik.
Severe egy pillanatra megrökönyödve állt. Habár nem ismerte a lányt olyan jól, mégis meglepte a határozott reakció.
– Sokkal fontosabb, hogy megbeszéljük, pontosan mit fogunk tenni – mondta.
– Rossz hírt kell közölnöm veletek – válaszolta Petrus, majd a mondat végén nagyot sóhajtott. – Fekete nap a mai. A délelőtti tüntetést vérbe fojtották.
– Micsoda? – kiáltott fel Severe.
– Legalább harminc halottja és több tucat súlyos sérültje van az elnyomók vérengzésének. Solomon is meghalt. – Petrus az utolsó mondatot nagyon lassan és tagoltan ejtette ki. Furcsa, fémes ízt érzett a szájában. – Ez a mi felelősségünk… és főleg a Szenátusé.
– Nem lehetünk felelősek mindenért és mindenkiért – mondta a szenátor.
– De sajnos igen! – vágott közbe Eusebius, aki eddig külső szemlélőként figyelte a beszélgetést. – Nagyon is a miénk, Severe. Egy héttel ezelőtt még én is ugyanígy láttam volna, mint te, de azóta történt egy-két dolog, ami megváltoztatta a véleményem. Még ha nem is közvetlenül, de el kell ismernünk, hogy minden múltbeli döntésünk befolyásolta a történéseket. Az emberek mindkét oldalnak ki vannak szolgáltatva. Nekik nincs választásuk; ha magukra hagyjuk őket, végképp el fogják veszteni a hitüket.
Mély csend burkolta be a szobát.
Leának a szíve mélyéig hatoltak Eusebius mondatai. Végül arra a következtetésre jutott, hogy ezen az oldalon legalább akkora problémák vannak, mint a másikon. Lehet, hogy az Ellenállás szép és nemes célokért küzd, de koránt sincs minden rendben vele.
– Meg kell változnotok – szólalt meg. – Abba kell hagynotok ezt a militarista-bujkálós játékot, és komolyan el kell kezdenetek valamit, mert túl késő lesz. A Szenátusnak még a mai nap össze kell ülnie!
Severe csak nézte a lányt. Nem tudott teljes mértékben elvonatkoztatni Lea nem emberi mivoltától, de ettől függetlenül úgy érezte, mintha a legfájdalmasabb pontot érintették volna meg rajta. Nehéz volt megbírkozni az érzéssel, de valahol legbelül érezte, a lánynak tökéletesen igaza van.
– Nem lesz egyszerű – válaszolta. – De mindent meg fogok próbálni.
– Azt hiszem, kezdem érteni a dolgot – tette hozzá Petrus. Egy kicsit furcsán érezte magát, hogy rangidősen, annyi élettapasztalattal felvértezve sem látta meg ezeket a dolgokat. Annyira beleszokott a saját rendszerükbe, hogy nem vette észre a mélyen gyökerező problémákat. – Lea, köszönöm, hogy felnyitottad a szemünket. Szükségünk van rád. Sokkal jobban, mint gondolnád.


4.

Claude késő délután kapta az első információkat a tüntetésen történtekről. Egy pillanatra elcsodálkozott azon, mennyire bátor lett a csőcselék, de aztán elhessegette a fejéből a gondolatokat. Úgy hitte, nem az ő tiszte megítélni az emberek cselekedeteit. Feladata és a pillanatnyi kudarc sokkal inkább lekötötte a figyelmét.
Nem számított arra, hogy a laborban meglepik. Más talán önmagát ostorozta volna azért, mert nem volt elég körültekintő, de Claude, inkább a pozitív oldalát próbálta megragadni a történteknek. Ma is tanult valami újat és fontosat: soha se érezd, hogy már előre tiéd a győzelem, mert nem tudsz eléggé koncentrálni a kellő pillanatban.
A gondolatra elmosolyodott. Tudta, hogy gyorsan pörög az agya, de néha – mint például most is – újra szembesült azzal, hogy amit most csinál, az a számára legmegfelelőbb munka.
Lement a kocsijához, és beült a volán mögé. Mielőtt beindíthatta volna a motort, rezegni kezdett a zsebében a telefon.
– Sikerült, fiam? – Mr. Drummond hangja rekedtes volt és fáradt.
– Sajnos kicsúszott a kezeim közül. Valakik megelőztek és kimenekítették a doktort az épületből.
Drummond elgondolkozott egy pillanatra. Habár tisztelte a rendszert és a feletteseit, úgy döntött, hogy Világegység védelmében átveszi a dolgok irányítását.
– Értem – mondta. – Azt hiszem még nincs veszve minden. Más irányba fogunk elindulni. Ismeri Callidon képviselőt?
– Azt hiszem, láttam már a tévében.
– Nagyon jó! Mire hazaér, átküldetek egy újabb aktát. Azt gondolom, Callidon képviselő rejteget valamit előttünk. Nem ártana mihamarabb kikérdezni néhány dologról. Ha sikerül információhoz jutnia, haladéktalanul értesítsen!
– Úgy lesz, uram! – fejezte be a beszélgetést Claude, majd bontotta a vonalat.
A legrövidebb úton sietett haza. Bezárta a kocsit, majd felrohant a lépcsőn. Már alig várta, hogy kezébe kerüljön az akta. Mr. Drummond hangjából olyan gyanakvást hallott ki, amely túlmutatott az egyszerű kikérdezésen. Gyanította, hogy nagyobb dolgok lehetnek a háttérben.
A diszk már az asztalán hevert. Bár érdekesnek tartotta, hogyan jutott be a futár rongálás nélkül a lakásába – hiszen az ajtóját a legmodernebb védelmi rendszerrel szereltette fel –, nem rágódott sokat a dolgon, valószínűnek tartotta, hogy munkaadói ennél jóval bonyolultabb dolgokat is könnyedén oldanak meg.
Felpattintotta a laptop tetejét, beolvasta a lemezt, majd kinyitotta az életrajzi mappát, és olvasgatni kezdett. Átlagos, jómódú ember életét látta kibontakozni maga előtt, aki tekintélyes családfával és befolyással rendelkezett. Aztán ahogy mélyebben elmerült az aktában, néhány helyen észrevett egy-két homályos foltot, ami gyanakvással töltötte el. Főleg a család történelemben elfoglalt helyzetét találta érdekesnek. A dokumentumokból kiderült, hogy Callidon képviselő ősei arra hajladoztak, amerre a „megfelelő” szél fújta őket. Túlélték az összes rendszerváltást és háborút az utóbbi kétszáz évben. Claude egyre jobban kezdte érteni, hogy főnöke miért szeretett volna tisztábban látni a képviselő viselt dolgaival kapcsolatban. Az adatok elemzése után felmerült benne a gyanú, hogy Callidon esetleg kapcsolatban állhat az Ellenállással. Még azt sem tartotta kizártnak, hogy a férfi a hírhedt Szenátus tagja.
Lecsukta a laptopot és akaratlanul elmosolyodott. Ösztönei azt súgták neki, jó nyomon jár, és már pontosan tudta, mi lesz a következő lépés.


5.

