Harmadik fejezet
Szintetikus Ember



…aztán Baleyre rátört a lelkiismeret-furdalás, amiért barátját gondolatban robotnak titulálta. Belenézett Daneel jóindulatú szemébe (mióta olvas ki jóindulatot azokból a szemekbôl?)…

Isaac Asimov – A Hajnal bolygó robotjai



1.


– Azt hiszem, nemsokára itt az idő a cselekvésre, Severe – mondta Petrus, közben az asztalra rakta a kezében lévő porcelán teáscsészét. – A terv készen áll.
Severe Callidon, Világegység Tanács miniszterének tekintete egy pillanatra a távolba révedt, majd ránézett Petrusra.
– Igen, az gondolom, cselekednünk kell. Most már elég erősek vagyunk hozzá, hogy megmutassuk magunkat. A kérdés csak az, mikor kezdjük?
A miniszter által feltett kérdésnek mindketten érezték a súlyát. A szervezet, aki eddig a bujkálásra és szervezkedésre specializálódott, most tényleg a tettek mezejére léphet.
Callidon végignézett a díszes szobán: végigpillantott a falakra aggatott perzsaszőnyegeken, az antik bútorokon, végül tekintete a háromágú, aranyozott gyertyatartókon nyugodott meg, melyek a komód tetejét díszítették. Eszébe jutott a gazdagság és hatalom, amit az ősei hagytak rá. Ő pedig itt ül, egy öreg, szentimentális szabadságharcossal, és azon elmélkedik, hogyan emelhetné fel a népet, akár a saját bukása árán is.
– Először is, meg kell nyernünk az emberek támogatását – válaszolt Petrus. – Tudom, hogy kockázatos, de kijjebb kell lépnünk bunkereinkből… ki kell mennünk az utcára.
– Az eddigi megmozdulások…
– Ez csak a kezdet! – vágott közbe Perus. – Nem bujkálhatunk tovább a sötétben, barátom. Azok az idők már elmúltak. Ötven év telt el. Lassan meghal az utolsó olyan ember, aki tudta, mit jelent ez a szó: szabadság… és ha ez így van, elindul a végső asszimiláció. Ez pedig azt jelenti, hogy örökre rabszolgák leszünk.
Callidon a gyermekkorára gondolt. Családja ősi grófok és hercegek leszármazottja volt, akik mindig tudták, melyik oldalra kell állniuk ahhoz, hogy megtarthassák befolyásukat és pozíciójukat. Kisfiúként abba a világba nőtt bele, ahol a pompa és gazdagság olyan természetes, mint a földművesnek a tavaszi vetés. Apja, Reginald, aki erőskezű, rideg ember hírében állt, vaskézzel irányította a családot. Számára teljesen egyértelmű volt, hogy fia beáll a sorba, a család érdekeit pedig ugyanúgy alá fogja rendelni a személyes érzéseinek és ambícióinak, mint ő vagy sok más őse évszázadokon keresztül. Talán halála pillanatáig nem is tudatosult benne, hogy mekkorát tévedett.
A kis Severe-ről már ifjúkorában kiderült, hogy mennyire heves vérmérséklettel rendelkezik. Olyasvalaki volt, aki sohasem képes lázadó természetét visszafogni, és olyan dolgokat elfogadni, melyekkel nem tudott azonosulni. Azonban lobbanékony természete éles elmével és egyedülálló intelligenciával párosult.
Huszas éveinek elején nyílt ki a szeme a világra. Nem mutatta meg neki senki a valóságot, mégis meglátta azt. Körbenézett a világban, és látta, hogy egyáltalán semmi sincs rendben. Jó emberismerőként könnyen átlátta azoknak a körülöttük élőknek az életét, akik szintén kapcsolatban álltak a rendszerrel. Látta, hogy a hatalommal együtt jár a csalárdság, az érdek, a korrupció és a kizsákmányolás. Amikor politikai pályát választott, eldöntötte, hogy minden eszközzel azon lesz, hogy Világegységben örökre eltűnjön ez a tarthatatlan helyzet. Nem sokkal később rá kellett jönnie, hogy a belső változásra szemernyi esély sincs. Reginald bízott benne, hogy a fiának majd csak megjön az esze… de egy dologgal nem számolt: az igazi emberi becsületesség, amely néhány emberben tisztán és mélyen létezik, az ő Severe nevű fiában születésekor megtermékenyült, később szárba szökkent és Severe mozgatójává vált. Egy olyan késztetéssé, mely erősebb volt számára minden egyéb dolognál.
Callidon felállt, átballagott a kandallóhoz, majd nekitámaszkodott. Petrus kérdőn nézett rá. Az előbb elhangzott kérdésre még mindig nem kapott választ. Ránézett a nála majdnem negyven évvel fiatalabb férfira, akiről lerítt, hogy nem a félelem dolgozik benne, hanem erős aggodalom. Petrus úgy gondolta, Severe szenátor tudja, ha nem sikerül, amit elterveztek, akkor lehet, hogy még egyszer nem lesz rá alkalom.
Aztán néhány másodperc múlva Severe megszólalt.
– Amikor tíz évvel ezelőtt csatlakoztam hozzátok, nagy kockázatot vállaltam. Megalapítottuk a Szenátust, amelynek te nem akartál tagja lenni, most pedig arra kérsz, hogy tíz év munkáját felrúgva kockáztassak? Először meg kell gyengíteni a rendszert, és csak utána vállalhatunk fel egy nyíltabb harcot. Első lépésként…
–… be kell hatolnunk a rendszerbe, kiiktatni a szemet, amitől megbénul a kéz és a láb. – miközben Petrus befejezte a mondatot, a fejében kezdett összeállni a kép.
– Így van – mondta Severe, és beleivott a teájába. – A legfontosabb dolog, amit mindenképpen ki kell iktatnunk, mielőtt elkezdünk bármilyen offenzívát, az…



2.

…Árnyék – mondta Solomon.
A főhadiszállás ebédlője dugig volt emberekkel. Lea és Solomon egy kétszemélyes asztalnál ültek és beszélgettek. Az ebédidő a végéhez közeledett, és a nagy teremben hangos morajlássá erősödtek a különböző emberi hangok.
– És mi ez pontosan? – kérdezte Lea.
Solomon elgondolkodott arccal beleharapott a desszertnek felszolgált süteménybe, majd felemelte a vizespoharát és hosszan kortyolt belőle.
– Az Árnyék Világegység elsőszámú védelmi rendszere. Az Árnyék irányítja a távközlési rendszereket, a kamerákat, uralja a kommunikációt… tulajdonképpen egy olyan központi számítógépről van szó, amelynek segítségével a birodalom teljes irányítása alatt tudja tartani a bolygó teljes technikai rendszerét és megfigyelhet akárkit, akit csak a kedve tartja. Mit gondolsz, miért nem látsz nálunk egyetlen mobiltelefont sem?
Lea számára nem tűnt hihetetlennek a rendszer létezése, főleg annak a tükrében, amit az utóbbi időben tapasztalt. De valamit mégsem értett igazán.
– Ha nem használtok mobilt, akkor hogyan tartjátok a kapcsolatot egymással? Nehéz elképzelni, hogy minden információt direktben kell megosztanotok egymással.
– Nos, használunk telefont. Emlékszel a régi, tárcsázós asztali készülékekre?
– Láttam néhányat a Technika Múzeumában.
– Hát mi épp ilyeneket használunk. Olyan rendszert építettünk ki, amely képes arra, hogy
a mai, digitális technológián alapuló világban nyom nélkül lehessen megosztani a fontos információkat. Direkt összeköttetésű csillagpontos hálózatot hoztunk létre zárt analóg rendszerben. A készülékek többsége a bázison belül helyezkedik el, de tudok néhányról, amely a város különböző helyein működik.
– Például Petrus házában – mondta Lea. Tekintete egy pillanatra elhomályosodott, mintha erősen koncentrálna valamire. – Ha jól emlékszem ott is láttam egyet.
– Így van. És egy másik, amiről még biztosan tudok, a Fáklya úti hajléktalan szállón van. Persze, ezeken kívül még jó pár lehet.
– Még egy dolog, ami elgondolkodtatott: mi a válasz a rengeteg számítógépre, amelyeket Porter irodája előtt láttam? Azokra nem terjed ki az Árnyék hatalma?
– Azok a gépek öt percenként változtatják a szervereket, amelyeken keresztül belépnek a hálózatba, így szinte lehetetlen azonosítani őket. Egyetlen gép sem ugyanahhoz a központhoz kapcsolódik, csökkentve a lokalizálás lehetőségét… Azok a programozók, akiket láttál, az Árnyék gyenge pontjait kutatják. Informatikusaink kifejlesztettek egy olyan vírust, amelyet az adattárolóba juttatva fokozatosan lelassíthatjuk, majd végleg megállíthatjuk a rendszert. Ha ez sikerülne, akkor ellenségeinknek vakon kellene küzdeni ellenünk, és így ki tudnánk használni a helyzeti előnyünket.
– Logikusnak hangzik – mondta Lea, majd megtörölte a száját, és a használt szalvétát a tányérra tette. – Gondolom, az emberek már jó régóta dolgozhatnak az ügyön.
– Ha jól tudom, több mint két éve. Sajnos egyelőre a sötétben tapogatózunk.
– Hello! – köszönt rájuk egy hang a hátuk mögül.
Lea felnézett, és meglátta Portert, aki a tálcáját kezében tartva állt mellettük.
– Szia – mondta Lea.
Solomon egy rövid biccentéssel fogadta az üdvözlést.
– Ebéd után van egy kis szabadidőm – mondta Porter. – Ha van kedved, szívesen körbevezetlek. Megmutatom neked a komplexumot.
Lea belül örült, hogy a férfival lehet, de ezt a világért sem lett volna hajlandó kimutatni. Úgy tett, mint aki nagyon morfondírozik azon, hogy menjen-e, és csak akkor szólalt meg, amikor a csend kezdett mind hármójuk számára kellemetlenné válni.
– Örömmel tartok veled – válaszolta. Ránézett Porterre, akinek arcáról megelégedettséget olvasott le.
– Akkor találkozzunk negyed óra múlva a kettes bejáratnál. Solomon, megmutatnád Leának, merre találja a helyet?
– Hát persze, szívesen – válaszolt Solomon, de Lea egészen mást látott a szemében. Úgy tűnt, Solomon nem igazán kedveli Portert… bár az is lehet, hogy félreértett valamit, és a férfinak egyszerűen ma nincs jó kedve.
– Lekötelezel – mondta Porter, majd elindult a tálcatároló irányába.
Lea egy pillanatra a gondolataiba merült. A Solomon által elmondottak alapján úgy gondolta, a jövő szempontjából az Árnyék kiiktatása az egyik legfontosabb lépés. Saját fontosságát az ügyben még csak nem is sejtette, de rohamosan közeledett az óra, amikor szembe kell majd néznie végzetével.
– Menjünk! – mondta Solomon, és felállt.
Lerakták a tálcáikat, majd a déli folyosón keresztül elindultak a barakkok irányába. Két perc múlva ott álltak a kétszemélyes szoba előtt, melyet a lány számára jelöltek ki.
– Készülj el – mondta Solomon. – Nem kell sietned, én addig itt várok rád.
– Jól van, köszönöm.
A lány belépett a körülbelül tíz négyzetméteres szobába, aminek kulcsait az ebéd előtt kapta meg Solomontól. A helyiség a bázis D blokkjában, a női részlegen helyezkedett el. A puritán berendezés jól tükrözte az ellenállók anyagi lehetőségeit: a bejárat mellett jobbra egy emeletes ágy feküdt, nem messze tőle egy keskeny, magas szekrény állt, a másik oldalon pedig egy kisméretű asztal és két zsámoly töltötte ki a hasznos teret. Leának egyelőre nem volt szobatársa, de Solomon megnyugtatta, hogy nemsokára biztos lesz valaki, aki csatlakozik hozzá – a férfi szerint, a toborzás egyre nagyobb tömegeket mozgatott meg az utóbbi időben.
Lea odalépett a szekrényhez, és kihúzott belőle egy halványszürke színű, vászon kezeslábast. Azt, hogy a ruhadarab simasága ellenére nagyon erős anyagból készült, már akkor érezte, amikor felvette azt az E blokk hadtáp részlegén. Gyorsan belebújt, és felhúzta a fekete színű hosszú szárú bakancsot. A lábbeli túlságosan újnak és merevnek tűnt, a lány pedig jó előre felkészült a bejáratás alatti vízhólyagokra és bőrkeményedésekre.
Egy pillanatra bevillant neki a régi álomkép; újra fehér köpenyes emberekre és a tegnap reggeli múló rosszullétre gondolt. Valami még mindig nem stimmelt. Logikus gondolkodása nehezen dolgozta fel ezeket a furcsa beazonosíthatatlan eseményeket. Sohasem gondolta volna, hogy egy nap alatt át tudja értékelni eddigi életét és teljesen feladni azt… mégis, olyan könnyű volt megtennie, ami egy pillanatra összezavarta. A másik dolog – ami eddig nem tudatosult benne, de most tisztán emlékezett rá – az a furcsa érzés volt, amellyel ma reggel ébredt: a belső remegés mely felpezsdítette a vérét és cselekvésre ösztönözte őt. Mintha valamilyen tőle független és nála felsőbbrendű erő jelölte volna ki a sorsát.
Gondolataiból halk kopogás zökkentette ki. Sarkon fordult, és kinyitotta az ajtót.
– Akkor indulhatunk? – kérdezte Solomon.
– Igen. Kész vagyok.
Lea kilépett a szobából, Solomon pedig szorosan mellélépett.
– Megmutatom, most hol vagyunk – kezdte a férfi, és előhúzott a kabátzsebéből egy gyűrött papírdarabot, majd az egyik folyosóra mutatott.
A térképnek látszó valami, amely a sok hajtogatástól itt-ott beszakadt, vastag ceruzavonalak segítségével ábrázolta a földalatti járatokat és helyiségeket. A bázis alaprajza – amit valószínűleg a domborzati viszonyok is befolyásoltak – úgy nézett ki, mint egy félbevágott burgonya, melyből hosszú csírákként indultak ki a különböző járatok. A pont, amelyre Solomon mutatott, a krumpliforma alsó részén helyezkedett el, átellenesen attól a résztől, mint amerre a csilléken jöttek. A felírás szerint a D blokk – ahol most álltak – nem csak a női részleget tartalmazta, de a kettesszámú fegyverraktár és a hatosszámú vizesblokk is hozzá tartozott.
– Látom – mondta Lea. – Akkor ez azt jelenti, hogy Porter irodája…
– Fontos mindig őt emlegetni? – vágott közbe Solomon. Lea sértődöttséget érzett a hangjában.
– Óh, bocsánat – válaszolta a lány. Korábbi sejtése egyre jobban beigazolódni látszott a két férfival kapcsolatban. – Miért, mi a problémád ezzel?
– Nem akarok róla beszélni… – mondta Solomon, és egy pillanatra tekintete a semmibe révedt. – Tehát, ha ezen a folyosón végigmegyünk, kijutunk a régi bányajáratokhoz. Itt található a kiképzőközpont és a lőtér… Ahová neked kell menned, az itt van.
A pont, ahová Solomon mutatott, bázis körül futó kör alakú főfolyosóval állt kapcsolatban.
– Értem. Ha jól látom, ez már a G blokk kezdete.
– Pontosan. Idáig kell menned. – mondta Solomon és a térképet a lány felé nyújtotta. – Ezt neked adom… tudod… nekem már nincs rá szükségem. – Miközben a férfi beszélt, egyre jobban elvörösödött, és amikor Lea a szemébe nézett, zavartan elkapta a tekintetét.
– Köszönöm – mondta a lány, és elvette a papírt. Egy pillanatra összeértek az ujjaik, és Solomon úgy rántotta vissza a kezét, mintha tűzbe nyúlt volna.
– Oh… nekem most… mennem kell, dolgom van a városban – mondta, aztán megfordult és sietve távozott az ellenkező irányba.
Lea egy pillanatra elgondolkodott. Először nem tudta mire vélni Solomon viselkedését, de az apró részleteket egybetéve összeállt a kép. A Porter irányába érzett vonzalom – amelyről úgy vélte, kölcsönös – elhomályosította az egyéb férfiakkal szembeni érzékelését, és csak most döbbent rá, hogy Solomon valószínűleg gyengéd érzelmeket táplál iránta. Egy kicsit furcsán érezte magát, mert soha sem fordult vele elő, hogy két férfi egyszerre érdeklődjön iránta. Sőt, ha jól belegondolt, mintha az utóbbi években egyenesen taszította volna a férfiakat. Mintha senki sem akarta volna megszólítani… mintha féltek volna tőle valamiért.
Még egy dolog, ami megváltozott… nem lesz ez kicsit sok a furcsaságokból, kislány? –gondolta, és a térképre nézett. Még egyszer végignézte és memorizálta az útvonalat, majd határozottan elindult a találkahely felé.



