Sci-fi, időutazás, Brúszvilisz. Elég-e ez a hármas ahhoz, hogy sikeressé tegyen egy filmet? Maga a sci-fi sokakat megmozgat, az elképzelt fantáziavilágba történő néhány órás „bemerülés” kikapcsol minket a mindennapok monoton rohanásából. Ilyenkor az átlag néző megpróbál átszellemülni, és a mai sivár és sablonos filmek világában előítéletektől mentesen végigélvezni a mozit. Ha történetesen egyszerű szórakozásra vágyunk, távol tartva magunkat minden fajta tudományos magyarázattól, akkor leülve és megnézve például a Vissza a jövőbe (Back to the Future) című szériát, jól fogjuk érezni magunkat. Ilyenkor nem foglalkozunk olyan dolgokkal, mint a paradoxonok témaköre, vagy hogy miért is pont nyolcvannyolc mérföldes sebességre kell felgyorsítani a De Lorean-t az időugráshoz. (Bár arra talán mindenki emlékszik, amikor Marty anyja mással táncol és a fiú halványulni kezd a fényképen, ugye?)
Ha azonban éppen felöltjük komoly énünket, és arra szeretnénk kényszeríteni magunkat, hogy gondolkodjunk a mozi alatt – esetleg utána a kocsiban és este zuhanyozás közben –, akkor elvárjuk a pontosságot, a történetvezetési bakik elkerülését, egyszóval: azt a hitelességet, amikor nem gondolunk arra másodpercenként, hogy „ez most akkor mi volt?” Tehát nem csak az a lényeg, hogy az adott események tudományosan igazoltak, de az is, hogyan sikerül tálalni ezeket. Jó példa erre Michael Chrichton munkássága. Ő úgy oldott fel egy csomó problémát (Pl. Jurassic Park), hogy maga alkotta meg a tudományos alapjait a történetének, így az ő adott világának szabályaiba ez ott és akkor pontosan belefért. Ma már tudjuk ugyan, nem túl nagy a valószínűsége egy borostyánba évmilliókkal ezelőtt beleragadt szúnyog-DNS felhasználhatóságának, de hányan voltunk akkor akik éppen ezen agyaltak a film nézése közben? Gondolom nem sokan. A teremtett hitelesség volt az, ami átlendített minket ezeken az értelmezési „holtpontokon”. Összefoglalva kimondhatjuk, a történet jellege, az időutazás, mint téma, vagy egy ismert sztár megjelenése még önmagában nem jelent jó filmet. A csomagoláson kívül a belsőnek is hitelesnek és logikusnak kell lennie, mert különben tíz perc után már az óránkat lessük, mennyi van még a végéig.
Az utóbbi időben nem kényeztetnek el bennünket jó sci-fi-vel (azért vannak szerencsére kivételek – például a nagyon jól sikerült és izgalmas Pandorum), de még csak jó filmekkel sem. Személy szerint nekem idén a Looper (A jövő gyilkosa) volt második film, amit érdemesnek tartottam moziban megnézni (az első júniusban a se füle, se farka Prometheus volt). Szerencsére ezt a Looper rendező - forgatókönyvírója (Rian Johnson – Brick, The Brothers Bloom) is nagyon jól tudja. A film elejének bevezőjét ügyesen áthidalják a főszereplő, Joe fiatalkori énjének (Joseph Gordon-Levitt - Eredet, Lincoln) monológjával, aki beavat minket a közeljövő világának szabályaiba, működésébe. Azért Halivúúd mindig megmutatja nekünk a tuti jövőt (Huxley után szabadon), úgyhogy senki se számítson egyébre 2012 után (már ha még lesz valami, ugye), mint egy fejlett, technokrata társadalomra, amelyet a kiégett és kiüresedett emberi kapcsolatok és a drogok irányítanak, természetesen hatalmas nagyvárosokba zsúfolt emberekkel plusz lecsökkentett élettérrel. Szóval csak cseppentsd nyugodtan a szemedbe a szert, aztán indul a buli – legfeljebb fél nap kihagyás után kemény elvonási tüneteid lesznek. De tényleg, egyáltalán lényeges ez egy ilyen, céltalannak látszó világban?