Porter végigment a legénységi körleteken, hogy körbenézzen. Már régóta nem járt erre. Úgy érzete, az idők folyamán katonáival egyetemben kissé ő is eltunyult, és eszébe jutott a régi igazság: a katonák is úgy viselkednek, ahogy azt feljebbvalójuktól látják.
Nem csalódott abban, amit a körleteken végigsétálva látott. Nagyjából ezt várta. A kaszárnya lassan jobban hasonlított békeidőben lévő tartalék katonák szálláshelyének, mintsem olyan helynek, ahol folyamatosan készülnek egy lehetséges összecsapásra. Tudta, az önkéntesek soha sem lesznek olyan felkészültek, mint a Világegység katonái, mégis, ennél azért többre számított.
Visszaindult a rögtönzött parancsnoki helyére, amelyet a tűz után rendezett be magának. Útközben Lea jutott eszébe. A bejelentést, amely sokkolta és a padlóra taszította, még mindig nem sikerült feldolgoznia. Bár valami még ennél is jobban zavarta: az érzés, ami kialakult benne a lánnyal szemben, egy pillanatra sem csitult benne, sőt, ha lehet, még jobban elhatalmasodott. Egy kicsit az őrület határát súrolta a gondolat, ami a fejébe fészkelte magát, de úgy érezte, így is kell neki a lány. Szüksége van rá. Bár egyelőre érzéseinek ilyen jellegű csapongásait az extrém és megmagyarázhatatlan helyzetnek tudta be.
Belépett a helyiségbe, megnyomta a riadógombot, majd ölés léptekkel megindult az alakuló térre. A tér az étkezők és a gyakorlótér között helyezkedett el félúton. A terület, amely a bányászati tevékenység idején a szén ideiglenes tárolójaként szolgált, elég nagy volt ahhoz, hogy a négyszáz fős gyalogság könnyen elférjen alakzatba helyezkedve.
Elsőként ért a helyszínre, majd elfoglalta helyét a pulpituson, és várt. Hosszú percek teltek el, mire az első katona megjelent a déli folyosók felől. Aztán folyamatosan szállingóztak az emberek a körletek irányából. Porter csak állt, és nem szólt egy szót sem. Amikor az utolsó ember is a helyszínre ért és véglegesen megszűnt a mozgás, megszólalt:
– Legközelebb ez mindannyiunk életébe fog kerülni. – Miközben beszélt, jelentőségteljesen végignézett a mostanra alakzatba rendeződött sorokon. – Tudom, hogy régóta nem történt semmi, és ez mindannyiunkat elpuhulttá tesz, elaltatva az éberségünket, de mától változtatnunk kell.
Senki sem mozdult. A Porter által beiktatott hatásszünet elérte célját. A többség fejét lehajtva, magába burkolózva gondolkodott.
Porternek eszébe jutott, amikor csatlakozott a szervezethez. Végzős volt az egyetemen, és már a beosztási tervét is elkészítették, amikor dezertált az egyik reggelen. Addigra meghasonlott mindazzal a hazugsággal, amivel a fejüket tömték a hosszú évek alatt; ráadásul, nem fűlött a foga a szülővárosától több ezer kilométerre lévő, isten háta mögötti szolgálati helyhez. Most, hogy jobban belegondolt, nem tudta volna eldönteni, melyik késztetés volt benne az erősebb. Persze, ha valaki megkérdezte volna tőle, hogy került ide, biztos, hogy az előbbit mondja el.
Mára kicsit összekuszálódtak a szálak. Az érzés, ami kezdetektől fűtötte, a hosszú idő és a bizonytalan jövő miatt jó néhányszor megingott. Persze mindig maradt. Habár nem minden döntéssel értett egyet, tudta, hogy a szervezetnek szüksége van rá, és a lelke mélyén ez a szolidaritás tartotta vissza attól, hogy lelépjen innen valahová, ahol senki sem találja meg.
Aztán jött Lea, és felborított mindent…
Felnézett a katonáira, kisöpörte magából a kétségeket és folytatta a rögtönzött beszédet.
– Nemsokára eljön a cselekvés ideje. A mai naptól elrendelem az állandó készültséget. Mindenki a málhazsákjával kel és fekszik, és a nap minden pillanatában számít egy esetleges bevetésre. Ez parancs!
– Értettem! – hangzott a válasz több száz torokból egyszerre. A terem falai visszhangozva kiáltották vissza a katonák szavait.
Porter végignézett a csillogó szemeken. Bíztak benne. Ő a felelős mindannyiuk életéért. Habár nem voltak túl sokan, Porter nem kételkedett abban, hogy éles helyzetben is vissza fogják adni a több százszor gyakoroltakat.
Gerillaharcra rendezkedtek be. Feltérképezték az utcákat, megtanultak barikádot állítani, pillanatok alatt kiiktatni a figyelő rendszereket, épületostromot és védelmet gyakoroltak. Mindent csak egy cél vezérelt: elég tudással rendelkezzenek ahhoz, hogy az Árnyék kiiktatása esetén segítsék a Szenátust abban, hogy a zűrzavar közepette átvegye a hatalmat. Mindenki tisztában volt azzal, ha sikerül elfoglalni Központvárost, akkor a birodalom többi része boldogan rázza le magáról a béklyót, hogy csatlakozzon az Új Köztársasághoz.
– Holnaptól minden nap többszöri szúrópróbaszerű ellenőrzéssel mérem fel a készültségi állapotot! Végeztem. Oszolj!
A katonák alakzata lassanként felbomlott, és kettes sorokban masíroztak vissza a körletek irányába. Porter megvárta, amíg az utolsó ember is elhagyta a teret, majd maga is megindult a szobája felé.
Végigment a majdnem teljesen kihalt folyosókon. Az acélfalak hirtelen idegennek és nyomasztónak tűntek. Egész eddigi életében arra várt, hogy történjen valami. Erre tette fel az életét, ezért képezte az embereit. Ez a fajta jövővárási állapot annyira részévé vált az életének, hogy a legfontosabb dolgot felejtette el: egyszer eljön a nap, amikor ténylegesen cselekedni kell. A mai próbariadó azonban őt is helyrezökkentette. Már késznek érezte magát a bevetésre.
Belépett a szobába. Egy üzenet villogott a laptopján. A Petrustól a belső hálózaton keresztül jött információ szerint a Tanács még mai nap estéjén összehívja a válságtalálkozót. Egy pillanatra nagy kő esett le a szívéről: kezdett reménykedni, hogy végre feléjük billen a mérleg nyelve.

6.