3.

Dr. Wasiliewski gondterhelten ült a labor dohányzójában. Győzelem márkájú barna szivarkáját szívta, és szájából egyenletes füstpamacsokat pöfékelt felfelé a mennyezet irányába. Levertnek érezte magát. Évszázados fáradtság kúszott a tagjaiba, ami olyan érzés volt, mintha a testét folyékony ólommal öntötték volna ki belülről. Nem csak a mozgás, de még a gondolkodás is nehezére esett.
Csak a leghűségesebb emberek maradtak itt vele. A többség – akinek családja és gyerekei voltak – már elhagyták a labort. Ő nem akarta, hogy bárki is itt maradjon, de néhány közvetlen embere eldöntötte, hogy nem hagyja egyedül.
Menni készült. Minden fontos információt rögzített hordozható adattárolójára, ami még fontos lehet számára később. Sejtette, hogy nemsokára érte jönnek, és kellemetlen kérdésekre kell majd válaszolnia. Talán meg is kínozzák. Nem akarta megvárni, amíg eljönnek, de csak így menthette meg a többieket. Ha kereket old, mindenkit megbüntetnek… ha marad, akkor… nos, akkor talán a társait nem bántják. Úgy érezte, így fair. Végül is ő rángatta bele mindannyiukat. Ha tegnap mindent úgy tesz, ahogy Mr. Drummond tanácsolta, akkor nem történne semmi, sőt talán minden maradhatna úgy, ahogy eddig. De nem így döntött. Most szépen itt marad, és válaszol a kérdésekre.
Nem bízott a kommunikációs csatornákban. Valószínűsítette, hogy telefonját lehallgatják, az üzeneteit elolvassák, ezért régi, jól bevált módszerekhez folyamodott.
Két levelet írt. Az egyiket Netának, a feleségének, melyben megkérte őt, hogy mielőbb hagyja el a várost, és utazzon el a várostól ötszáz kilométerre lévő hétvégi házba, és Poze-nak, az unokatestvérének – akiről jól tudta, hogy mélyen szimpatizál az Ellenállással, valamint vannak olyan barátai, akik tagjai a szervezetnek –, melyben részletesen kifejtette az eddig történteket, kérve az Új Szövetség segítségét. Remélte, hogy mindkét címzetthez eljutottak az információk, és bízott abban, hogy lesz még lehetősége változtatni a dolgokon. Sajnos, eddig még semelyik oldaltól sem kapott visszajelzést.
Nem tudta, hol van Lea, de reménykedett, hogy nincs semmi baja. Ha sikerült beindítania a mélyanalízis-hálót a lány memóriájában, akkor valószínűleg reggelre összerakta a saját értelmezését a világról. Ezt a funkciót titokban tartotta, és mindenki elől eltitkolta. Habár naivnak érezte magát, mert belesétált a Tanács által felkínált csapdába, de azért annyira nem volt bolond, hogy ne szabadítsa meg láncaitól teremtményét – ha szükség lenne rá. Lea innentől kezdve önmaga ura, döntéseit nem befolyásolja senki és semmi.
Újra a lánya jutott eszébe. Lea volt egyetlen kapcsolata Rebekával. Lea emlékei az ő imádott lánya emlékei, és ha Lea meghal, vele pusztul a múlt utolsó morzsája is. Reggel, amikor látta, hogy a lány elhagyta az otthonát, egy pillanatra megkönnyebbült. Bízott benne, hogy Lea sohasem nem tér oda vissza – ha mégis, az a vesztét jelentené…
Hirtelen két tompa puffanást hallott, a labor irányából. Nem tudta megmondani, miért, de bekapcsolt a belső vészjelzője. Elnyomta a cigarettát, és halkan felállt a székről. Kidugta a fejét az ajtón, és óvatosan körbepillantott a folyosón. A központi labor – melynek ablakai a főútra néztek – ajtaja nyitva volt, és belülről léptek zaja hallatszott. Mintha valaki fel s alá járkált volna odabenn.
Nem volt értelme menekülni. Az, aki bejutott ide, valószínűleg elég profi ahhoz, hogy ne hagyja őt elmenni. Felegyenesedett, kihúzta magát és elindult a helyiség irányába. Nem volt benne félelem – a haláltól való rettegés örökre eltávozott a szívéből azon a napon, amikor Rebekát eltemette.
Határozott léptekkel belépett a szobába. Egy magas, szikár testfelépítésű férfi ült tőle jobbra a kanapén, elegáns szürke öltönyt és kerek napszemüveget viselve. A hívatlan vendég mosolyogva nézet rá, és közben egy pisztoly csövét szegezte a mellkasának.


4.