Kép

2044-ben járunk, Amerikában, ahol gazdasági válság pusztít. A bűnözés nagy méreteket öltve tombol, valamint egy mutáció következményeképp a populáció tíz százaléka bizonyos mértékű és erejű telekinetikus képességekkel rendelkezik. Azt is megtudjuk, hogy 2074-re az időutazás is lehetségessé válik, de használatát azonnal be is tiltják. A jövőben a modern követési technológiák szinte lehetetlenné teszik a nem kívánt személyek likvidálását, így a gazdag gengszterek visszaküldik a halálra ítélt delikvenseket a múltba, hogy ott fizetett bérgyilkosok, a looperek (bezárók) végezzenek velük. Érdekesség, ha a gengszerfőnökök meg akarják szüntetni a looperek munkaviszonyát, egyszerűen visszaküldik őket múltbeli énjüknek, hogy ők végezzék be a munkát, zárják a kört (closing the loop). A fizetség ezüst az elvégzett „munkáért”, de ha önmagadat nyírod ki, a fizetésed aranyrúdban kapod meg. Ha azonban elvéted a célt, a jelenben is kínyírnak. Szóval marad a nyugis, mához képest minimum harminc év jólétben, aztán majd kiderül, mi lesz a jövőben. Helyes kis paradoxon, ugye? De lépjünk is ezen túl gyorsan, mert mint már említettem, jó történettel és logikus felépítéssel nem ezen fogunk majd gondolkodni a film alatt.
Hősünk, Joe éli a mindennapi – úgy látszik, ebben a korban cseppet sem kirívó, inkább elfogadott – életét, mint a kansasi maffia klán egyik loopere. Főnöke, Abe (Jeff Daniels) a jövőből érkezett, hogy rendbe tegye a dolgokat, melyek nem működtek túl flottul a jelenben. Abe szitén birtokol egy klubot, amit Joe sűrűn látogat, hogy találkozzon egy Suzie (Piper Perabo – Sakáltanya) nevű lánnyal. Reggel Joe barátunk unott arccal felmarkolja a sparhelt-kémény vastagságú shátgánját, majd kiballag a város szélén elterülő kukoricaföldre, ahol leterít egy kábé tizenhat négyzetméteres vastag műanyag fóliát, és vár. Majd aztán – mint egy varázsütésre – megjelenik a semmiből egy térden álló ember, akinek keze hátra van kötve, és a fejére zsák van húzva. Joe kibiztosítja a fegyverét, és szó nélkül szétfröccsenti a szerencsétlent. Jól reprezentálja a rendezés, hogy akár a gyilkolást is meglehet szokni úgy, mintha csak a cipőjét pucolná ki az ember minden reggel. Nem látjuk az arcot, a testtől hamar megszabadulunk, nincsenek érzelmek, és ha elég gyorsan vagyunk, akkor könyörgés sem. Ha elég gyorsak vagyunk…
De persze ha minden úgy működne, mint a nagy könyvben, akkor unalmas lenne az élet. És akkor miről szólna a film? Így hát, az egyik esti borozgatás közben beesik Joe-hoz egyik barátja, Seth (Paul Dano – Cowboys and Aliens), és szinte félőrülten meséli el, hogy éppen most küldték vissza a jövőbeli önmagát, hogy bezárja a kört, de amikor meghallotta, hogy saját maga (jó, nem?) egy olyan dalt fütyörészett, amit neki is az édesanyja énekelt gyerekkorában, leblokkolt, és nem tudta megtenni. Jövőbeli önmaga pedig elmenekült, most is szökésben van. Nos, ebben a világban az évszázados barátságok így foszlanak szét másodpercek alatt. Joe sokáig azon hezitál, hogy inkább feladja barátját (reprezentálva ezzel a már a mai korunkra is jellemző önző, önös érdekű viselkedést), aztán megkönyörül rajta, és az üldözök kopogtatásai közepette becsempészi a titkos kis szobába (amely mint kiderül, nem is olyan titkos), ahol a folyamatosan pluszban lenyúlt ezüst tömbjeit őrizgeti. Ha a kis fogdmegeket ki is lehet magyarázni néhány szóval, az ember torka azért jobban összeszorul, ha maga a nagy Abe hívatja magához. Joe azonban jól tudja, ebből a szorult helyzetből nehéz csak úgy kimagyaráznia magát az embernek, mégis megpróbálja. Hát hálivúúd ide vagy oda, nem nagyon sikerül neki. Abe előtt úgy látszik, nincsenek titkok, már az elején közli, hogyha hősünk feladná a barátját, akkor talán a fele ezüstöt nála hagyják. Hmm. Nem túl jó kilátások.
Végül aztán, amikor Abe biztosítja arról, hogy minden szeretete ellenére akár baja is eshet, és lőttek a gondtalan legalább harminc évnek, feladja Seth-et. A maffia pedig nem habozik. Elkapják a srácot, és miközben miszlikbe aprítják, jövőbeli énje is elszenvedi ugyanazokat a sérüléseket. Pech.

Kép

Mielőtt Seth jövőbeli énje elmenekült, említést tett neki egy jövőbeli nagyon erős gengsztervezérről, akit Esőcsinálónak (Rainmaker) neveznek, és aki most átveszi az uralmat, bezárva az összes kört. Joe talán már sejt valamit, de egész addig elhessegeti a rossz gondolatokat, amíg össze nem találkozik jövőbel Joe-val (Bruce Willis). A jövőbeli én elszabadul, Joe pedig utána. Végül – még mindig nem felfogva, hogy valójában ő is menekül – egy út menti étteremben találkoznak, ahol a jövőbeli Joe felfedi, hogy az Esőcsináló be akarta zárni a körüket, és közben a jövőbeli szerelmét (szerelmüket?) is megölték. Jövőbeli Joe azonban végzett kutatásokat, és rájött, hogy a három szám, ami hozzákerült a jövőben, három gyerek születési időpontját és helyét (ugyanaz a korház) tartalmazza. Nincs már hátra, mint egyenként likvidálni őket. A kérdés csak az, vajon a jelen Joe-jának mi lesz erről a véleménye.
A Looper című film egy igazán lebilincselő mozi, amely hihetően ábrázol egy lehetséges jövőt (főleg úgy, hogy mindenhonnan orrba-szájba ilyen jövőképet jósolgatnak most az okosok), igazi karakterekkel, izgalommal, és jellemfejlődéssel, ami mostanában rendszerint elsikkad a sci-fi filmekben. A történet sodrása magával ragad, a hossza ellenére kevés az üresjárat. Nem korszakalkotó mű, ezért ne várjunk égbeszántó új gondolatokat, de a mai sivár világban már ezek is úgy hatnak, mint egy pohár víz a sivatagban. Arról pedig ne gondolkozzunk túl sokat, hogy a fenébe kerül egy ember két megtestesülése ugyanabba a téridőbe.

A cikket a Fiction Kult honlapján is elolvashatjátok.