Lea nem gondolta volna, hogy egy napon belül kétszer is jelenése lesz a mindenki előtt titkolt központi tanácsteremben. Petrus-szal együtt a robosztus tölgyfaszékeken ültek, és mindketten a falon lévő csatajelenetet bámulták.
– Milyenek voltak a börtönévek? – törte meg a csendet Lea
– Hmm… – Úgy tűnt, Petrus nagy mélységekben jár. Egy pillanatra elhomályosult a szeme, azután újra visszatért a valóságba. – Szívesebben emlékszem a gyermekkoromra. Akkor még sok minden máshogy működött.
– Akkor még minden tökéletes volt, ugye?
– Nos, tökéletesnek nem mondanám – válaszolta Petrus. Látszott rajta, hogy olyan dolgokat készül elmondani, amelyeket nem sok emberrel osztott meg eddig. – Azt kell mondjam, a régi világ bizonyos szempontból nem is különbözött sokban a mostanitól. Ugyanúgy voltak gazdagok és szegények, elnyomók és elnyomottak… talán a legszembetűnőbb dolog a gondolat szabadsága volt. Azt hiszem, az ember nagyon sok testi kínt el tud viselni, de ha megpróbálják irányítani az érzéseit és a gondolatait, akkor képes az utolsó erejéig ellenállni.
– De mégis, milyen volt akkor? Én csak a történelemkönyvekből tudnék idézni, és azt mindketten tudjuk, hogy az mennyire lenne hiteles…
– Sokszínűség jellemezte a világot a maga szépségében. Akkoriban is háborúztak a népek, sőt, a nagyok ugyanúgy megpróbálták elnyomni a kicsiket ráerőltetve akaratukat, amit koránt sem neveznék ideálisnak. Aztán később létrejött egy katonai közösség, amely önmagát képmutatóan Világegységnek nevezte el, pedig akkor még csak a föld egynegyede felett gyakorolta a hatalmat. Az első időkben a szövetségbe szerződés útján lehetett belépni, és a tagoknak különböző kiváltságokat és előnyöket ígértek a kívülállókkal szemben.
– De az egész nem volt más, mint egyfajta mézesmadzag…
– Valahogy úgy. A függőségi viszony nem tette lehetővé, hogy akárki is egykönnyen kiváljon a szervezetből, így hát később, amikor a Világegység vezetői központosították a tagállamok fölött korlátlan tejhatalmukat, a kicsik inkább befogták a szájukat és beálltak a sorba. Valójában vér nélkül jött létre egy olyan hatalom, mely gazdaságilag és katonailag felette állt mindenkinek.
– Úgy tudom, először egyenként próbálták bekebelezni a környező államokat. Sőt, úgy rémlik, hogy ez az időszak hosszú időt ölelt fel.
– Igen. Úgy gondolták, a lassú, de biztos taktika kevesebb véráldozattal és költséggel jár, mint a nagyszabású hadviselés. De egy dolgot számításon kívül hagytak: a terjeszkedésük üteme félelemmel töltötte el a csatlakozni nem akaró országokat. Igaz, hogy paradoxonnak tűnhet, de a csatlakozni nem kívánók végül is egy másik egységbe tömörültek.
– Amit Szakadárok Szövetségének neveztek el – állapította meg Lea. Érdekesnek tartotta, hogy lehet egy központosított szervezetet szakadár megnevezéssel illetni.
– Akkoriban már a huszas éveimet tapostam. – Petrus szemében büszkeség és erő csillogott. Határozottan látszott rajta, hogy semmit sem bánt meg, amit akkoriban tett. – Be kell vallanom, ma sem csinálnám másként. Jó anyám bőszen ellenezte a belépésemet, de én akkor már régen döntöttem. Csatlakoztam a Szövetséghez – akkor még hadnagyi rangban. A további történet pedig már jól ismert: a háború borzalmas évei után, végül döntő vereséget szenvedtünk. Valójában az egészet csak saját magunknak köszönhetjük. Túlságosan elbíztuk magunkat, és a kevélység elhomályosította a józan gondolkodásunkat.
– Azt akarod ezzel mondani, hogy ti voltatok nyerő helyzetben? A történelemkönyvek nem erről szólnak.
– Ha ha ha! – nevetett fel Petrus. – Hé, kislány, te még sohasem hallottad azt a mondást: „a történelmet mindig a győztesek írják”?
– De… azt hiszem.
– Márpedig ez örökérvényű igazság. Senki sem szeret arra gondolni, hogy akármi is máshogy történt, mint ahogyan azt ő látni akarja… de ne bánkódj, az ember már csak ilyen.
A beszélgetést a terem ajtajának nyitódása zavarta meg. Severe, Eusebius és Porter lépett be a helyiségbe. Úgy látszik, mindannyiuknak sikerült ideérniük időben.
– Üdvözöllek benneteket! – szólalt meg Petrus fennhangon. – Jó, hogy itt vagyunk mindannyian, jó lenne átbeszélni még egyszer a részleteket.
– Főleg úgy, hogy én abszolút semmiről sem tudok – mondta Porter, és várakozón öreg mentorára nézett.
– Persze, persze – válaszolt Petrus. Az arcán egy pillanatra szórakozottság tükröződött. – Gyertek, üljetek le és kezdjük.
– Azt hiszem, szenátorként nekem kell kezdenem. – Severe gondterhelt arccal végignézett a termen, majd hangos sóhaj tekintetében folytatta. – Biztosan rengeteg kérdés fog megfogalmazódni a többiek részéről. Ami egyrészről teljes mértékben érthető, de mindenképpen meggyőzőnek kell lennünk. Egy dologban biztosak lehetünk: a Szenátus csak és kizárólag akkor ad felhatalmazást az akció elindítására, ha a tervünk biztos lábakon áll. Bármilyen bizonytalanság esetén nehéz helyzetbe kerülhetünk.
– Azért van több aduász is a kezünkben – mondta Petrus. – Azt hiszem, a Lea által képviselt lehetőséget Eusebius világíthatja meg érthetően, a katonai akciótervet pedig Porter fogja prezentálni.
– Minden terv készen áll. – Amint Eusebius kimondta a mondatot, egy pillanatra lecsukta a szemét és nyelt egy nagyot. A terv, habár acélosnak tűnt, egyelőre csak elméletben létezett, és a rossz hír, hogy ha elrontanak valamit, nem lesz lehetőség a javításra.
Porter kivárt egy kicsit, hogy összeszedhesse a gondolatait. Nem kételkedett sem magában, sem katonáiban, mégis, az éles harci helyzet hiánya bizonytalansággal töltötte el.
– A katonák készen állnak. Ha pontosan tudjuk, mi lesz a feladatunk, akkor minden erőnkkel azon leszünk, hogy segítsük sikeresen végrehajtani a tervet.
Lea csak ült, és hallgatta a körülötte lévőket. A mondataik alapján mindegyikük magabiztosságot és meggyőződést sugárzott. A lány számára a kérdés mégis az volt, hogyan csatlakozik ő a történetbe – mert ezt valahogy mindenki elfelejtette közölni vele.
– Darius Wilheym a rangidős szenátor – mondta Severe. – Ha őt meggyőzük, nyert ügyünk van.
– Pontosan – válaszolt a fel sem tett kérdésre Petrus. – Ő a kulcs. Rá kell koncentrálnunk. A többiek részéről biztosan lesz néhány kukacoskodó keresztkérdés, de Darius véleménye jelentősen befolyásolni fogja a szavazás kimenetelét.
Lea elérkezettnek látta az időt arra, hogy ő is kicsikarjon néhány részletet a jelenlévőkből. Éppen nyitotta volna a száját, amikor a terem jobb oldalán megnyílt a fal, és egy titkos rejtekajtón keresztül férfiak léptek be a helyiségbe. Mindannyian sötétkék, arany hímzéssel díszített köpenyt viseltek. Az élen haladó, magas ősz hajú férfi – aki az előbb elmondottak alapján csakis Darius lehetett – odavezette a menetet az asztalokhoz, majd megállt a festmény alatti központi helyen. Severe felállt, és a többiekkel egyetemben a saját helyéhez ballagott.
– Üdvözöllek mindannyiótokat! – Darius dörgő hangja betöltötte a termet, felszakítva a hirtelen beállt csendet. A szenátorok ránéztek, majd mindannyian meghajoltak az asztal irányába. – Kérem, foglaljatok helyet!
Leültek. Lea egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Zavarta a bevonulásból és a jól látszó kötöttségekből áradó hideg elegancia. Úgy érezte, a szenátus és közöttük lévő, eddig is tetemes távolság most fényévnyire nőtt. Valahogy nem így képzelte az emberek felemelkedéséért küzdő szervezet vezetőit. Egy kicsit túlságosan színpadiasnak és mesterkéltnek tűnt neki az egész. De nem akart tények nélkül ítélkezni, kíváncsian várta, mi fog történni.
– Az elmúlt napok történései vezettek arra, hogy össze kell hívnunk ezt a rendkívüli gyűlést. – Severe hangja olyan nyugodtnak tűnt, mintha csak átlagos, mindennapi dolgokról beszélne. – A mai napon történtek után nem ülhetünk tovább karba tett kézzel. Azt hiszem, kijelenthetjük: eljött a cselekvés órája!
– Ha a levert tüntetésről beszél, kedves Callidon, akkor azt kell mondjam, ez a sajnálatos esemény egyáltalán nem elég ahhoz, hogy minden eddig elért eredményünket sutba dobva fejjel menjünk a falnak. – Minden szem a Darius mellett ülő szenátor felé fordult. A madárcsontú, törékeny férfi hangját szinte alig lehetett hallani. – Azt gondolom, most, hogy idáig eljutottunk, nagyon oda kell figyelnünk minden lépésünkre. Az egész világ sorsa a kezünkben van!
– Megértem az aggodalmait, Pigeon szenátor, de nem osztozom bennük – válaszolta Severe. – De ne én beszéljek. Petrus, kérem, vegye át a szót.
– Köszönöm, barátom – szólalt meg Petrus, majd lassan felállt a helyéről és rátámaszkodott a súlyos szék támlájára.
Körbenézett az egybegyűlteken. Sokan a szenátorok közül harcostársai voltak, és olyan is akadt, akivel együtt töltötte a hosszú börtönéveket. Mégis, ahogy vizslatta az arcokat, azt a következtetést vonta le, hogy valami megváltozott. Eszébe jutottak Lea szavai. A lány kívülállóként nagyon is jól látta azt, ami a rendszeren belül régóta tevékenykedőknek szinte teljesen rejtve maradt: átlépték azt a pontot, amely után egyre jobban azokra kezdtek hasonlítani, akiknek uralmát megdönteni akarták… De talán még nem késő.