Dorota Persival, Világegység Tanácsának első titkára, elégedetten állt a parlament erkélyén. A Tanács tagjainak túlnyomó része – nem mindenki, elkerülendő a magas biztonsági kockázatot – mellette álltak az emelvényen, és büszkén tekintettek az ünneplő tömegre.
Tökéletes nap egy tökéletes ünnephez – gondolta Dorota, és mosolyogva integetni kezdett a zászlókat lengető, kiabáló néphez.
Ma igazán boldognak érezte magát. Ő volt az első nő Világegység történelmében, aki betölthette a birodalom legmagasabb pozícióját, és ő lesz az első, aki végérvényesen megtisztítja a világot az Ellenállás utolsó morzsáitól. Az információ, amit tegnap kapott, felettébb felkeltette az érdeklődését, de meg is nyugtatta egyben. Ránézett a tanácstagokra, és megpillantotta közöttük Severe Callidont, ahogy elköszönt a többiektől. Úgy tűnt, mintha nagyon sietne valahová. Intett a férfi irányába, aki jókedvű arccal biccentett vissza. Dorota arra gondolt, ha Severe tisztában lenne azzal, amit ő tud, biztosan lehervadna az arcáról a mosoly. De Dorota biztosra akart menni; úgy gondolta, egyelőre kivár. Érezte, még nincs itt az idő… de hamarosan eljön majd, magával hozva a végső győzelem édes pillanatát.
Gyermekkorában úgy tanulta, hogy a gyomnövényt tövestől kell kitépni a földből ahhoz, hogy soha többé ne okozzon problémát.
Az asszony elfordult, és visszanézett az emberekre. Egy kicsit csalódott volt, mert sokkal több polgárt várt az ünnepségre. A tendencia folytatódott. Évről évre kevesebben lettek, akik kilátogattak az eseményre. Dorota ezt a jelenséget is az Új Szövetség térhódításának tudta be.
Talán több iskolást kellett volna kivezényelni – gondolta. Igen… Jövőre így teszünk majd…
Lenn az utcán a Győzelem Ünnepére szervezett katonai felvonulás vette kezdetét. Katonák masíroztak mértani pontosságú menetoszlopokban, amikor pedig az erkély elé értek fegyverrel tisztelegve néztek az emelvény irányába. A gyalogosok mögött csapatszállító járművek, nehéz és könnyűlövegek, légelhárító ágyúk és harckocsik dübörögtek.
De nem ez volt az egyetlen dolog, ami az első titkárt legjobban megnyugtatta. Az akadémián – ahol osztályelsőként főhadnagyi rangban végzett – megtanulta, hogy ágyúval nem lehet galambra lövöldözni. Az ellenállók olyanok, mint a patkányok: ha az ember behatol a területükre, akkor veszélyesek és komoly vesztségeket okozhatnak, de ha sikerül kicsalni őket onnan, könnyen megsemmisíthetőek.
Gyermekkorától kezdve a munkában és kitartásban hitt. Vasakarata néha a szüleit is megijesztette. Tíz éves volt, amikor a fejébe vette, hogy lefutja a maratoni távot. Először mindenki egy kisgyermek meggondolatlan kijelentésének vette a dolgot, de amikor a kislány egy hónapon keresztül minden nap tornázott és futott, szülei rájöttek arra, hogy tényleg komolyan gondolja. Két hónappal a bejelentés után odaállt édesapja elé, és határozottan megkérte arra, érje el, hogy indulhasson a versenyen. Az apja ránézett, és látta Dorota szemében azt a fajta hideg fanatizmust, amely arra sarkalja a gyengéket, hogy kérdés nélkül behódoljanak. A férfi tudta, ha ellentmond a lányának, az így vagy úgy, de eléri célját. Nem tehetett mást, benyújtott a Tanácsnak egy külön kérelmet, hogy lánya korkedvezménnyel elindulhasson a felnőtt versenyen. Természetesen ezzel még nem érte volna el a célját, így jó kapcsolatainak köszönhetően megkent egy-két hivatalnokot. Mire a kérdés az üggyel foglalkozó hivatalba került, a pletykáknak köszönhetően egy magas rangú tisztviselő fülébe is eljutott a különös ügy. A Sportminisztériumban megvizsgálták a dolgok hátterét, és arra jutottak, egy esetleges pozitív sporteredmény jól szolgálhatja a birodalom érdekeit, megmutatva az emberek erőfeszítéseit, valamint kihangsúlyozhatja a szülők és a kormány áldozatos tevékenységét. A kis Dorota így elindulhatott a versenyen, ahol korát meghazudtoló kitartással a mezőny első felében végzett.
Ez a fajta hozzáállás jellemezte minden területen. Az iskolában a legjobb tanuló akart lenni, a sportban addig küzdött, amíg megkapta a csapatkapitányi karszalagot, és a politikai pályán is hasonlóképpen viselkedett. Kapcsolatokat alakított ki, majd befolyását kihasználva egyre feljebb és feljebb jutott. Ha kellet, szép szóval, ha kellett zsarolással operált… és senki sem tudott ellenállni neki. Aztán végre megszerezte, amit akart… ami gyermekkorában jutott először eszébe, amire feltett az életét: ő lett a birodalom első számú embere. De ambíciói itt sem álltak meg. Azt akarta, hogy neve úgy maradjon fenn, mint azé az emberé, aki legtöbbet tett a népért. És már tudta, hogy érheti el célját.
A Tanács tagjainak többségével egyetemben ő is a megfigyelésben és a befolyásolásban hitt. A tömegeket sakkban tartani különleges művészet, ő pedig jól kitanulta a mesterségét. Az elsők közé tartozott, akik tíz évvel ezelőtt szorgalmazták egy olyan védelmi rendszer kiépítését, melynek segítségével kontrollálni lehet a birodalom legeldugottabb zugait is. Így született meg az Árnyék projekt, mely a totális ellenőrzés legtökéletesebb alternatíváját nyújtotta számára. Az öt évvel ezelőtti próbaüzemre személyesen adta áldását, és amikor a tudósok megmutatták neki a beélesített rendszer hatékonyságát, úgy nevetett és tapsolt, mint egy kislány. Éles eszével abban a pillanatba felmérte az Árnyék létezésével járó lehetőségeit, azonnal rájött, hogy igazi aduászba pumpálták a tömérdek időt és pénzt. Úgy érezte magát, mint a nagy Caesar, akinek lábai elé borultak a kenyeret kérő gall asszonyok és gyerekek – de a nagy hadvezértől eltérően ő nem fogja elpusztítani ellenségeit… csak megtizedeli őket, a félelemben megtérteket pedig fel fogja segíteni. Aztán támogatja őket, mert az elesetteknek és a gyengéknek támogatás kell…
Megcsörrent a telefonja. Ránézett a kijelzőre, majd sietve kihátrált a többiek közül és az erkélynek arra az oldalára ment, ahol éppen nem állt senki.
– Mit akar, Drummond? – szólt bele ingerülten a telefonba. Nagyon nem szerette, ha akkor zavarják, amikor éppen a dicsőségben fürdik. Remélte, hogy a férfinak halaszthatatlan információt kell közölnie.
– Asszonyom. Elnézését kérem, hogy az ünnep közben…
– Térjen a lényegre! – vágott közbe a nő. – Nincs sok időm.
– Csak azért bátorkodtam zavarni, hogy elmondjam: az alany ma reggel megszökött otthonról, mielőtt letöltöttük és kielemeztük volna a memóriáját.
Dorotát hirtelen olyan düh szállta meg, hogy jobbnak látta, ha vesz egy mély levegőt és megnyugszik. Végül is nem a férfi okozta a problémát… ő csak a rossz hírt hozta.
– Tegnap még azt mondta, hogy minden rendben, és a tudósai olyan felfedezésre jutottak, ami garantálja, hogy rendszerünk örökre fennmaradjon, most pedig azt állítja, hogy semmilyen információ sincs a kezünkben?
– Megtettem a szükséges intézkedéseket, asszonyom. Visszaszerzem az adatokat… bármi áron.
– Remélem is, Drummond. A fejleményekről folyamatosan értesítsen!
– Értettem, asszonyom.
– És még valami: szeretném, ha ráállítana néhány profit Severe Callidonra… és Drummond, csak megfigyelés, értette? Akkor avatkozhat be, ha én arra utasítom!
– Úgy lesz, ahogy parancsolja, asszonyom.
Dorota kinyomta a telefont, és visszatért az ünneplőkhöz. Nagyon remélte, hogy Drummond megoldja a feladatát. Nagyon nem szeretett veszteni, most pedig, hogy szinte mindent elért, már nem viselte volna el a vereséget.
Egy pillanatra a mindenhatóság érzése kerítette hatalmába. Lenézett az ünneplő tömegre, és integetni kezdett. Az én népem – gondolta, és közben újra elmosolyodott. Biztos volt benne, hogy a küzdelem csak még édesebbé fogja tenni a győzelmet.


5.

Claude ellenőrizte a fegyverét, majd berakta a bal hóna alatt viselt pisztolytáskába. Lecsukta a laptopját, felvette a kocsikulcsot, majd leviharzott a lépcsőn. A kétségei, amit ez előbb érzett, teljesen eloszlottak, és visszatért a magabiztos érzés.
Az érzelmei, amelyek az előbb kicsit elragadták, mostanra elcsitultak, és visszahúzódtak abba a mélységbe, ahol többé már nem jelentettek problémát. Tudta a feladatát, és fejében összeállt a kép. Mivel megérzései sosem hagyták cserben, most is biztos volt abban, hogy hamar felgöngyölíti az ügyet. Ha tudta volna, hogy milyen események fognak történni az elkövetkezendő néhány napban, akkor valószínűleg olyan hirtelen tűnt volna el a magabiztossága, mintha soha nem is lett volna.
Odakinn gyönyörű idő fogadta. A nap hétágra sütött, csak néhány bárányfelhő törte meg itt-ott az égbolt tökéletes világoskékjét. A kora délelőtti óra ellenére a hőmérséklet a húsz fokhoz közelített, ezért Claude, mielőtt beült volna a kocsiba, ledobta a zakóját a hátsó ülésre.
A kis mellékutcából – ahol lakott – kikanyarodott a Fejlődés sugárútra és a laborok felé haladt tovább. A központi épületek nem voltak messze, így sietnie sem kellett… Egyébként sem volt ideges típus, mindig betartotta a közlekedési szabályokat.
A főút nem volt túl forgalmas, csak néhány autó közlekedett a kétszer két sávban. Claude – aki általában azt sem tudta hétköznap van-e, esetleg szombat – a mai nap jelentőségével teljes mértékben tisztában volt. A Győzelem Napja, mely elhozta a szabadságot az embereknek, a legjelentősebb ünnep volt az évben. Ilyenkor az emberek otthon készülődtek az egész világon tartandó megemlékezésekre és felvonulásokra. Csak az indult útnak ma reggel, akinek halaszthatatlan dolga akadt – mint például neki.
Ahogy uticélja felé haladt, észrevett a külső sávban egy lassan döcögő, ősrégi teherautót, melynek platóján jókedvű rézfúvósok fújták az ébresztőt. Amikor a kocsi mellé ért, lelassított és felnézett a zenészekre. Mindannyian jóval ötven év felett jártak, és néhányuk valószínűleg a hatvanat is régen betöltötte. Arcukon mosoly látszott, és szinte tapintható volt a felőlük áradó jókedv.
Claude a gyermekkorára gondolt. Amikor az intézetben töltötte a napjait, már alig várta, hogy eljöjjön a Győzelem Napja. Szerette a felvonulást; ilyenkor mindig úgy érezte, hogy ő is része a közösségnek, és nem csak egy lelencgyerek a sok másik közül, akik sóvárognak az igazi szeretetért. Az ütemes fúvószene most rengeteg régi emléket szabadított fel benne.
Megrázta a fejét és kigyorsított. Ritkán történt meg vele, hogy ilyen rövid időn beleül, kétszer elragadja a nosztalgia. Bár arra is gondolt, hogy egyszerűen csak öregszik.
Jobbra tekintve meglátta a mellékutcát, ahol le kellett kanyarodnia. Befordult, majd leparkolta az autót az épület hátsó részén megbúvó, szűk sikátorban.
Nem volt semmilyen mozgás az utcán. Claude felnézett, és meglátta az épület piros téglákból kirakott falának támaszkodó, acél lépcsősort, ami a menekülés célját szolgálta. Felugrott a levegőbe, és bőrkesztyűs kezével rácsimpaszkodott a felfüggesztett létraelemre, ami a súlyának engedelmeskedve leereszkedett egészen a talajszintig. Gyakorlott mozdulatokkal mászott fel a célja irányába, ami az aktából kinyert az információ szerint a hatodik emelet bal oldali szárnyában volt található. Ahogy haladt felfelé, reménykedett abban, hogy Dr. Wasiliewski egyedül tartózkodik a laborban és nem kell ártatlan áldozatoknak meghalnia. Nem szerette feleslegesen kioltani mások életét – persze, ha a szükség úgy hozta, nem hezitált; tudta, a küldetés fontossága minden más tényezőt a háttérbe szorít.
Néhány hosszú másodperc múlva elérte a vészkijáratot. Finoman rátette a kezét a kilincsre, ami engedve a nyomásnak, halk nyikorgással kinyílt. Claude egy macska ruganyosságával belibbent az ajtón, és körülnézett. Egy körülbelül harminc méter hosszú folyosó végén állt, amelyből jobbra és balra ajtók nyíltak különböző helyiségekbe. A helyiséget egészen a mennyezetig világoszöld csempe díszítette, és emiatt az volt Claude érzése, mintha minden tárgyat halványzöldes szín burkolna be.
Hirtelen beszédfoszlányok hangját hallotta nem messze tőle, majd két köpenyes alak lépett ki nem messze tőle egy szobából, majd őt észre sem véve elindultak a terem végén lévő nagy, kétszárnyas ajtó irányába, amelyről Claude azt gyanította, hogy valamiféle központi terem lehet.
Mivel ránézésre a két alak közül az egyik sem volt Dr. Wasiliewski, Claude attól tartott, hogy a mai nap nem múlik el vérfürdő nélkül. Az érzékei azt súgták, hogy a tudós is itt van valahol az épületben, és csak idő kérdése, mikor érkezik ő is vissza a szintre.
Elővette a hóna alatti tokban lévő, hangtompítós kilencmilliméterest, majd halkan elindult a folyosón. Az út során senkivel sem találkozott, így fél perc múlva ott ált a nagy, kétszárnyas ajtó előtt. Lehunyta a szemét, és összpontosítani kezdett. Bal kezét rátette a kilincsre, majd hirtelen kinyitotta az ajtót, és belépett a helyiségbe.
Kétszer lőtt. Áldozatainak annyi ideje sem volt, hogy hangot adjanak ki magukból. Mindkét férfit szívkörnyéken érte a lövés; azonnal meghaltak.
Körbenézett a teremben, ahol mindenféle gépek és látszatra különböző vizsgálatokra alkalmas berendezések voltak. A falak szintén a folyosón látott világoszöld csempével voltak burkolva, és a rengeteg ablak miatt vakító világosság borított be mindent.
Nem messze tőle, egy fehér bőrrel burkolt, kétszemélyes rekamiét vett észre. Arra gondolt, hogy nem bolyong tovább a szinten, inkább itt várja meg, amíg a kibernetikus visszatér – mert biztos volt abban, hogy nemsokára vele is összefut majd.
Nem telt el két perc, és Claude óvatos léptek zaját hallotta meg a folyosó irányából. Néhány pillanat múlva Dr. Wasiliewski lépett be az ajtón. Claude rászegezte a fegyverét, és elmosolyodott. A férfi arcán zavarodottság tükröződött; először Claude-ra, majd a szobában lévő holttestekre nézett, majd újra vissza rá.
– Szükséges volt a likvidálásuk… – kezdte volna a fel nem tett kérdésre a választ Claude, amikor éles, harsogó zajt hallott meg a háttérből, ami másodpercről másodpercre erősödött.
Hátrapillantott, és az ablakon keresztül egy helikoptert pillantott meg, ami határozottan feléjük tartott – aztán meglátott a kopter nyitott oldalán egy férfit, akit egy puskát szegezett határozottan az ő irányába. Ragadozóösztönei azonnal bekapcsoltak, és oldalra vetődött az ajtó felé. A golyó szétrobbantotta az ablakot, és a kanapén áthatolva a szemközti falnál álló röntgengép oldalába fúródott. Claude oldalra gördült, majd kiugrott a folyosóra, így a következő két lövés a falba csapódott a háta mögött. Felpattant, majd beugrott az első helyiségbe a folyosó bal oldalán.
A szoba valószínűleg takarítószertár lehetett, mert mindenhol tisztítószerek és tisztítóeszközök sorakoztak a szemközti fal polcain. Claude egy pillanatra megdermedt, és hallgatózni kezdett. A helikopter dübörgésén keresztül is csizmás lábak hangját hallotta, amelyek üvegcseppeken csikordultak meg.
Úgy gondolta, hogy valószinűleg most vége lesz az életének, de azt is tudta, hogy nem adja olcsón a bőrét. Fogalma sem volt róla, kik lehetnek ezek az emberek, de feltételezte, hogy jövetelük nem véletlen, és célja összefügg Dr. Wasiliewskivel.
A fegyver csövét az ajtónak szegezte, és várt. Az összpontosítástól a homlokán csordogálni kezdtek az izzadságcseppek. Hallotta az emberek kiabálását, sőt, egyszer olyan közelről is, hogy biztos volt benne, hogy a hang a folyosóról jön – de aztán mégsem lépett be az ajtón senki. A kiabálás abba maradt, a helikopter moraja egyre halkabb lett, majd végleg megszűnt.
Várt még néhány másodpercet, majd kimerészkedett. A folyosóra kilépve nem látott senkit, így óvatosan visszament a laborba és belépett az ajtón… senki sem volt benn, csak a törött üvegcserepek mindenütt. Elmentek és elvitték a doktort – és neki fogalma sem volt, hogy hova. De egy dologban biztos volt: a játszma még nem ért véget.


6.

Lea éppen időben érkezett a találkozási ponthoz. Ahogy errefelé igyekezett, mind kevesebb emberrel találkozott a folyosókon. A bunkerrendszer ezen része sokkal elhagyatottabbnak tűnt, a rozsdamentes acélfalak pedig még hidegebb érzést keltettek benne. Egy kicsit idegennek érezte magát, ami nem csoda, hiszen csak néhány órája érkezett egy teljesen másik világból.
Merengését egy ismerős hang szakította meg.
– Úgy látom, könnyen megtaláltad a helyet.
Lea hátrapillantott a válla felett, és meglátta Portert, aki felé közeledett. A férfin ugyanolyan gyakorló kezeslábas volt, mint rajta.
– Nem volt túl bonyolult – válaszolta a lány.
– Mielőtt elindulnunk, megmutatok neked egy-két dolgot. – Miközben beszélt, kivett a zsebéből egy térképet. Próbálta úgy tartani, hogy a lány jól láthasson minden apró részletet.
A térkép nagyon hasonló volt, mint amit Solomon mutatott neki, azzal a különbséggel, hogy a méretarányok a nyomtatott forma miatt sokkal jobban kivehetők voltak.
– Szóval, ez a központi épület – mondta a férfi, és a térképre mutatott. Miközben beszélt, közelebb húzódott a lányhoz, és a karjuk egy pillanatra összeért.
Lea egy pillanatra összerezzent, és zavartan elhúzta a kezét.
– Bocsánat… – mondta Porter, közben a lányra nézett, aki egy pillanat alatt elvörösödött.
– Semmi gond – vágott közbe Lea. – Folytassuk.
– Szóval, a központi épületben az alábbi egységek találhatók: ebédlők, legénységi szállás, ruhakiadó, és itt, balra található a számítógépes központ, amit reggel már láttál – folytatta Porter, aztán rámutatott arra a szobára, amelyen keresztül reggel Lea Solomonnal együtt bejött az épületbe.
– És mi található a főépületen kívül? – kérdezte a lány. – Rengeteg közepes és apró méretű helyiséget jelöl a térkép, és sok útvonalnak nem is látszik a vége.
– A főépülettől jobbra eső két négyzet a katonai blokkot jelöli. A felső egy hangszigetelt lőtér, az alatta lévő pedig a taktikai szoba, ahol a katonáinkat oktatjuk az utcai gerilla harcmodorra… egyelőre csak elméletben. A járatok funkciója és mérete teljesen eltérő. Vannak különböző szervízutak, ahol az élelem és egyéb utánpótlás érkezik, ezek a vékony utak pedig – bökött rá a férfi három keskeny vonalra a térkép tetején – vészkijáratként funkcionálnak, megkönnyítve egy esetleges menekülést. Amiket pedig itt látsz… nos, azokon keresztül jutunk be a városba. Ezek olyan alternatív útvonalak, melyeken fontos városrészeket közelítünk meg. Az a kettő – bökött rá ismét a térkép egy pontjára Porter – abba a negyedbe vezet, ahol téged is felfedeztünk tegnap…
– Emlékszem, hogy láttam Samet egy épület felső ablakában! – kiáltott fel meglepetten Lea.
– Pontosan. Ahol a fiút láttad, az a felső járat végén elhelyezkedő elhagyatott ház. A pincéből rejtekajtó nyílik az épületbe. Ahol pedig Petrus-szal találkoztál, az valahol itt van. –
Ahová Porter mutatott, ott véget ért a térkép, de Lea a mozdulatból arra következtetett, hogy a terület egyrészt nem lehet messze, másrészt az alagutak egész mélyen benyúlnak a város alá.
– Ezek mind természetes járatok? – kérdezte.
– A többsége nem. Tudod, annak idején a bányászok követték a szén elhelyezkedését, és mélyen behatoltak a város alá. Később kiderült, hogy az igazi lelőhely a lakott területek alatt helyezkedik el. Egy ideig ment a kitermelés, de aztán egyre többen panaszkodtak arra, hogy süllyed a házuk… így a teljes kitermelést leállították. Persze ennek már több mint harminc éve.
– Nos, elég biztonságosnak tűnik a hely. Akik kivitelezték a belső munkálatokat, nagyon jól dolgoztak.
– A statikusaink szerint is eléggé, bár ebben a világban a magunkfajtának elég kevés biztonságos hely maradt. – Porter mélyen a lány szemében nézett és elmosolyodott. – Elég őrültek vagyunk, ugye?
Lea felnézett a férfira, és úgy érezte, mintha a férfi tiszta és őszinte gondolatai telepatikusan behatolnának az agyába, színes képekként megjelenve elméjében. A lány valahol mélyen meglátta Porter szemében a végtelen elkötelezettséget és odaadást.
– Nem hiszem – válaszolt végül a költői kérdésre. – Nemes dolog a közösség érdekeiért küzdeni, feláldozva mindent a cél elérése érdekében.
Porter tekintete egy pillanatra a semmibe révedt, majd újra visszatért szemébe az a furcsa csillogás, amely a lánynak már az első találkozásukkor megtetszett.
– Gyere, induljunk! Megmutatom neked a kiképzőrészleget.
Elindultak a járaton. A központi épület acélfalait fokozatosan felváltották a járatok természetes építőelemei. Lea először követ, majd – ahogy lejjebb haladtak – kőszenet látott maga körül. Úgy érezte magát, mint gyermekkora meséinek hősei, aki behatolnak a tiltott birodalomba megszerezni a sárkány kincsét.
Öt perc után útjuk enyhén jobbra fordult, és ezzel együtt érezhetően lejteni kezdett. A lány egyre több apró oldaljáratot fedezett fel, amelyek alig érték el egy kifejlett ember magasságát. A neonlámpák fényében úgy látszott, ezek a tárnák befejezetlenek lehetnek, és többségüket teljesen beburkolta a sötétség.
Vajon merre vezethetnek? – suhant át agyán a gondolat, de mire találgatni kezdett volna,, feltűnt előttük egy nagy, kétszárnyas ajtó.
– Megérkeztünk – mondta Porter, majd a kapcsolótábla paneljébe egy hosszú kódot billentyűzött be. Az ajtó halk szisszenéssel kinyílt, és mindketten beléptek a tágas helyiségbe.
Lea a baloldalon normál lőállásokat látott, velük szemben pedig a fegyverkiadót. A terem teljesen kihalt volt, amit egy kicsit meglepte a lányt. Lea azt gondolta, a gyakorlótér mindig teli van emberekkel.
– Ebéd utáni csendes pihenő van – válaszolt a lány fel nem tett kérdésére Porter. – Akkor akartam jönni, amikor nincsenek sokan… nyugodtan szerettem volna beszélgetni veled.
– Értem – mondta Lea. – Mit fogunk csinálni?
Porter határozottan a fegyverszekrényhez lépett, és kivett egy nagyméretű pisztolyt.
– Megtanítalak lőni – mondta Porter. Azt hiszem, ezzel kezdjük.
Odaléptek a szekrényhez legközelebb lévő álláshoz, és Porter mindkettőjük számára leakasztott a tartóról egy-egy fülvédőt.
– Hallasz? – Kérdezte a lánytól. Lea ránézett, és mosolyogva felemelte a hüvelykujját. – Akkor kezdhetjük!
Porter odalépett a lövési ponthoz, kinyújtotta a pisztolyt tartó jobb karját, a baljával pedig alulról határozottan alátámasztotta a markát.
– Látod? Mindig így kell tartani a fegyvert ahhoz, hogy jól tudj vele célozni. Amikor lenyomod a ravaszt, ne csukd le a szemed, és ne rántsd meg a fegyvert, mert nem fogod eltalálni a célpontot.
Porter hátranézett, és látta, ahogy a lány buzgón bólogat. Elérkezettnek látta az időt, hogy tartson egy kis bemutatót. Hosszan célzott, majd jó párszor elsütötte a fegyvert. Amikor elült a lövések zaja, megnyomott a falon egy gombot, és az ember formájú lőlap a lőpor füstködén keresztül, apró rándulásokkal feléjük indult. Amikor megérkezett, Porter leszedte róla a szívtájékon felfüggesztett célt és megnézte az eredményt: két lövés a kör közepébe ment, három kívülről súrolta a tízest, egy lyuk látszott a hetesben és egy a hatosban. A férfi elégedetten a lányra nézett, és felé nyújtotta a papírt.
– Nem rossz – jegyezte meg Lea. – Igazából nem tudta, miért mondta ezt, hiszen fogalma sem volt róla, mi számít jó eredménynek.
– Meghiszem azt! – mondta jókedvűen a férfi. – Azt hiszem, ma meglőttem az egyéni rekordomat.
– Kipróbálhatom? – kérdezte Lea. Úgy érezte, neki is menni fog a dolog.
– Hát persze! – kiáltott fel a férfi. – Már alig várom, hogy lássam, hogy fogod csinálni elsőre.
Lea megfogta a fegyvert és belépett a lőállásba. Mindent úgy csinált, ahogy Porter mutatta neki: terpeszbe állt, kitámasztotta a kezét, egy kicsit előredőlt, megakadályozandó, hogy a pisztoly ütése megtaszítsa, majd célra tartott és lőtt. A hangos durranások tompa morajként visszhangoztak a fülében. Amikor kiürült a tár, Porter ismét megnyomta a gombot, és a lőlap elindult feléjük. Amikor odaért, a férfi leszedte a helyéről, és tátott szájjal a lányra nézett: az összes lövés a legbelső körön ment keresztül.
– Elsőre nem rossz! – mondta Porter. Látszott rajta, hogy fogalma sincsen, mit kezdjen ezzel a valószínűtlen eredménnyel. Tátva maradt a szája.
Lea felnézett, és a meglepetéstől elakadt a szava. Néhány másodpercig nem jött ki hang a torkán.
– Nem is tudom… – válaszolt volna a lány, de hangját elnyomták a hirtelen éles hangon megszólaló vészjelző szirénák.