– Darius egyszer megkérdezte, miért nem csatlakozom az újonnan alakuló Szenátushoz. Pontosan emlékszem, hogy azt mondta: „Petrus, senki sem érdemelné meg jobban, hogy irányítsa az Ellenállást. Te, aki a véredet és hosszú éveidet adtad értünk, részt kell venned a döntéshozásban”. Meg kell mondanom, akkor még úgy éreztem, igazad lehet, barátom, de ma már jobban örülök annak, hogy nem így történt. Azt hiszem, a napi tevékenységeimben jobban tudtam képviselni szervezetünk érdekeit… Azonban az utóbbi napok eseményei rádöbbentettek arra, hogy a rossz úton járunk. Felfuvalkodottak lettünk, pökhendiek; olyasvalakik, akik feljebbvalónak érzik magukat bárki másnál. Most azonban itt az idő felébredni. Cselekednünk kell! Amíg mi a biztonságban építettük erőinket, nem vettük észre, hogy ellenfelünk utcahosszal előrébb jár. A hírszerzésünk által beérkezett információk alapján biztosak vagyunk benne: ha most nem próbálunk odavágni, később már nem lesz lehetőségünk.
– Petrus, aki csendben hallgat, majd vészmadár módjára vázolja a szörnyű jövőt! Mondd csak, mégis milyen bizonyítékaid vannak? – A baloldalon ülő középkorú szenátor határozott hangja sürgetést sugárzott. Petrus a válaszra nyitotta száját, de őt megelőzve Darius szólalt meg:
– Nagyjából értem, mire gondolsz, Tristam. Az effajta negatív mondatok mindenkiben felébresztik a szkepticizmust. Mégis, mindenkit arra kérek, adjuk meg Petrusnak a lehetőséget a kifejtésre. Petrus, elmondanád, mit is jelent mindez pontosan?
– Nos, azt hiszem a délutáni események híre mindannyiótokhoz eljutott. Mindenki, aki most itt ül, felelősséggel tartozik ezért. Ezt azt gondolom, nem kell jobban ecsetelnem. Amiről viszont még nem tudtok: a mai napon leégett a vezérlőterem, benne az összes számítógéppel, amelyek az Árnyék-projektben teljesítettek szolgálatot. Gyakorlatilag minden erőforrásunk elveszett, amivel közelebb juthatunk volna a rendszer gyengeségeihez. Severe, elmondaná az információt, melynek birtokába jutott?
– A tegnap esti tanácsülésen a technikai csoport irányítója bemutatta az Árnyék második lépcsős terveit.
A terem egy emberként zúdult fel. A szenátorokon látszott, hogy egyikük sem számított erre.
– Második lépcsős tervek? – kiáltott fel Darius. – Akkor tényleg igazad van, öreg barátom. Az orrunknál fogva vezettek minket.
– A terv része az – folytatta Severe, miután elült a zaj –, hogy kiterjesztik az Árnyék hatáskörét. Már nem csak a megfigyelés lesz a fő feladata, hanem az irányítás is.
– Micsoda? – kérdezte az előbb Tristamnak hívott képviselő. A bejelentés hatására szinte kiabálnia kellett, hogy elnyomja az újra feltörő éles zajt.
– Csendet! – Darius határozott hangja elcsitította a résztvevőket.
Lea, egy pillanatra úgy érezte magát, mintha egy óvodába került volna. Az élelmedett korú emberek úgy viselkedtek és vitatkoztak, mint a kisgyermekek. Egy-két perc is beletellett, amíg újra elcsendesedett a helyiség.
– A technikai részletekről én magam nem sokat tudok, de itt van körünkben Dr. Eusebius Wasiliewski, aki a kibernetikus rendszerek vezető szakértője. Robotkísérletei mellett az Árnyék alapjainak megalkotásán is munkálkodott.
Eusebius felállt. Már régen túljutott meghasonulásán, és úgy érezte, szembe tud nézni azokkal az emberekkel, akik eddig az ellentétes oldalon álltak – mégsem gondolta volna, hogy ilyen kínos lesz a helyzet. Eszébe jutottak Petrus szavai, aki a bűnről és bűnhődésről beszélt, és tudatosította magában, hogy elkezdheti személyes vezeklését.
– Ha az Árnyék a következő fázisba lép, hatalmat kap az összes elektronikus rendszer felett, stratégiai döntéseket hozhat és akár beleszólhat a katonai irányításba is. Innentől kezdve nemcsak mindent lát vagy mindent hall, hanem azonnal cselekedhet bárminemű egyéb engedélyeztetési procedúra nélkül. Ha ez megtörténik, esélyünk sem lesz eljutni hosszá és semlegesíteni őt. Arról nem is beszélve, ha sikerült egy központi irányítás alá tartozó android hadsereget is felállítani…
– És ha jól értettem, az egyetlen fegyverünk, mellyel felvehettük volna a harcot, megsemmisült – szólt közbe Darius.
– Pontosan – válaszolta Eusebius. – De még sincs veszve minden. Az első próbaüzemet csak néhány nap múlva tervezik. Addig kell cselekednünk.
– Akkor mégsem értem – mondta Darius. – Mégis, hogyan akarjuk kiiktatni a rendszert, ha semmi sincs a kezünkben?
Eusebius jelentőségteljesen Petrusra nézett, aki alig érzékelhetően biccentett egyet.
– Nos… Van egy nem teljesen kockázatmentes mód. Engedjék meg, hogy bemutassam önöknek Leát.
Lea felkelt a székből és biccentett az egybegyűlteknek. Eusebius közelebb lépett hozzá és megfogta a kezét. Kéz a kézben álltak szemben a Szenátussal – alakjuk szinte egybeforrott.
– Ne haragudjon… – szólalt meg újra Tristam. – Egy gyenge hölgy segítségével akarja felszabadítani a világot?
Porter végignézett Leán, és megállapította, még sohasem látta ilyen szépnek. Lea tekintete izzott, az arcát vörös pír öntötte el. Látszott rajta, hogy olyan energia birtokában van, amiről ők nem is álmodhatnak – de nem válaszolt; várta, hogy teremtője beszéljen.
– Lea valójában nem ember, hanem szintetikus humanoid. A neve egy betűszóból kifejthető: L-típusú Elemző Android. Én alkottam őt. Annyira akartam a létezését, hogy hagytam magam becsapni, és amikor mindezt észrevettem, már majdnem túl késő volt. Szerencsére kaptam egy esélyt, hogy jóvátegyek mindent.
– Egy android kezébe helyezné az emberiség sorsát? – Darius hangja korántsem hallatszott olyan kételkedőnek, mint amire Eusebius számított. Arra gondolt, beviszi a végső találatot.
– Lea ugyanúgy gondolkodik és érez, ahogy mi. Álmodik, szeret és gyűlöl.
– Az lehetetlen! – kiáltott fel Pigeon.
– Tényleg? És ezt ki ítélné meg? Maga, vagy bárki más? – kiáltott fel Lea. Szeméből düh és harag sugárzott a szenátor irányába. Eusebius hangosan felszisszent, ahogy megérezte markának szorítását. – Mégis, mit tudnak maguk erről? Egyáltalán, hogyan ítélhetik meg azt, amiről semmiféle tapasztalattal nem rendelkeznek? Akik itt állnak mellettem, arra kértek, segítsek maguknak és az emberiségnek. Azt mondták, én vagyok az egyetlen esély. Figyelmeztettek, hogy könnyen meghalhatok – és lehet, hogy furcsának hangzik, még nekem is problémát jelent a végső megsemmisülés… habár az önök szemében valószínűleg csak egy gép vagyok.
A terembe költözött halotti csendben egy légy zümmögését is lehetett volna hallani. A lány érzelmi kitörése mindenkit elgondolkodtatott. Az a vehemencia és energia, amivel Lea rendelkezett, teljességgel meglepte őket.
– Mi a pontos terv? – kérdezte végül Darius.
– Az akció hivatalos fedőneve: Árnyéktörés – mondta Petrus. – Bejuttatjuk Leát az Árnyékhoz, ő pedig rácsatlakozik az ellenség központi irányítóegységére. Lea fogja hordozni a vírust, mellyel megfertőzhetjük és megsemmisíthetjük az Árnyékot. Porter ezredes, meg tudjuk valósítani, hogy a katonáink segítségével mihamarabb megkezdjük az akciót?
– Akár már holnap, uram. Az alakulat ma délutántól harckészültségben várakozik. Kiképzésük kiterjedt az utcai harcra, személyvédelemre és vannak különleges egységeink is, akik speciális küldetéseket hajtanak végre. Bizton állíthatom, a lehetőségeinkhez mérten kellőképpen felkészültünk.
– Tehát azt állítja, hogy ez az egyetlen esélyünk – fordult Darius Severe Callidon irányába.
– Igen. Gyorsan és pontosan kell cselekednünk. Előfordulhat, hogy ha valamit elrontunk, nem lesz lehetőségünk a javításra.
Egy pillanatra elcsendesedett a terem. Lea arra várt, hogy a szenátorok többsége kérdések tucatjával fogja elborítani a társait – de nem történt semmi sem. Mindenki mélyen, a gondolataiba merülve ült, sokan kikerekedett szemmel bámultak előre. A kihúzott mellkasok és egyenes tartások meggörbültek, mintha mázsás súlyokkal terhelték volna meg őket.
Lea számított arra, hogy nem-emberi mivolta könnyű célpontot jelenthet majd a Szenátusnak, és maga is meglepődött, hogy senki sem emelte fel a szavát ez ellen. Az volt az érzése, a jelenlévők közül mindannyian belekapaszkodnának akár egy fűszálba is, ha az képviselné egyes-egyedül a reményt.
Darius felemelte a fejét. Lea rátekintett a rangidős szenátorra, aki legalább tíz évvel látszott öregebbnek, mint tíz perccel előtte.
– Ki támogatja az akciót?
Először nem mozdult senki, aztán kisvártatva felemelkedett néhány kéz, majd egyre többen jelezték támogatásukat. Végül Pigeon és Tristam is beadta a derekát, így az összes kar a magasba lendült.
Darius felállt, majd mélyen Petrus szemébe nézve megszólalt:
– Megállapítom, hogy a Szenátus megadja az engedélyt az akció elindítására. Petrus, a szenátus nevében felhatalmazlak: indítsd meg az Árnyéktörés hadműveletet!