7.

Solomon végigment a megszokott útvonalon a csillében utazva. A néhány percben – amit magányosan töltött a járat sötétségében utazva – volt ideje átgondolni a történteket. Szomorúan vallotta be magának, hogy Leánál valószínűleg nincs esélye. A lány minden jel szerint Porter társaságát kereste, még ha ezt nem is mondta ki nyíltan.
Habár a reményt nem adta fel, úgy döntött, hogy inkább a feladatára koncentrál. Délutánra szerveztek egy újabb megmozdulást. Petrus szerint azért volt szükség erre, hogy egyrészt a Tanács állandó nyomás alatt érezze magát, másrészt, hogy bevonják a tömegeket, és minél több embert állítsanak maguk mögé. Az eddigi tüntetések sikeresnek voltak mondhatóak, és különösebb csetepaté nélkül értek véget – de a mai nap különleges volt. A Győzelem Napjának ötvenéves évfordulóján tartott demonstrációnak egy sokkal drasztikusabb és direktebb üzenetet kell hordoznia: nem nyertetek meg semmit, nem vagyunk veletek és nem asszisztálunk az elnyomáshoz.
A szervezés hetekkel ezelőtt kezdődött. Ennek az első lépése volt az két nappal ezelőtti megmozdulás, amit Lea is látott a reggeli hírműsorban. Az egyfajta figyelemfelkeltés volt, a mostani pedig a konkrét üzenetet fogja hordozni magában. Amíg az egyik oldalon az elnyomók virágcsokrokkal és fegyveres felvonulással ünnepelnek, addig ők, a maguk szerény és tiszta módján tudtára fogják adni a világ többi pontján élő, hasonlóan gondolkodó emberek tömegeinek, hogy velük vannak, és sohasem adják fel.
Amíg eljutott idáig gondolatban, elérte a felszínt. Kiszállt a csilléből, és a gyárudvaron keresztül a kocsihoz sietett. Egy órája volt hátra, hogy beérjen a belvárosba.
Az út eseménytelenül telt. Bekapcsolta a rádiót, ahol az Állami Rádió munkatársa éppen a felvonulásról tudósított. Beszélt az ünneplő tömegről, akik boldogok, felszabadultak és jelszavakat skandálva üdvözlik az állam első embereit. Aztán a katonai felvonulás részleteit elemezte, megjegyezve, hogy a harci fegyverek és katonai erő valójában csak az óvatosság jele a Tanács részéről, hiszen valójában a Birodalomnak nem létezik ellensége. Ezen a mondaton Solomon jót derült, és eszébe jutott, hogy aki ezt a felmérést készítette, az biztosan nem beszélt az utca emberével… bár az is lehet, hogy igen, és éppen ezért mondja ezt.
Amíg a másik oldalon tevékenykedett, ő is megtapasztalta a propagandagépezet hatékonyságát és meggyőző erejét. A gyerekkorban elkezdődött „nevelés” mindenkire hatással volt valamilyen szinten, még akkor is, ha az illető később rájött arra, hogy nem mindenben ért egyet azzal, amiben él, vagy amit lát. Ő hasonlóképpen gondolkodott, amíg a való élet történései rádöbbentették ennek az ellenkezőjére. Tudta, hogy van mit vezekelnie a múltja miatt, még akkor is, ha meggyőződésből tette, amit tett.
Bekanyarodott a Fejlődés sugárútra és a harmadik lehajtónál jobbra fordult. Az út a sétálóutcák felé vezetett, arra a térre, ahonnan csak tíz perc járásra tartották az ünnepséget. Hogy ne legyen feltűnő, a beavatott aktivisták arra kérték a demonstrációban résztvevőket, hogy kisebb csoportokban, egymástól függetlenül érkezzenek. A kapcsolódási pontot nem messze innen jelülték ki, a Tavaszi Megújulás téren. A tér nagy fontossággal bírt azok életében, akik szembefordultak a hatalommal. Maguk között a helyet csak Összefogás vagy Egyesítés néven emlegették, és kisebb-nagyobb csoportok egész évben látogatták, hogy megemlékezzenek a rendszer évtizedeinek ártatlan áldozatairól.
Klara – akit a beszervezése után ismert meg –, szervezte a belvárosi megmozdulásokat. Röplapokat szórt szét, titkos gyűléseket szervezett, ahol egy új, a fiatalok által csak hírből ismert régi rendszerről beszélt, pénzt gyűjtött a szegényeknek és vezette a Fáklya úton lévő hajléktalanszállót. Voltak dolgok, ami miatt többször is elővehették volna Klarát, de nem tették. A főtevékenysége terelte el az ügynökök figyelmét arról, hogy jobban utánanézzenek az egyéb viselt dolgainak. Az utóbbi időben sokkal fontosabb dolgok foglalkoztatták a rend éber őreit annál, hogy egy karitatív tevékenységet végző asszony után nyomozzanak.
Fél négyre beszélték meg a találkát, és Solomon idegesen pillantott rá az órájára, ami három óra harmincöt percet mutatott. Klara mindig pontos volt, és Solomon aggódni kezdett. Túl fontos volt a szervezet számára a mai nap, ezért nem engedhették meg maguknak, hogy akciójuk meghiúsuljon. A Szövetség presztízse az előző évtizedekben folyamatosan csökkent, és senki sem akarta, hogy lerombolják azt, amit az utóbbi néhány évben felépítettek. Az emberek – talán még egyszer utoljára – beléjük helyezték a bizalmat, ha pedig szeretnék megváltoztatni a világot, akkor élniük kell a kínálkozó lehetőségekkel. Petrus a közös megbeszéléseken folyton azt hangsúlyozta, hogy a tömegek akaratán keresztül vezet az út a jövő felé.
Solomon körbepillantott, és meglátta Klarát, ahogy kibukkant a szemben lévő épület sarka mögül. Nagy kő esett le a férfi szívéről, és hálát rebegett az isteneknek, hogy a nőnek nem történt semmi baja.
– Szia Klara! Már azt hittem, valami baj történt.
– Szervusz, harcos – köszönt Klara, majd az önmaga által kreált viccen jót nevetett. Nagy, robosztus alakja beleremegett a jókedvű kacajba. – Sohase’ félts engem, barátom! Az őrangyalom nagyon vigyáz rám.
– Csak tudod, sohasem szoktál…
– Késni? – fejezte be a mondatot Klara. – Most se tettem volna, ha azok az átkozott rohamrendőrök nem egyesével engedik át az embereket a belvároson az ünnepség miatt.
– Értem – mondta Solomon. – Véleményed szerint el tudunk jutni a demonstrálókkal a Parlament közelébe?
– Biztosan – válaszolta Klara. Solomon mintha egy pillanatra félelmet pillantott volna meg a szemében, de aztán újra visszatért az életvidám kifejezés barátja arcára, akivel oly sok közös dolgot vittek véghez az utóbbi években. – A résztvevőket megkértem, hogy mindenképp kerüljék a feltűnést. Ha már eljutunk az ünnepség közelébe, nyert ügyünk van. Az ügy a média által elég nagy publicitást fog kapni ahhoz, hogy a világ minden pontján felkapják rá a fejüket az emberek.
– Akkor menjünk is – mondta Solomon, és körbepillantott. Egy kicsit paranoiásnak érezte magát, de ebben a helyzetben ez nem volt meglepő.
Klara és Solomon elindult a tőlük jobbra lévő épület tövében a Tavaszi Megújulás tér felé. Útközben mindketten a gondolataikba burkolóztak. Klara, akit mindenki végtelen optimizmusáról ismert, most komoly arckifejezéssel bandukolt a négyemeletes bérházak közti téren, és próbálta elnyomni a rossz érzést, mely reggel óta nem hagyta nyugodni. Solomon Leára gondolt. Már biztos volt benne, hogy a lány sohasem lesz az övé. Ez a megállapítás egy pillanatra szomorúsággal töltötte el, de aztán rájött, jobb lesz, ha mihamarabb belenyugszik a dologba, és energiáit a közösség javára próbálja fordítani. Még tíz perc, és elkezdik a történelmi menetelést, és egy ilyen horderejű esemény teljes embert kíván.
Mikor a térhez értek, ott már szép számmal gyülekeztek az emberek. Családok, gyermekekkel és idősekkel együtt álltak több csoportban beszélgetve. Solomon végignézett a tömegen, melyet ránézésre egy-két ezer főre becsült, de a távolban folyamatosan újabb csoportok tűntek fel. Magában elmormolt egy köszönömöt Klarának a szervezésért. Úgy látszik az első akadályt megfelelően teljesítették… persze a neheze még csak most jön.
A tér nyugati sarkában egy két ember magas, legyező formájú emlékmű helyezkedett el. Solomon Klarával együtt odament, majd felmászott a kőmonstrum tetejére. Akik ismerték halk és megfontolt személyiségét, igen csak elcsodálkoztak volna azon, ami történt. A férfi, miután feljutott a csúcsra, hangosan füttyentett, mire a tömeg egy emberként felé fordult.
– Emberek! – kiáltott fel. – Figyeljetek rám!
Mondatainak hatására lassacskán abbamaradt a beszélgetés, és az eddig hallható monoton alapzaj fokozatosan elcsendesedett. Két perc múlva a madarak vidám csivitelését is lehetett hallani.
– Eljött a cselekvés órája – folytatta Solomon. – Nem engedhetünk tovább az elnyomásnak!
– Igeeeeeeeeeen! – jött a tömegből az önkéntelen és automatikus válasz.
– Ugye nem akarjátok, hogy gyermekeitek és unokáitok ugyanolyan rabszolgasorban éljenek, mint ti?
A kérdés hatására a tömeg – melynek létszáma a beszéd megkezdése óta folyamatosan nőtt – hangos morajlással adta Solomon tudtára az egyetlen lehetséges választ. A világ holtpontjához érkezett, és Solomon tudta, most apró lépéseken múlik, merre billen a mérleg nyelve. Az emberek akarta az ő oldalukon állt, de valahogy aktivizálni kellett őket. El kellett velük hitetni azt, hogy le tudják győzni az elnyomó hatalmat.
– Nem ígéri senki nektek, hogy a harc könnyű lesz. Össze kell fognunk! Ha mi nem cselekszünk, mások sem fognak. Eljutottunk idáig, most már nem mondhatjuk azt, hogy „köszönjük, de mégsem kérünk belőle”. Áldozatot kell hoznunk, és meg kell mutatnunk másoknak, hogy képesek vagyunk magunk alakítani a sorsunkon!
A tér különböző pontjairól hallatszó helyeslő kiáltások elnyomták Solomon további szavait. A férfi különböző jelszavakkal ellátott táblákat és drapériákat látott előkerülni a zsebekből, hátizsákokból. Sokan hoztak rudakat, melyekre most felerősítették a vásznakat, majd amikor elkészültek a fejük felé emelték azokat. Két-három percen belül az emberek ötös sorokba rendeződve álltak össze. Olyan precízen követték az elrendezést, hogy Solomon maga is elcsodálkozott.
– Arra kérlek benneteket, hogy kövessetek minket! A legfontosabb, hogy maradjunk együtt! Akik gyerekkel vannak, azok biztonsági okokból helyezkedjenek hátrébb!
A menetoszlopból néhányan a tanácsok elhangzása után elhelyezkedtek, aztán Klara és Solomon az élre állt, majd mindannyian elindultak a Felszabadulás tér felé. Útközben tartották az alakzatot, és öt perc séta után kibukkantak a térre. A távolban, tőlük néhány száz méterre meglátták maguk előtt a Parlament épületét, és a katonai menetet.
Mivel az út kiszélesedett, az eddig ötös sorok több mint duplájukra szélesedtek. Solomon kilépett az élről, majd oldalra ment, hogy meg tudja becsülni a létszámukat. Gyorsan megszámolta hány sor van a menetben. Nem törekedett a tökéletességre, csak nagyságrendileg szerette volna megállapítani, hányan is vannak. Hetvenhét sort látott, ami hozzávetőlegesen hét-nyolcezer ember jelent. Arra gondolt, habár lehetnének többen, annak is örülniük kell, hogy ezekben a nehéz időkben ennyi elkötelezett és bátor embert lehet találni a városban.
Visszatért az élre, és a menet lassú tempóban megindult a Parlament felé. Körülbelül félúton jártak, amikor Dorota Percival az erkélyen pózolva meglátta, hogy valami nincs rendben. Először azt hitte, valamiféle üdvözlő menetről van szó, amit a kedves szervezők eltitkoltak előle, mintegy meglepetésképpen, aztán arcáról hirtelen lefagyott a mosoly. A kifeszített nagyobb drapériák közül még ilyen távolságból is el tudott olvasni néhányat. Amikor a „TAKARODJATOK ELNYOMÓK” és a „SZABADSÁGOT A NÉPNEK” feliratot elolvasta és értelmezte, hőhullámok borították el a testét. Úgy érezte, galádul elárulták, sőt, mintha egy jókora pofont kapott volna. Elöntötte a szégyenérzet, ami pillanatokon belül haraggá alakult át. Vele nem lehet csak úgy packázni! Majd ő megmutatja ezeknek az ünneprontó, gyáva patkányoknak, hogy hol a helyük!
Egy pillanatra megszédült és megkapaszkodott a korlátban. Látta, hogy lentről a tömegből egyre többen fordulnak az új jövevények felé. Néhányan mutogattak, és voltak olyanok, akik tapsoltak és éljeneztek is. Dorota tajtékzott. Nem ezt várta azoktól az emberektől, akikért élt és dolgozott. Úgy érezte magát, mint az anya, aki a saját gyerekétől kap pofont: lesújtva és összetörve.
Gyorsan döntött. Azt gondolta, most kell megmutatni ki az úr a háznál. A héten történt zavargások után biztos volt benne, hogy az ilyen devianciákat csírájukban kell elfojtani. Felemelte a telefonját.
–  Horace Piel ezredes, szolgálatára!
– Ezredes, látja az úton vonuló rebelliseket?
– Igen, asszonyom.
– Akkor tegye a dolgát! Ki kell söpörni az ünnepségről azt a csőcseléket. Ez parancs!
– Értettem! – mondta az ezredes, és Dorota letette a kagylót.

Klara felnézett, és meglátta a feléjük nyomuló menetoszlopot. Reggel óta tartó félelmei beigazolódni látszottak. Csak azt remélte, nem lesz vérfürdő. Azt sohasem bocsájtotta volna meg magának… szerencsétlenségére, imái nem találtak meghallgatásra.


8.

A fülsüketítő vijjogás betöltötte a szobát. Lea és Porter sietve elhagyta a helyiséget, és futva indultak vissza a parancsnoki állás irányába. Porter futás közben megfogta a lány kezét, hogy az tartani tudja vele a tempót. Az érintés a lányban pozitív érzéseket indított el. Úgy érezte, elkapja a nevetés. A vészjelzés beindult, ők azt sem tudják, mi a baj, és őt közben nem az érdekli, hogy mi lesz velük, hanem a férfi bőrének tapintása által okozott izgalmas érzés keríti hatalmába. Az őrült gondolat hatására felnevetett. Porter ránézett, és nem tudta hova tenni a reakciót, de nem is volt ideje morfondírozni. Műveleti vezetőként mihamarabb vissza kellett érnie a központba.
Végigrohantak a folyosón. Mindenhol fejvesztve rohanó emberekbe botlottak. A többség a kijelölt óvóhelyek felé rohant, de voltak olyanok is, akik mindenféle védőfelszerelésben futottak a parancsnokság irányába. Porter rágyorsított, és Lea úgy érezte, alig tudja tartani vele a lépést. Már nem jártak messze a parancsnoki irodától, amikor meglátták Petrust, aki a folyosón állt, és minden mellette elhaladónak mondott valamit. Amikor mellé értek, az öreg habozás nélkül elkezdett beszélni.
– Porter, Lea! Örülök, hogy mindketten itt vagytok. Nagy baj történt!
– Vannak áldozatok? Támadás ért bennünket? – kérdezte Porter.
– Szerencsére nem. Nem sérült meg senki – válaszolt Petrus. – De sajnos az összes számítógépünk megsemmisült.
– Úristen! – kiáltott fel Porter. – Mi történt pontosan?
– A vezérlőteremben tűz ütött ki, és az összes számítógép a tűz martalékává lett.
– Hogy történt?
– Senki sem tudja. Amint lehet, elkezdjük a vizsgálatokat. Az ebéd miatt senki sem tartózkodott benn a teremben, és erőszakos behatolásnak sincs semmi nyoma.
– Szerencsére a biztonsági mentések megvannak – mondta Porter. Látszott rajta, hogy ez a tudat egy kissé megnyugtatja.
– Ez igaz, fiam – válaszolt Petrus, és közben hangosan sóhajtott. – Ez a legkisebb baj. A fő probléma az, hogy a technikai hátteret nem fogjuk tudni rövid idő alatt előteremteni.
Porter kérdőn Petrusra nézett, aki lopva Leára pillantott.
– Gyertek velem – mondta Petrus, és elindult a folyosón.
Végigmentek a parancsnoki szobáig, ahol a tűzoltók az utolsó tűzfészkeket tették ártalmatlanná, majd befordultak balra, egy ritkán használt szervizfolyosóra. A falak itt már nem voltak leburkolva semmilyen mesterséges anyaggal, csak a csupasz szikla látszott mindenfelé. A mennyezetről víz csöpögött, és a páratartalom is többszöröse volt az általuk megszokottnak.
Ahogy szótlanul bandukoltak, Lea azon morfondírozott, mit keres most itt a szervezet két vezető személyével, főleg úgy, hogy tegnap még azt sem tudták, kicsoda ő. Ráadásul Petrus elég titokzatosnak tűnt, mintha valami fontos dologról akart volna beszélni. Aztán elhessegette a gondolatokat, biztos volt benne, előbb utóbb úgyis kiderül, miért van rá is feltétlenül szükség.
Amikor már elég távol jártak ahhoz, hogy senki se hallja őket, Petrus megállt, és befordult egy régi, elhagyatott beugróba, majd határozottan odalépett a falhoz, és megnyomott egy feje felett lévő szikladarabot. Ugyanabban a pillanatban kinyílt előttük a fal, és egy liftet láttak meg maguk előtt.
– Gyertek utánam – mondta Petrus, és határozott mozdulattal a liftajtó felé mutatott. – Csak utánatok.
Mindannyian beszálltak a liftbe, majd az ajtó becsukódott, és a szerkezet határozottan elindult lefelé. Lea kérdőn Porterre nézett, de úgy látszott, a férfi sem érti a dolgot. Mindenesetre egyikük sem szólt egy szót sem, így csendben utaztak lefelé. A lány úgy érezte, a kabin elég gyorsan mozog, de így is körülbelül két perc telt el, amikor döccenve megálltak valahol.
– Megérkeztünk – szólalt meg Petrus, és elsőként lépett ki a liftből.
A folyosó, amelyre kiléptek, ugyanolyan emberkéz vájta alagút volt, mint a lift felső bejáratánál. A különbség csak annyi volt köztük, hogy a hőmérséklet érzékelhetően néhány fokkal magasabb volt a fentinél, és háttérzajként monoton búgó hang hallatszott. A falakat halvány fény világította meg.
– Mi lehet ez a zaj? – kérdezte Lea Portert, és megállt egy pillanatra.
A férfi válaszként kérdőn nézett rá, és ő is megtorpant.
– Talán a bázis klímarendszere az, bár nem vagyok benne biztos.
Leát pillanatnyilag kielégítette a válasz, és sietve továbbindultak.  Petrus eközben már jó pár méterrel előttük járt. Lea nem gondolta volna, hogy Petrus hajlott kora ellenére ennyire fürge, de úgy látszott, az öreg energiái cseppet sem csökkentek le az idő múlásával. Lea és Porter megszaporázta a lépteit és néhány másodperc múlva beérték.
Szótlanul ballagtak tovább. Ők nem kérdeztek semmit Pertustól, ő pedig a gondolataiba merülve haladt előre.
Körülbelül harminc métert tehettek meg a járatban, amikor az élesen jobbra kanyarodott. A beugróban, ahová útjuk vezetett, egy masszívnak látszó kétszárnyas fémkapu állt. Petrus odalépett egy vezérlőpanelnek látszó valamihez az ajtó mellett, majd kisvártatva halk kattanással kinyílt az ajtó.
Beléptek a helyiségbe, Petrus pedig becsukta mögöttük az ajtót.
– Gyertek beljebb – mondta. – Fényt! – szólalt meg határozottan, mire a félhomályt felváltotta a nappali világosság.
Egy teremben voltak. A helyiség közepén egy nagy, ovális asztal állt, körülötte tizenkét székkel. Az asztal fölött kovácsoltvas csillár lógott, melynek végein valódi gyertyák félig égett csonkjai meredeztek. A falakon különböző festmények voltak. Az egyik, a legnagyobb – mely közvetlenül a szemben lévő falon helyezkedett el, mértani pontossággal az asztal közepe felett–, egy csatajelenetet ábrázolt. Lea nem igazán tudta, milyen korból származik, de a szereplők egyenruhájából, és a technikai felkészültségből az szűrte le, hogy a kép a Szövetség Világegységgel szembeni végső, elvesztett csatát ábrázolja. A vásznon emberek voltak láthatóak különböző kézifegyverekkel, ahogy egy bunkerből kirohanva a felettük lévő helikopterekre és a feltehetően ellenséges egységekre tüzelnek. A harcolók mellett rengeteg holttest feküdt a földön, és a megörökített pillanat azt mutatta, a védőknek szemernyi esélye sincs. A műről Leának két dolog jutott eszébe: mártírhalál, és önfeláldozás. Ahogy még egyszer végignézett a kompozíción, feltűnt neki, hogy a művész a kitartást és az egységet akarta hangsúlyozni – láthatóan sikerrel.
Petrus, látva mindkettőjük csodálkozását, beszélni kezdett.
– Ahol most vagyunk, az a Szenátus központi terme. Eddig a tagokon és rajtam kívül senki sem járt itt, de a mai egy különleges alkalom… A kép, amit az asztal felett láttok, az utolsó csatának állít emléket. Mementó az önfeláldozásról, valamint segítség ahhoz, hogy tudjuk: egyszer elrontottunk valamit, amit helyre kell hoznunk. Álljon ez örök példaképpen mindnyájunknak, amíg csak eljön a cselekvés órája.
Petrus rögtönzött beszéde sok helyen túl pátoszosnak tűnt volna, de Lea úgy érezte, itt a teremben teljesen azt a gondolatvilágot tükrözi, amit az idelátogatók évtizedek óta képviselnek, amiért képesek lennének akár meghalni is. Lea úgy gondolta, mindenkinek szüksége van jelképekre és közösen elfogadott alapelvekre ahhoz, hogy közösségben együtt tudjanak küzdeni.
– Én is a Nagy Csatára gondoltam – válaszolta Porter. Látszott rajta, őt is megérintette magasabb rendű érzés. – Inspiráló lehet mindannyiszor végignézni rajta.
– Az is, fiam. Teljes mértékben igazad van – mondta Perus, és elmosolyodott. – Nem véletlenül választottunk téged annak idején a feladatra. – Ahogy Petrus erről beszélt, a tekintete a távolba révedt. Látszott rajta, hogy hirtelen elborítják az emlékek. Aztán egy pillanat alatt visszatért a valóságba. – De nem ezért jöttünk ma ide… – kezdte volna a mondandóját, de hirtelen kinyílt mögöttük az ajtó.
Lea felnézett, és kishíján megállt a szíve. A régóta halottnak hitt apja lépett be a terembe egy másik férfi kíséretében. Egy pillanatra kiáltani akart, de csak ennyi jött ki a torkán: – Apa…
Dr. Wasiliewski ránézett, majd halkan megszólalt:
– Lea, üljünk le egy pillanatra. Valamit el kell mondanom neked.