7.

A Callidon birtokra egyszerű volt a bejutás. Claude egy kicsit meg is lepődött azon, mennyire könnyedén jutott át a kezdetleges védelmi rendszereken. Mintha Callidon nem számított volna komolyabb veszélyre.
Átjutott a kapun, majd végigosont a kastélyhoz vezető murvás út melletti sövénysor árnyékában. Az épület Claude szerény becslése szerint is legalább két-háromszáz éves lehetett. A dupla szárnyú tölgyfa bejárathoz széles lépcsősor vezetett fel. Az aktában lévő alaprajzról arra következtetett, hogy a hátsó oldalon lévő két ajtó valamelyikén észrevétlenül be tud jutni. A leírás alapján azt a bejáratot ritkán használták.
A nap éppen lebukott a hegyek mögött, mely még jobban megkönnyítette a behatoló dolgát. A leszálló félhomályban megközelítette az épület hátsó részét, majd csendesen elővette az elektromechanikus zártnyitó készüléket. A kis eszköz – melyet a különleges egységek számára fejlesztettek ki – jelentősen megkönnyítette a dolgát. Odalépett a zárhoz, majd precízen ráillesztette a nyitót a kulcslyukra. Halk zümmögés hallatszott, majd a zárnyelv halkan kattanva eltört. A mágnesek segítségével Claude visszahúzta a törött darabot a zár belső részébe, majd rátette a kezét a kilincsre, amely minden probléma nélkül kinyílt.
Claude elmosolyodott. Mindig is imádta a munka ezen részét: becserkészés, megfélemlítés, sakkban tartás – majd egy kis várakozás. Előre kíváncsi volt Callidon arcára, amikor betoppan majd az ajtón. Biztos volt benne, hogy a körülmények ismeretében a szenátor minden információt készségesen a rendelkezésre fog bocsájtani.
Kinyitotta az ajtót, majd belépett az épületbe. Egy keskeny folyosón állt. Nem messze tőle, a baloldalon, lépcsősor vezetett fel az emeletre. Egy pillanatra megállt és hallgatózni kezdett. A feje fölül halk tányércsörgésre és beszéd hangjaira lett figyelmes.
Az alsó szint kihaltnak tűnt. Felkapcsolta az elemlámpáját, majd végigaraszolt a lépcsőfordulóig; innen már leszűrődött annyi fény, hogy lekapcsolhassa a lámpát.
Óvatosan felfelé indult a lépcsőn, jól megválasztva minden lépést. Itt állt a célegyenesben, és véletlenül sem akarta megkockáztatni, hogy felfedezzék. Inkább több időt szánt az előkészületre, mintsem később duplán dolgozzon.
Drummond nem mondta biztosra, hogy Callidon lehet a besúgó, mégis, Claude érzékei azt súgták, ebben a játszmában nem veszíthet. Abba pedig nem volt hajlandó belegondolni, egy esetleges hiba esetén milyen büntetésre számíthat.
Elhessegette a gondolatokat. Nem akart mostantól ezzel foglalkozni. Összerakta a tervét, és most már nem akart eltérni tőle.
Felért a lépcső tetejére, amely egy újabb, hosszú keresztfolyosóba torkollott. Balra nem érzékelt mozgást, azonban a másik irányban újra meghallotta a tányércsörömpölést. Közelebb lépett az ajtóhoz, amelyet nem csuktak be rendesen. Egy vékony csíkban sárga lámpafény tört ki a folyosóra, megszüntetve a sötétséget.
Claude elővette a pisztolyát, és rátette a tenyerét a gömb alakú kilincsre. Várt néhány másodpercet, majd hirtelen lendülettel feltépte az ajtót és belépett a helyiségbe.
– Jó estét, Mrs. Callidon! – kiáltotta harsányan, közben fegyverét az helyiség közepén álló nőre.
A nő csak nézett vissza rá, kikerekedett szemmel, majd elengedte a kezében lévő tányért, amely hangos csörömpöléssel tört szét a járólapon.  Látszott rajta, hogy meglepte a nem várt esemény. Az étkezőben rajta kívül egy tíz év körüli kislány, és egy öt-hatéves fiúcska tartózkodott.
– Ha pénzt akar… – kezdett bele a mondatba, de Claude közbevágott.
– Nem, asszonyom. Nem erről van szó. Ennél sokkal izgalmasabb az ok, amiért itt vagyok. Kérem, üljön le az asztalhoz! – Miközben beszélt, a fegyverével az asszonyhoz legközelebb álló székre mutatott.
A kisfiú halkan pityeregni kezdett. Nővére odalépett hozzá és átölelte, majd suttogott valamit a fülébe. A fiú bólintott és lassan abbahagyta a sírást.
Mrs. Callidon lábából hirtelen kiáramlott az erő. Lépett kettőt, majd erőtlenül lerogyott az asztalhoz. Átkozta a pillanatot, amikor a komornyikot kimenőre engedte. Fogalma sem volt arról, mit akarhat az idegen. Viszont ha nem pénzt, akkor…
– Most szépen megvárjuk aput – mondta Claude. – De előbb, azt hiszem, garantálnom kell, hogy senki ne csináljon semmilyen butaságot.
– Tudja, a férjem a Tanács…
– Igen, tudom, ki a maga férje. Teljes mértékben tisztában vagyok vele. Azt hiszem, felesleges a további beszéd… csak fárasztaná magát. Azt javaslom, inkább nyugodjon meg egy picit, és helyezze magát kényelembe.
Claude kivett a sebéből egy vastag, szürke ragasztószalagot, majd módszeresen az asztal karfájához és lábához kötözte a végtagokat. Már majdnem befejezte a műveletet, amikor murván haladó autó jellegzetes zaját hallotta meg.
– Úgy látszik, megjött a ház ura. Mindenkit megkérnék, hogy a saját érdekében maradjon csendben!
Nemsokára ajtónyitódás hallatszott az alsó szintről, majd nem sokkal ezután cipő kopogott a parkettán.
– Hahó! Megjöttem! Merre vagytok? – hallatszott Severe hangja.
Claude pajkosan kacsintott a túszai irányába, majd a mutatóujját a szája elé tette.
– A konyhában vagytok?
A léptek zaja a lépcső irányából hallatszott, majd az ajtó előtti folyosóról.
Aztán kinyílt az ajtó.
– Üdv itthon, képviselő! – mondta fennhangon Claude. – Vagy inkább szólítsam szenátornak?
Severe-nek elakadt a lélegzete. A szeme elé táruló látvány minden rémálomnál szörnyűbbnek tűnt. Egy pillanatra annyira megzavarodott, hogy egy hang sem jött ki a torkán.
– Csaknem elakadt a szava? – folytatta Claude. Átfutott az agyán, ez a sokkhelyzet a legalkalmasabb arra, hogy blöfföljön. – Ne is tagadja, hogy az Ellenállás bérence. Minden információ a rendelkezésünkre áll magáról. Már régóta figyeljük. Az lesz a legokosabb, ha most szépen elmond nekem mindent… és akkor talán senkinek nem esik bántódása – fejezte be a mondandóját, közben a fegyverrel a gyerekek irányába intett.
Severe az ajtó előtt állt, és elöntötte a pánik. A fegyveres idegen mondatai hideg jéggé fagyasztották ereiben a vért.
– Nem tudom, miről beszél – jött ki az erőtlen mondat az ajkán.
– Tényleg? Mr. Callidon, kérem, ne rontson tovább a helyzetén. Gondoljon bele, ha együttműködik, akár el is felejthetjük ez az incidenst. A feletteseimtől felhatalmazást kaptam arra, hogyha segít nekünk, családja megtarthatja mindenét és ön bűnbocsánatot nyer. Hát nem ér ennyit az igazság?
Severe úgy érezte, mindennek vége. Két utat látott maga előtt. Vagy tagad – és előbb vagy utóbb lebukik, ráadásul veszélybe sodorja a családját, vagy beszél, feladva barátait és a közös ügyet – melyben napról-napra kevésbé hitt. Aztán hirtelen eszébe jutottak az apja szavai, és előtört belőle a rég eltemetett, simulékony Callidon-mentalitás, melyet egész életében elutasított, és úgy hitte, őbenne nem is létezik.
A szavak, amelyeket sohasem szeretett volna a saját szájából hallani, automatikusan buktak ki a száján.
– Jól van. Maga győzött… elmondok mindent.
– Nagyszerű! – kiáltott fel Claude. – Akkor kezdheti is! Minden részletre kíváncsi vagyok.