9.

Solomon és Klara a menet elején haladtak, néhány lépésre a menetoszloptól. Solomon egy pillanatra letekintett a repedezett, fakó aszfaltra, és próbált magabiztosnak látszani.
Valójában ő sem félt kevésbé, mint akárki más, de a hosszú évek alatt megtanulta, hogy le kell tudnia győzni félelmeit. A változáshoz vállalni kell a kockázatot, ő pedig nem akart ebben a régi, dohos és penészes világban élni. Nem szerette, hogy minden lépését figyelik, annak pedig a gondolatától is irtózott, hogy az esetleg később születendő gyermekei így nőjenek fel.
Most, hogy végiggondolta mindezt, kapta meg a választ arra, miért is olyan elkötelezett és hűséges. A jövő lehetőségét akarta megteremteni.
Felnézett, majd meglátta a feléjük tartó menetoszlopot. Kihúzta magát, és egyenletes tempóval haladt előre. Az emberek szorosan mögötte mentek, a jelszavak pedig egyre több szájból hangzottak fel egyszerre. Solomon úgy gondolta, ma beírják magukat a történelembe.
Az utóbbi ötven évben senki sem vette magának a bátorságot, hogy a Győzelem Napjának ünnepén bárminemű nemtetszésnek adjon hangot. Habár a hatalom tisztában volt azzal, hogy a felszín alatt meghúzódó forrongás kitörni vágyó lávafolyamként rejtőzik a felszín alatt, de nem vett róla tudomást. A Tanács tagjai mindig abban bíztak, hogy a megfélemlítés elég lesz ahhoz, hogy a renitenseket visszarettentse a nyílt akcióktól, ezáltal abban a hitben tartsa az elnyomott többséget: nem létezik olyan erő, aki – akárcsak gondolatban is – szembehelyezkedik a Birodalommal. A Világegység az Ellenállást nem tartotta olyan jelentős erőnek – főleg az utóbbi tíz év inaktivitása alapján –, hogy beleszóljanak a világ történéseibe. Jobban belegondolva, bizonyos mértékbe igazuk is volt. Ötven év hosszú idő… elég ahhoz, hogy a felnövekvő generációból kiölje a vágyat a szabadságra. De Világegység vezetői elfelejtettek egy fontos dolgot: az igaz, hogy nehéz megmagyarázni valakinek egy fogalmat, ami egy olyan társadalmi rendszer ír le, amiben ő sohasem élt – de fel lehet kelteni a vágyat ennek megismerésére. És Petrus a tanács segítségével éppen ezt tette: megmutatott egy lehetséges jövőt, ami túl vonzó volt az emberek számára, mintsem le tudjanak mondani róla.
Solomon hátranézett, és látta, ahogy az emberek vált vállnak vetve menetelenek mögötte. A negyedig vagy ötödik sorban észrevett egy kesehajú, sültös sapkás kisfiút, aki boldogan nevetve menetelt, miközben anyukája kezét fogta. Tekintetük összetalálkozott, és Solomon visszamosolygott a fiúra.
A hatalmas húsz-harmincemeletes épületek, melyek az utat szegélyezték, sűrű árnyékot vetettek rájuk, és Klara egy pillanatra megborzongott. Nem tudta, miért, de egy pillanatra eszébe jutott az a mendékotthon, és szívébe hirtelen belenyilallt a hiányérzet. Nem volt konkrét oka az aggodalmának, de a gyomrába fészkelte magát egy finom remegés, ami egyre csak erősödött. Rápillantott Solomonra, aki büszkén és határozottan lépdelt mellette. Tisztelte a férfit, mert annyi mindent tett a jó ügy érdekében az utóbbi években, és irigyelte, hogy ilyen bátran néz szembe a sorsával. Őbenne sokkal több kétség merült fel azzal kapcsolatban, vajon lehetséges-e, hogy egyszer majd tényleg ők győznek. Legbelül mindig szerette volna, ha így lesz, de nem tudta legyőzni kishitűségét. Ő, aki a többiek szemében egy társasági ember volt, akinek erőteljes hangja elnyomta a többiekét, aki mindig viccelt és feldobta a körülöttük lévőket – valójában ugyanúgy szorongott, mint akárki más. De ez az idő nem volt rá alkalmas, hogy legyőzze ez a kicsinyes érzés. Vett egy mély lélegzetet, aztán ő is kihúzta magát. Most már jöhet, aminek jönnie kell – gondolta.
A katonák már csak néhány tíz méterre voltak tőlük, amikor megtorpantak. Ez a megállás sokkal riasztóbb volt, mint azt Solomon gondolta volna. Úgy érezte magát, mint amikor a hosszú ideig tartó várakozás hirtelen véget ér, és eljön a várva várt pillanat.
Egy díszegyenruhás férfi lépett ki a tömegből, bal kezében megafont tartva. Solomon felemelte a kezét, amire az első sorok megálltak, majd szépen lassan az összes többi is.
– Emberek! – kezdte fennhangon az egyenruhás. – A saját, és mások biztonsága érdekében, kérem, hagyják el az ünnepség területét, és ne akadályozzák honfitársaikat az ünneplésben!
A válasz nem maradt el. A tömeg zúgolódni kezdett, és a moraj hangos kiabálássá erősödött. Solomont, néhány erős férfi segítségével a levegőbe emelték, és két kezével integetett a tömegnek, hogy hagyják abba a kiabálást. Érezte, eljött az idő, hogy visszavegye az irányítást.
Amikor a tömeg lecsendesült, Solomon a katonák felé fordult, majd fennhangon beszélni kezdett:
– Azért jöttünk ide, hogy éljünk a gyülekezés alkotmányos jogával! Szeretnénk kifejezni a nemtetszésünket, valamint elhoztunk egy petíciót, amelyben leírtuk a változtatási terveinket!
Dorota fenn állt az erkélyen, és nézte, ahogy a két csapat egymással farkasszemet nézve áll. Amit Piel ezredes a megafonba mondott, azt ebből a távolságból is jól hallotta, de a választ, amit egy tömegből kilépő alak mondott, egyáltalán nem. Felemelte a mobilját, és tárcsázta az ezredest.
– Piel, jelentést kérek!
– Asszonyom, ezek az emberek valamilyen petícióról beszélnek, és úgy tűnik, hogy nem szándékoznak elhagyni a teret.
Dorota szinte tajtékzott a dühtől. Petíciót akarnak adni neki, aki sokkal jobban tudja, hogy mi kell a népnek, mint ez a nevenincs csőcselék? Azt sem értette, honnan veszik a bátorságot ahhoz, hogy egyáltalán kritizálják a Birodalom munkáját. A Tanács által végzett munkánál nem tudott volna elképzelni jobbat, és erről nem volt hajlandó vitatkozni vagy akárki véleményét meghallgatni.
– Nem veszünk át semmiféle petíciót, nem engedünk az anarchiának. Ezredes, söpörje el ez a csőcseléket, bármi áron. Végeztem.
Piel ezredes lenyomta a telefont, a szembenállókra nézett, majd felemelte a megafont.
– Utoljára kérem magukat, hagyják el a helyszínt! Nem tartunk igényt semmilyen petícióra.
Amikor kimondta az utolsó mondatot, elszabadult a pokol. Néhány tucat ember, kilépve a tömegből a katonák felé rohant. Solomon elkapta egy férfi karját, aki elfutott mellette, de nem tudta visszatartani. Aztán egyre többen csatlakoztak a rohamhoz. Mire Solomon felocsúdhatott volna, az első ember elérte a katonákat.
Solomon látta a riadt arcokat. Sok fiatal tekintet nézett vissza rá a rohamsisakok alól, a kezek remegtek a ravaszon, Solomont pedig rossz érzés kerítette hatalmába. Megpróbált utána iramodni az embereknek, de már késő volt – a két tábor összeért.
Az alatt a néhány másodperc alatt, ami Solomon életéből még hátra volt, furcsa dolog jutott eszébe. Megelevenedtek előtte a régi történelemleckék, amikor a középkori csatákról olvasott. Az ellenfelek megrohamozták egymást, és a két fél csillogó acélfolyamként olvadt egyben. Mindig csodálta ezt a pillanatot, a bátorságot és a győzni akarást. Egy röpke másodpercre felvillant a szeme előtt a kép – aztán egy lövéssorozat szétszaggatta a mellkasát, és holtan hanyatlott a földre.


10.