8.

Porter és Lea együtt hagyták el a tanácstermet. Lifttel felmentek a lakónegyedek szintjére, majd szótlanul bandukoltak tovább a lakószobák irányába.
Néhány perc múlva elérték a férfi és női részleget elválasztó csomópontot. Lea majdnem megtorpant, hogy elbúcsúzzon a férfitól, de Porter leszegett fejjel, egyenesen maga elé meredve sétált tovább mellette. Lea megállt, majd ránézett a csuklóján viselt digitális órára, ami fél tizenegyet mutatott.
– Porter, nem kell elkísérned. Most már egyedül is visszatalálok a helyemre.
A férfi egy pillanat alatt visszazökkent a valóságba. Szembefordult Leával és megfogta mindkét kezét. A lány belenézett Porter zavaros szemeibe.
– Azok után, ami történt… hogy most már tudod, mi vagyok valójában, nyugodtan túlléphetünk ezen – mondta. – Tudom, érzem, első látásra megkedveltük egymást, de… ez így nem fog működni. Annyira különbözőek vagyunk!
Porter egy ideig csak állt szótlanul, mintha fogalma sem lenne arról, mit tegyen. Hiába próbálta titkolni, de látszott rajta, hatalmas harc dúl a lelkében.
– Igen. Azt hiszem, igazad van – szólalt meg végül. – Minden megváltozott. Addig a percig, amíg nem léptél be az életembe, csak fél embernek éreztem magam. Mióta ismerlek, újra van értelme az életemnek – és ezen az sem változtat semmit, hogy nem vagyunk egyformák. – Itt egy pillanatra megállt, mintha valami fontosat akarna mondani. Hosszú másodpercek teltek el, aztán Porter végre kinyögte, ami a szívét nyomta. – Szeretlek, Lea. Nem csak érted, hanem önmagamért is. Eddig nem akartam beismerni, de… szükségen van rád.
Lea szólni akart, de egy furcsa, eddig még sohasem tapasztalt, fojtó érzés megakadályozta ebben. A szúró gombóc, ami hirtelen kitöltötte a torkát, felfelé kúszott, egészen a nyelvéig. Aztán hirtelen, minden előzmény nélkül, könnyek peregtek le az arcán.
Porter felemelte a kezét, megfogta az arcát, majd hosszan, szenvedélyesen megcsókolta. A leheletük melege és a forró könny lecsapódó párája egy végtelennek tűnő pillanatra összetapasztotta ajkaikat.


9.

– Nem gondoltam volna, hogy ennyire egyszerű lesz! – sóhajtott fel Petrus.
Eusebius ránézett, majd határozottan biccentett egyet.
– Én is nehezebb menetre számítottam.
A tanácsterem, ahol rajtuk kívül nem tartózkodott senki, Petrus számára komorabbnak és hidegebbnek tűnt, mint eddig bármikor. Nem hitte volna, hogy ilyen élelmedett fejjel új dolgokat fog megtanulni az élettől – de be kellett vallania magának, hogy tévedett. Átgondolva a történteket, most már teljesen biztos volt abban, hogy Lea érkezése volt az a pont, amely kizökkentette őt – és őáltala az egész rendszert – abból a tetszhalott állapotából, amelybe az évek során került.
– Eusebius, mit gondolsz, te és Lea véletlenül kerültetek ide?
Eusebius hosszan a gondolataiba merült, mielőtt válaszolt volna. Talán néhány hónapja furcsállott volna egy ilyen kérdést, sőt, az is lehet, hogy csípőből elutasította volna… de azóta sok minden megváltozott. A tudata kinyílt, lehullott az elméjéről a lepel, amely másmilyennek láttatta vele a dolgokat, mint ahogy azok valójában léteznek. Úgy érzete, egyre tisztábban érzékeli a valódi világot.
– Nos, ha belegondolok, Lea jelenléte milyen változásokat indított el, akkor azt kell mondjam, tényleg érdemes elgondolkodni egyfajta tudatosságon. Bár ha tudományos úton nézzük, az egész élet egymásra épülő döntések sorozata. Aznap, amikor felnyílt a szemem, megadtam Leának a lehetőséget, hogy ő is lásson – viszont önmagától indult el az úton. Senki sem befolyásolta.
– Valószínűleg furcsán hangzik, de… ő az egyetlen esélyünk, és pont most, amikor a legnagyobb szükségünk van rá, ő egyszerűen betoppan…
– Lehetséges – szakította félbe a mondatot a kibernetikus. – Egy dolgot azonban nem szabad elfelejtenünk: az ő ittléte csak egy lehetőség. Ha nem ragadjuk meg megfelelően, esetleg elbukunk, értelmét veszti az egész fejtegetés.
– Persze, persze. Vedd úgy, hogy egy szentimentális vénember fecsegését hallgatod! – mondta Petrus, és felnevetett. Úgy látszott, ma semmi sem veheti el a jó kedvét.
– Ne vádold magad! – mondta Eusebius, majd ő is nevetni kezdett. Az idejét sem tudta, mikor tört ki belőle az effajta, heves érzelem. Az utóbbi években biztosan nem. Kislánya halála, majd a feleségétől történő fokozatos elhidegülés keserűvé tette, és az egykor vidám tudósból egy csak a munkájának élő, távolságtartó emberré vált.
– Nem lesz egyszerű bejutni a központi vezérlőbe – mondta Petrus. – Ha csapataink segíteni is tudnak Leának, valamilyen egyéb figyelemeltelésre is szükség lesz.
– Pontosan. Éppen ezért leszek ott. Nemcsak Lea felkészítése a feladatom, hanem az akció lebonyolításában és részt kell vennem. Van tervem, hogyan jutok majd be az épületbe, a többi pedig majd a jó időzítésen és a szerencsén fog múlni.
– Értem. Arra mindannyiunknak szüksége lesz, barátom. Azt javaslom, ne habozzunk tovább, kezdjük meg az előkészületeket.


10.

A telefon tizedszer csöngött ki. Claude már majdnem letette, amikor végre beleszólt az ismerős hang.
– Remélem, jó oka van rá, hogy ilyenkor zavar, fiam.
– Uram. Megvan a bizonyíték Callidon ellen. Egy kicsit megizzasztottam az emberünket, aki készségesen kiöntötte a lelkét.
– Bántotta?
– Nem volt rá szükség… egy kis pszichikai ráhatás, és ment minden a maga útján. És persze magammal hoztam egy biztosítékot is: Petert, Callidon fiát.
– Nagyon helyes. – Drummond áldotta az eszét, hogy nem értesített senkit az akcióról. Tudta, ha Claude-nak igaza van, egy olyan adukártyával látogathatja meg Dorotát, ami valószínűleg egy konkrét kormányzati pozícióba röppentheti őt. – Azonnal jöjjenek hozzám. Itt mindent megbeszélünk.
– Értem, uram. Tíz perc és ott vagyunk.

Peter halkan zokogva ült az anyósülésen. Szorosan összekötött kezei kezdtek zsibbadni. Felnézett a borostás, halványkék szemű férfira, akinek szeméből sütött a kegyetlenség.
– Hé! Fogd már be a szádat, öcsi! – förmedt rá Claude. – Nem foglak bántani… már ha az apád mindent úgy tesz, ahogy megbeszéltük. Márpedig, hidd el nekem, mindent úgy fog.
A kisfiú nem válaszolt, csak halkan szipogni kezdett. Túlságosan meg volt rémülve ahhoz, hogy felfogja, ami történik vele.
Fél kettő is elmúlt. A sugárúton rajtuk kívül senki sem közeledett. Ennek ellenére, Claude kínosan ügyelt arra, hogy betartson mindent közlekedési szabályt. Nem szeretett volna rendőrök előtt magyarázkodni, vajon mit keres nála egy összekötözött, hatéves fiú. Persze azután, hogy főnöke átveszi tőle a dolgot, ennek már nem lesz semmilyen jelentősége. Mr. Drummond majd mindent elintéz – ahogy mindig is szokta.
A ház a kertváros Győzelem Térhez közeli részén helyezkedett el. A környéken új építésű, többszintes paloták sorakoztak sövénykerítéssel és hosszú kocsibejáróval. A birodalmi elit többsége erre lakott. Persze nem a legmagasabb tisztségviselők éltek itt, de mégis elég fontos emberek, akik segítették mozgatni Központváros – és ezzel együtt az egész világ – rendszerének rozsdás és nyikorgó fogaskerekeit. Bankárok, állami osztályvezetők, a rendőrséget és az egészségügyet irányító emberek találtak itt otthonra az elmúlt évtizedekben.
A kerületbe már a bejutás sem volt egyszerű. A házak mögött árammal védet drótkerítés rendszer állt, teljes mértékben lehetetlenné téve a terület megközelítését. Az egyetlen út a biztonsági őrökkel és sorompóval védett fő átjárón keresztül vezetett.
Claude óvatosan a sorompó mellé gurult, és leeresztette az ablakot. A nyár közeledtének ellenére a levegő csípős és kellőképpen hűvös volt, hogy felélénkítse a fáradt ügynököt. Claude kinyújtotta a kezét, és a főnökétől kapott chipkártyát a leolvasóhoz érintette. A sorompó hang nélkül felnyitódott. Claude odabiccentett a bódéban ücsörgő, félálomban lévő őrnek, majd áthaladt a kapun. Végiggurult a főúton, majd a harmadik keresztutcán jobbra kanyarodott. Úgy látszott, már várják őket. A felhajtón égtek a lámpák. Claude hátramenetbe kapcsolta az autót és begurult egészen a garázsajtóig.
Drummond már várt rájuk. Fürdőköpenyben volt, a lábán zárt papucsot viselt.
– Hozd utánam a gyereket! – mondta. – Hátramegyünk a garázs alatti dolgozószobába.
A garázs hátsó részén – ahol az ember azt gondolta volna, hogy már semmit sem talál – keskeny csigalépcső vezetett le a mélybe. Drummond elől ment, mögötte Claude, aki a vállánál fogva vezette a gyereket. A kisfiú egy szót sem szólt. A sokk megbénította, gépiesen menetelt az ügynök mellett.
Kétemeletnyit mentek lefelé, amikor elérték a lépcsősor alját. A lenti iroda hosszú építésű volt, és elég tágas ahhoz, hogy ínséges időkben egyéb funkciókat is ellásson. A helyiségben egy íróasztal állt, rajta számítógéppel és egyéb, irodában használatos eszközökkel. A szemközti fal mellett egy szürke, akták tárolására alkalmas fémszekrény tornyosult. A fehér falak bántó élességgel sugározták vissza az erős neonlámpák fényét.
Drummond leült az íróasztal mögé a forgószékbe, Claude és Peter pedig egy kétszemélyes kanapén foglalt helyet.
– Nos, Claude, vágjon bele. – Miközben beszélt, bekapcsolta az asztalba épített hangrögzítőt. Szerette volna, ha később nem kizárólag a saját emlékezetére kellene hagyatkoznia.
– Severe Callidon a mi emberünk. Nemcsak hogy áruló, de tagja az Új Szövetség Szenátusának.
– Valahogy mindig gyanús volt nekem – mondta Drummond. – A jelentések szerint az utóbbi időben kevesebbet járt a kormányülésekre, sőt, sokszor napokra eltűnt. De így már érthető minden.
– A Szövetség főhadiszállása a város szélén lévő régi, elhagyatott bányaterület tárnaszintjén található.
– A régi bánya! Hm… azt kell mondanom, ellenfeleink sokkal okosabbak, mint gondoltam.
– A járatok egészen a város alá benyúlnak, így az ellenállók mozgástere igen széles. De van ennél sokkal fontosabb információm is: két napon belül megtámadnak bennünket.
Drummond magában hálát rebegett, hogy Claude-ra bízta ezt a kényes ügyet. Még alig tudott valamit a részletekről, de biztos volt benne, hogy ügynökének információi nélkül nagy bajban lennének.
– Ne habozzon, fiam, mondjon el mindent.
– A támadás az Árnyék ellen irányul. Az akció katonai támogatással történik, de a kivitelező a Dr. Wasiliewski által kifejlesztett android.
– Valószínűleg rájöttek a rendszer hatáskörének szélesítésére, és még az élesítés előtt akarnak reagálni. Briliáns!
– Hogyan, uram?
– Claude, ellenfeleinknek vág az eszük és nagyon veszélyesek. De ez a precízség jelenti majd a vesztüket. Túlságosan egy lapra tesznek fel mindent, ráadásul neked köszönhetően pontosan tudni fogjuk, mikor mire készülnek.
– Uram, mi legyen a szintetikussal? Ha gondolja, behatolhatunk egy különleges egységgel, és…
– Jobb ötletem van – szakította félbe a mondatot Drummond. – Két legyet ütünk egy csapásra. Besétálnak a csapdánkba, és onnan már nem menekülnek. Nem csak a lányt fogjuk megszerezni, de örökre megsemmisítjük az Ellenállást. Claude, jó munkát végzett. Hagyja itt a fiút. Majd értesítem a további tervekről.
Claude egy szó nélkül felállt, biccentett, majd néhány másodperc múlva eltűnt a csigalépcsőn.
Peter halkan nyögdécselni kezdett a kanapén. Claude távoztával még jobban megrémült, és az idős, komor arcú alak jelenlétében még annyira sem érezte magát biztonságban, mint elrablójával.
Drummond felé fordult, majd a lehető legnyájasabb hangján – ami így sem hallatszott túlságosan meggyőzően – próbálta nyugtatni a fiúcskát.
– Nyugodj meg, fiam. Nem kell félned… most már minden rendben lesz.
– Az anyukámat akarom! – Peter erőtlen hangja furcsa visszhangot keltett a tágas teremben.
– Annak is eljön az ideje, de addig még egy kicsit tűrnöd kell. Ha minden jól megy, rövid időn belül láthatod a szüleidet. Nem akarunk bántani. – Drummond utolsó mondata inkább kegyes hazugság volt, és talán egyfajta kívánság is. Csak remélte, hogy minden gördülékenyen megy majd. Nem akarta bántani a fiút, de ha szükség lenne rá a Világegység érdekében, akkor meg fogja tenni.
Rápillantott az órára. Hajnali három is elmúlt már. Egy pillanatra hezitált, majd döntött és tárcsázta a főnöket. Úgy gondolta, Dorota nem fogja rossz néven venni, ha felhívja a jó hírrel az éjszaka közepén.
Nemsokára úgyis végleg eltörlik a gyenge és szánalmas felkelést.


11.