Lea elkerekedett szemmel nézett apjára, akinek szemében titokzatosság tükröződött. Fogalma sem volt róla, miért viselkedik így vele.
– Apa… – próbált meg ismét kinyögni valamit, de elcsuklott a hangja.
A teremben minden szem rájuk szegeződött. Még Petrus is – aki vélhetően minden részlettel tisztában volt – mégy aggodalommal és együttérzéssel nézett a lányra.
Lea körbepillantott az emberekre, akik mindannyian tanácstalannak látszottak. A csendet végül Severe Callidon törte meg.
– Azt javaslom, mindannyian üljünk le, és úgy beszéljünk. Senkinek sem kényelmes így – tette hozzá, és hogy jó példával járjon elő, elsőként foglalta el helyét az asztalnál.
Az asztal ajtóhoz közelebb eső részére Lea és Porter ült le, a szemben lévő oldalra pedig Dr. Eusebius Wasiliewski, Petrus és Severe Callidon. Lea egyre kényelmetlenebbül kezdte érezni magát. Az egész szituáció egy kihallgatáshoz hasonlított – de nem ez zavarta legjobban. A sokkhatás, amikor halottnak vélt apját megpillantotta, még mindig béklyóba fogta a testét. Ráadásul az apja hideg viselkedése teljesen elbizonytalanította. Szíve a torkában dobogott, és alig várta, hogy valaki megtörje a csendet.
– Azt hiszem, nekem kell elkezdenem – szólalt meg Eusebius. A hangja jól hallhatóan remegett egy kicsit. Petrus ránézett, és nagyon remélte, hogy minden rendben lesz. Tisztában volt azzal, hogy beszélgetésük kimenetele jelentősen befolyásolja a világ jövőjét. – Legelőször is, Lea, arra kérlek, bocsáss meg nekem. Mindaz, amit most elmondok neked, valószínűleg fájdalmas lesz a számodra, mégis, arra kérlek, hallgass végig mindent, mielőtt levonnád a végső következtetést.
Lea egy pillanatra megkönnyebbült. Úgy érezte magát, mint a vizsgázó, aki a vizsga kezdetével felszabadul a bénult nyomás alól, és a feladatra tud koncentrálni. Nagyon várta már, hogy megtudja, mi ez az egész, és neki mi köze van hozzá.
Eusebius sóhajtott egy nagyot. Tisztában volt vele, hogy a következő mondata nehéz lesz és fájdalmas, de az igazság elmondásával megkezdheti a vezeklést.
– Lea, te nem ember vagy.
Mondata áthatolt a levegőn és úgy fúródott Lea tudatába, mint egy harci dárda. Egy pillanatra azt hitte, ez csak egy rossz vicc – de aztán rápillantott a szemben lévők arcára, és nem azt látta rajtuk, amit szeretet volna. Egy pillanatra azt sem hitte el, hogy egyáltalán meg tud szólalni, aztán mégis feltette a kérdést.
– Akkor mi vagyok? – Ahogy megszólalt, olyannak érezte a hangját, minta valahonnan mélyről – talán egy kútból? – törne fel. Egy pillanatra megszédült, és megkapaszkodott az asztal szélében. Porterre nézett, aki szintén elkerekedett szemmel nézett a többiekre.
– Android vagy. Én alkottalak.
– De hát… az nem lehet. Az álmaim, az emlékeim, az érzések… mind olyan valóságosak…
– Az előbb apának szólítottál. Tudnod kell, hogy olyannak formáltalak kívülről-belülről, mint a kislányomat, aki sok évvel ezelőtt hunyt el. Az emlékek, melyeket többször látsz felbukkanni, az ő emlékei. Az érzések, pedig az ő érzései, kombinálva a te tapasztalataiddal és saját egyéni éneddel.
Lea sikoltani szeretett volna, hogy belekiabálhassa a világba, hogy amit a szemben ülő, eddig apjának hitt férfi mond, az nem igaz, és ami történik, csak egy rossz álom… de nem tudta. Valahogy túlságosan igaznak tűnt minden. Az álmai, amelyekben a fehér köpenyes férfiak bámulták, és amelynek sohasem látta a történet végét, a furcsa érzések, melyek sokszor elragadták, a teste, ami túlságosan is tökéletes volt… valójában mindig érezte, hogy valamilyen furcsaság veszi körül. Persze nem gondolta volna, hogy ekkora dologról van szó, de most, hogy jobban belegondolt, nem tudta megcáfolni a tudós által elmondottakat.
Aztán egy pillanat alatt megszűnt a szívszorító, fájdalmas érzés. Mintha belül kattant volna valami. Lea egy pillanat alatt úgy érezte, lehullik róla a tüdejét szorító nyomás. Újra tisztán látott és érzékelt mindent.
– Értem – mondta határozottan.
– Nem gép vagy – mondta Eusebius. – Sokkal több annál. Képes vagy beszélni, tanulni, gondolkodni… és amit senki sem tudott előtted: érezni. Hiányzik belőled a gyűlölet és a nagyravágyás, viszont van benned könyörület és segítőkészség.
– Miért vagyok itt, mire teremtettem? – kérdezte Lea. Újra határozottnak és erősnek tűnt a hangja.
A tudós egy pillanatra elgondolkodott. Látszott rajta, hogy nehezen jönnek a nyelvére a szavak. A tetteidért vállalnod kell a felelősséget – futott át az agyán a gondolat.
– Egy titkos kormányprogramot indítottunk a Tanács teljes felhatalmazásával. A kísérlet célja egy olyan humanoid robot kifejlesztése volt, aki öntanításra képes, és alkalmazható az emberek segítésére… legalábbis ez volt a hivatalos álláspont. Ma már tudom, hogy nem ez volt a cél. Robotkatonák kifejlesztése lett volna a következő fázis. Ezért engedtelek az utadra.
– Tehát ezért létezem – mondta Lea alig hallhatóan. – És az sem véletlen, hogy az Ellenálláshoz kerültem.
– Csak remélni tudtam, hogy jó helyen kötsz majd ki. – válaszolta a tudós. – A távozásodat megelőző éjszakán próbáltalak teljesen öntudatodra ébreszteni. Felszabadítottalak minden béklyó alól, megpróbáltam feloldani a blokkot, amely megakadályozta, hogy hiteles képet láss a világról… a döntést azonban te hoztad meg.
Porter megkövülten hallgatta a beszélgetést. Ez az egész kicsit sok volt a számára, és Lea miatt nehezen tudta objektíven követni a történteket. A sokkhatás, hogy valószínűleg egy szintetikus emberbe szeretett bele, teljesen letaglózta. Jó vezető volt és kemény katona, de a lelki problémák ugyanúgy megviselték, mint bármely másik embert. Úgy érezte, tudnia kell, mit keresnek ők itt.
– Miért kellett idejönnünk? Mi az oka annak, hogy mindkettőnket idehívtátok? – A kérdés egyenes volt és témába vágó, látszólag senkit sem lepett meg.
– Gondolom, kitaláltad, fiam, hogy nem véletlenül – válaszolt Perus. – Olyan dolgokról kell beszélnünk, amely befolyásolja az Ellenállás létét, és talán az egész emberiség sorsát. Gyorsan kellett döntenünk. A mai baleset – ha egyáltalán baleset volt – keresztülhúzta a számításainkat. Terveink szerint, heteken belül meg akartuk kezdeni az „Árnyéktörés” fedőnevű akciót, mely az első lépés lett volna a Világegység elleni tényleges harcban…
– A mai napon azonban ez a lehetőség semmivé lett – vágott közbe Severe. Most érezte elérkezettnek az időt, hogy kiterítse a lapjait a kulcsszeplők előtt. – Túl messzire mentünk, és túl vakmerők voltunk. Azt hiszem, nincs már pár hetünk hátra. Nincs rá bizonyítékom, de úgy vélem, egy ideje figyelnek engem, és erősen gyanakodnak. Cselekednünk kell, amint lehet. Meg kell kezdenünk az akciót.
– Éppen most említetted, hogy nincs meg a megfelelő hátterünk ahhoz… – kezdte a választ Porter, de Eusebius közbevágott.
– De megvan – mondta. Határozott hangja betöltötte a termet. – Lea a kulcs! – kiáltott fel. – Csak ő segíthet rajtunk.
A teremben ülők egy emberként a kibernetikusra néztek, aki nyugodtabb hangon folytatta.
– Lea, az agyadban lévő tapasztalat és tudás életbevágóan fontos a hatalom számára. Négy hosszú év történéseit raktároztad el, amelynek felhasználásával megalkothatják a tökéletes android katonát és rendfenntarót. Ha ez bekövetkezik, nem lesz sok remény arra, hogy az emberek valaha szabadok lesznek. De nem csak emiatt fontos, hogy itt vagy velünk. Te vagy az egyetlen, aki segíthet kiiktatni az Árnyékot.
– Most, hogy összeomlott minden, te vagy az egyetlen reményünk – vágott közbe Petrus. – Nem kell most válaszolnod arra, hogy vállalod-e a neked szánt szerepet, de tudnod kell, hogy nem lesz veszélytelen a dolog. Csak egyetlen esélyünk van.
Lea egy pillanatra a gondolatiba merült. Most, hogy tudta az igazat, egy pillanatra megkönnyebbült. Valahol mélyen felfogta az előbb elhangzott dolgok súlyát, ami lelkileg megviselte, de végre – először életében – úgy érezte, tisztán lát. Mintha mindig is erre készült volna, csak eddig még nem tudott róla.
– Azért jöttem ide és csatlakoztam hozzátok, mert úgy gondoltam, tennem kell valamit. Veletek tartok. Számoljunk le az elnyomókkal!
– Jól van – mondta Severe. – Készüljünk fel. Összehívom a Szenátust.




Központváros
Harmadik közjáték - nyomornegyedek



Én pedig szegény és nyomorult vagyok:
siess hozzám, oh Isten;
segedelmem és szabadítóm
vagy te Uram: ne késsél!

Zsoltárok könyve



Az iskolából minden nap ugyanazon az útvonalon megyek haza. Anya azt mondja, erre kell mennem, mert errefelé biztonságos.
Ma senki sem tartott velem. Kiira, a barátnőm, aki a lépcsőházunkban lakik, egész héten beteg. Anya azt mondja, kanyarója van. Bár nem tudom, mit jelent ez pontosan, de biztosan valami rosszat.
Ma új dolgot tanultunk az iskolában. A Tanácsról szólt. A tanár néni valami olyasmit mondott, hogy a „Tanács jó” és még valami olyasmit is, hogy „a Tanács előtt mindenki egyenlő és a Tanács tettei a nép akaratát tükrözik”. Sajnos ezt nem értettem igazán. Azt sejtem, hogy ez valamilyen fontos dolog, és kellene tudnom, de nem megy.
Dylan, aki négy évvel idősebb nálam és már felső tagozatos, biztos tudná. Ő nagyon okos, és mindent megért. Nemrégiben az iskolavezető oklevélben részesítette a közösség építéséért. Anya szerint nem kellene beszélnem vele. „Furcsa gondolatokkal tömték tele a fejét” – mondta nemrég. Nem tudom pontosan, mire gondolt. Én nem vettem észre Dylan-en semmi rosszat. Néha eljön velünk focizni a lakótelep melletti salakos pályára, de nagyon nem beszélgetünk. Szerintem anya tévesen gondol róla rosszakat. Ő is csak olyan fiú, mint mi.
Tegnap katonák jártak a szomszédunkban. Kiabálást és sikoltozást hallottam. Amikor kinéztem az ablakon, csak annyit láttam, hogy valakit elvisznek. Egy bácsi volt az. Az inge véres volt, pont itt, az orra alatt. Ahogy húzták a karjánál fogva a földön, a feje furcsa szögben lógott a vállára. Anya az mondta, hogy a bácsi kapcsolatban állt az Ellenállással. Habár hallottam már róluk, tulajdonképpen nem tudom pontosan, mit is csinálnak ők. Anya szerint jó dolgokat akarnak, és azért küzdenek, hogy a mi életünk is jobb legyen.
Anya azt is mesélte, hogy nem volt mindig ilyen a világ. Sok száz évvel ezelőtt – amit én el sem tudok képzelni – más volt minden. Az emberek törődtek egymással, és sokkal boldogabbak voltak, mint most. És főleg: nem éheztek.
Néha, esténként, amikor a szoba ablakából bámulom a csillagokat, hangosan megkordul a gyomrom. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy szívesen megennék egy nagy, ropogósra sült libacombot. Csak képen láttam ilyet eddig. Egyszer Kiira a játszótérre hozott egy színes újságot; olyat, amiben sok oldal van. Abban voltak ilyen képek. Kiira azt mondta, ez az újságot étlapnak hívják, és azt állította, hogy a belváros legnagyobb étterme a Cittadella mellett találta, amikor apukája arrafelé seperte a szemetet. Csuda dolgok voltak benne! Csak ültünk a padon és sokáig bámultuk a sok finomságot. Volt ott roston sült szűzérme, borjúpaprikás, ananászos pulykamell… csak azt nem tudom, mi az az ananász. Kiira szerint egy gyümölcs, amit a gazdagok nagyon szeretnek. Eldöntöttem, ha nagy leszek, én is gazdag leszek, és minden nap háromszor fogom teletömni a pocakom ananásszal – ha az tényleg olyan jó, mint ahogy azt állítják.
Anya azt mondja, biztos benne, hogy egyszer eljön a nap, amikor nem lesznek az utcán katonák, nem figyelik minden mozdulatunkat a kamerák, és a családok boldogok lesznek.  Anya szerint már csak egy kicsit kell várni – egy kicsit kell tűrni. De ezeket a dolgokat nem mondhatom el senkinek. Anya megtiltotta. Ezért írom le, ide a naplómba. Anya szerint ezek „veszélyes dolgok”, és nem szabad másnak tudni róla, hogy én tudom őket. Mert bajba kerülhetünk… lehet, hogy apát is bántanák – azt pedig nem akarom.
Holnap nagy nap lesz. A tanár néni megkért, hogy ne említsük otthon a szüleinknek. Azt mondta, „holnap lesz a beavatás”, és hogy utána mindent hasonlóképp fogunk gondolni, mint ő. „Kifejlesztettünk egy módszert” – így fejezte ki magát. Megígérte, behoznak az iskolába egy nagy számítógépet; olyat, amilyet még sohasem láttunk.
Most le is teszem a ceruzát, lassan le kell feküdnöm. Vár a reggel. Egy kicsit izgatott vagyok, hogy milyen lesz. A tanár néni szerint „új emberek leszünk”, és én új ember akarok lenni, mert az biztosan valami jót jelent…

***