A kis szoba párában úszott. Leának eszébe jutott, hogy a romantikus könyvek az ilyen állapotot a szerelem illatának hívják.
Elmosolyodott.
Porter mellette feküdt az ágyon, hangos szuszogása betöltötte a szűk helyiséget.
Lea visszagondolt a gyönyörű éjszakára. Furcsának tartotta, hogy életének legszörnyűbb és legcsodálatosabb napja egy és ugyanaz. Amikor megtudta magáról az igazságot, egy világ omlott össze benne – de mindezt elhomályosította, amit Porterrel szemben érzett.
Tudta, hogy két nappal ezelőtt nem lett volna képes erre. Akkor még valami hiányzott belőle. A korlátok, melyek lehullottak róla, egy olyan titkos világra nyitottak kaput, amit elképzelni sem tudott eddig.
Egy kicsit morbidnak találta, hogy éppen akkor érzi magát először igazán embernek, amikor kiderül, hogy mégsem az – de nem akart többet foglalkozni ezzel. Amikor Petrus felkérte, hogy segítsen az elnyomott embereken, nem habozott dönteni. Persze kívülről úgy tűnt, morfondírozik egy kicsit, de legbelül az első pillanatban tudta a választ.
Arra gondolt, mi lett volna, ha mégis embernek születik. Lett volna egy átlagos gyermekkora, valószínűleg végigjárja az általános és középiskolát – talán az egyetemet sem hagyja ki. Aztán esetleg hozzáment volna valakihez, akinek gyermekeket szül…
Egy átlagos élet.
Ha kapott volna döntési lehetőséget, valószínűleg akkor sem ezt választja. Abban az esetben – habár valószínűleg sohasem tudja meg – megvezetett és elnyomott ember marad, aki anélkül éli le az életét, hogy tudná, mi történik körülötte.
Lehetőséget kapott arra, hogy ne csak a saját, de a világ sorsát is befolyásolja. Rajta áll vagy bukik minden. Érdekes módon a hirtelen jött felelősség még jobban ösztönözte. Bízott a többiekben és magában is.
Azt olvasta egyszer egy híres pszichológus könyvében, hogy az Ember alapvetően önző természetű. Mindenre képes a saját jóléte és kényelme érdekében. Bármire. Még arra is, amit el sem tudnánk képzelni. Később az író tovább taglalta és elemezte a részleteket, kibontotta a bizonyítékokat, melyeket megcáfolhatatlannak állított be. Azonban Lea, ezen az éjszakán Porter mellett fekve rájött arra, hogy a pszichológus tévedett. Amit leírt, az általánosságban igaz az emberre; mégis, a könyvben rejlő igazságok alól van kivétel. Lea úgy gondolta, azok az emberek, akik képesek éjjel-nappal azért dolgozni, hogy az emberek visszakapják a szabadságukat, nem ilyenek. Még a pökhendi és néha felfuvalkodottnak látszó Szenátus tagjai sem. De ez pont erről szól: nincs fekete és fehér – csak az ember önmaga, a saját hibáival és erényeivel.
Érezte, lassan rátör az ólmos fáradtság. Hosszú volt a nap, és a következő még hosszabb lesz. Aludnia kell.
Nemsokára megváltozik minden. Készen kell állnia a feladatra, hogy ne az ő felkészültségén múljon a siker. Átölelte Portert, majd lecsukta a szemét és mély álomba merült.















Központváros
Negyedik közjáték – titkos bázis, bányák



Mi történt hát? Micsoda titkos ellenállás, micsoda földalatti erő bénítja meg így azt az óriási erőfeszítést, amely ezeket a szenvedő kisembereket ki akarta szabadítani sötét rabszolgaságukból?

Émile Zola - Igazság



Két éve vagyok itt. Akkoriban még nem sokan voltunk. Csak pár srác és lány, akiknek elegük lett a rendszerből.
A titkos szervezet egyszerre tűnt izgalmasnak és valóságosnak. Megfogható volt a maga egyszerűségében. Dinamikusan fejlődött, az embereket pedig reménnyel töltötte el – mert mindenki reményre áhítozott –, ahogyan azóta is.
Én is így éreztem.
Éppen a negyedik évet kezdtem a középiskolában, amikor felkeresett minket egy titokzatos ember. A nevét nem említette, csak annyit árult el magáról, hogy toborzóként tevékenykedik az Ellenállás számára. Jobban belegondolva, elég bátor tette hajtott végre azzal, hogy első mondatával leleplezte magát – akárki fogja magát és elrohan a Világegység helyi központjába, a férfit negyed órán belül elfogják. De senki sem tette. A férfi utólag bevallotta, ez a reakció egyáltalán nem lepte meg: régóta figyelt már bennünket, és felvette a csapatot azok közé a megfigyelt gyerekek közé, akiket szeretett volna megszólítani.
A parkban ültünk. Tíz-tizenkét gyerek, akik az osztályon belül a keménymaghoz tartoztak. Mondhatom azt is: jó barátok voltunk. Mindannyian a város peremén található hatalmas lakótelepen laktunk. Nem mondanám, hogy nyomorogtunk, de nem éltünk túlságosan jól. Szüleink általában kétkezi munkával foglalkoztak, néhányunk szülője pedig titkárságokon töltött be alacsony pozíciót. A fizetésük csak arra volt elég, hogy kifizessék a számlákat és ételt vegyenek. A férfi ebből a lecsúszásban lévő középrétegből próbált embereket toborozni az Új Szövetség számára.
A monológ több mint egy óráig tartott. A kérdések a fejemben pedig egyre csökkentek és csökkentek. Mire abbahagyta a beszédet, úgy éreztem, minden lényeges dolgot megvilágított. Beszélt a múltról, amikor még a szüleink is csak kisgyermekek voltak. Részletesen leírta a régi világot – annak minden szépségével és árnyoldalával együtt. Mondhatom, ez tette az elmondottakat hitelessé. Szavai hatására nem egy tökéletes világ bontakozott ki a szemeink előtt, hanem egy hihető, elfogadható, szerethető Föld, amely még a saját tökéletlenségében is sokkal több pozitívumot tartalmazott, mint a mostani.
Ezért léptem be. Hittem abban, hogy amiért harcolunk az nem csak a mi, hanem az egész minket körülvevő világ javát is szolgálja.
A középiskola elvégzéséig információt gyűjtöttem a rendszerről, valamint megpróbálkoztam olyanokat is beszervezni, akik arra érdemesnek látszottak. Nem volt nehéz: az emberek többsége olyan negatívan látta a jövőt, hogy egy részük nagyobb meggyőző erő alkalmazása nélkül is belépett. Néhányan a rendszer részei maradtak, és megpróbáltak naprakész információkkal ellátni a rendszert. Mások – köztük én is – az aktivista idők után ténylegesen is csatlakoztak a földalatti mozgalomhoz. Katona lettem. Harcolni akartam az elnyomók ellen. Olyasvalamit szerettem volna tenni, ami kézzel fogható.
Talán kicsit forrófejűként döntöttem így. Fiatal korom tapasztalatlansága elhomályosította előttem azt a nehéz és hosszú utat, amit egy ilyen komoly változás igényel. Egyből akartam a sikert, és ez első hónapokban egyre türelmetlenebb lettem. Amíg a katonai kiképzés folyt, elvonta a figyelmem az állandó tanulás és koncentráció, de amikor véget értek a komolyabb kiképzések, egyre több és több időm maradt gondolkodni.
Egy kicsit lomhának éreztem az egészet. A saját szerveztünk nem kevéssé tűnt széttagoltnak és bürokratikusnak, mint a Világegység rendszere. Nagyapám azt mondaná rá: „fiam, a malmok mindig lassan őrölnek” – és igaza is lenne. Mert a világ nagy. És bonyolult rendszereket nem lehet egyszerűen megváltoztatni.
Teltek az évek. Mi pedig gyakorlatoztunk és készültünk a bevetésre. Lassan mindenki elfáradt és hitehagyottá vált. Ettől függetlenül senki sem beszélt erről – talán mindenki úgy érezte, hogy a bizonytalanság önmaga indítana be visszafordíthatatlan folyamatokat.
Aztán történt valami és a katonák újra sugdolózni kezdtek. A bázison terjedő pletykák szerint a lány, aki nemrég tűnt fel, teljesen felkavarta az állóvizet. Mindenki újra bízik, és érzi, hogy újra beindult valami. Valami nagyszabású, visszafordíthatatlan, ami alapjaiban rázza meg a világot.
Azóta készülök. Talán csak néhány nap és a tettek mezejére lépünk – megvalósíthatjuk, amit mindig is akartunk.
Mert az új kornak mihamarabb el kell jönnie…

**