Második fejezet:
Új szövetség



És vevén a poharat és hálákat adván,
adá azoknak, ezt mondván: Igyatok ebből mindnyájan;
Mert ez az én vérem, az új szövetségnek vére,
amely sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatára.

Szent Biblia


1.

A monitoron keresztül egy csapat fehérköpenyes alak nézte Leát, ahogy a heverőn alszik. Csak egy ember volt a társaságban, aki láthatólag nem tartozott közéjük. A kívülálló drága öltönyt viselt, és annak ellenére, hogy mindannyian egy orvosi szobában foglaltak helyet, senkitől sem zavartatva magát szivarozott.
– Tehát ő lenne a négyéves projektjük eredménye, Dr. Wasiliewski? – kérdezte az öltönyös a mellette ülő férfitól.
– Igen, Mr. Drummond. Ő az első olyan android, aki minden tekintetben beilleszkedett a környezetébe. Úgy viselkedik és úgy él, mint egy igazi ember – válaszolt a kibernetikus, és a többiekre nézett. Társai hevesen bólogattak.
– Nagyon jó! – mondta Mr. Drummond. – Az alany tud róla, hogy nem közénk tartozik?
– Nincs tudatában annak, hogy más lenne, mint a többiek. Dr. Wasiliewski kezdte egyre rosszabbul érezni magár a beszélgetés hatására. Baljós előérzet kerítette hatalmába. Ahogy Mr. Drummondra nézett, egyre kevésbé volt meggyőződve Lea és leendő fajtársai békés felhasználásáról.
– Mi a helyzet az emlékeivel?
– Mesterségesen tápláltuk belé az adatokat. Lea – mert így neveztük el – száz százalékig biztos benne, hogy emlékei valósak. A gyermekkortól kezdve a felnőtté válásig, minden egyes mozzanatot rögzítettünk a memóriájában. Úgy tudja, a szülei meghaltak néhány évvel ezelőtt, élő rokona pedig nincsen.
– Bámulatos! – kiáltott fel Mr. Drummond. A hangjából a lenyűgözöttség sugárzott. – Említette a beilleszkedést. Milyen pozitív jeleket tapasztaltak?
– Lea felméri a környezetét, mérlegel, és gyorsan hoz döntést. Könnyen tanul, és jól kombinálja a rendelkezésére álló adatokat. Nagyon fejlett az emancipációs képessége.
– Értem. Érez valamit… mármint úgy, mint ön vagy én?
– A speciális könnyített anyagból készített csontozatot körülvevő szövetcsoport az emberével megegyező összetételű. Az idegpályák és érzőidegek ugyanúgy működnek, mint nálunk. Ha sérülés éri, akkor fájdalmat érez.
– Mit gondol, doktor, bevethető lenne az android a rendfenntartásban vagy esetleg a harcmezőn, ha kell?
Dr. Wasiliewski ettől a mondattól tartott azóta, hogy az egész projekt beindult. Egy ideig bízott benne, hogy talán tényleg a polgári felhasználás a cél, de valahol, a tudata legmélyén előre látta a másik eshetőséget is. Túl naiv volt, és hagyta meggyőzni magát, hogy valami olyasmivel foglalkozhasson, mint senki más őelőtte. Józan esze felett győzött a tudásvágy és a szakmai elismertség utáni sóvárgás…
– A vizsgáltatok nem terjedtek ki az efféle…
– Doktor! – vágott közbe Mr. Drummond. – Nem vagyok kíváncsi a magyarázkodására. Feleljen a kérdésemre!
Mr. Drummondon jól látszott, hogy nem az a fajta ember, akit mindenféle félrebeszéléssel sarokba lehet állítani. A kibernetikusnak nem volt választása, mintsem elmondani az igazat. Most döbbent csak rá arra, hogy eszközként használták, és ő vakon belegyalogolt a csapdába.
– Azt hiszem, igen.
– Mennyi időre van szükségük az akció lezárására?
Nem volt értelme hazudni. Előbb utóbb úgyis rájöttek volna az igazságra.
– Holnap este, amikor megjön a munkából, letöltjük az adatokat, és azonnal megkezdjük a feldolgozást. Lea pozitron agya az összes szükséges információt rögzítette.
– Jól van – mondta Mr. Drummond, és közben elégedetten megigazította a nyakkendőjét. – Akkor egyezzünk meg abban, hogy a kiértékelést két nap múlva az asztalomra teszi.
– Így lesz, uram. – válaszolta Dr. Wasiliewski. – Holnapután az asztalon lesz az anyag. Leát megkaphatjuk további vizsgálati célra? Nagy szükségünk lenne rá. – A doktor felnézett az öltönyös hivatalnokra, de férfi arcán csak mély közönyt látott.
– Sajnálom. Azt a parancsot kaptam, hogy az alany nem maradhat életben. Ha rendben elvégeztek mindent, azonnal likvidálnunk kell. Túl veszélyes lenne ránk nézve, ha esetleg valahogy a lázadók kezébe kerül.
– Értem. Minden úgy lesz, ahogy akarja. – A kibernetikus fejében furcsa gondolatok kavarogtak… rendszeridegen gondolatok. Máshogy tervezte a jövőt, mint ahogy a mellette ülő, pökhendi kormányszolga kitalálta. A terv pedig lassan összeállt a fejében.
– Nagyszerű! A Tanács mindig értékeli azok tetteit, akik hozzájárultak felemelkedéséhez.
Mr. Drummond felállt, elnyomta a szivarját és sietve távozott. Dr. Wasiliewski hosszan nézte Leát. A lány – akire még sohasem gondolt úgy, mint gépre – békésen aludt. A doktor arra gondolt, vajon álmodik-e. A tegnap esti memóriaellenőrzés furcsa ingadozásokat mutatott. Talán álmodik? Nem tartotta kizártnak. Néha úgy érezte, a lány sokkal tökéletesebb, mint akármelyik ember, és nem lett volna meglepve, ha kiderül, hogy teremtménye képes összetett érzésekre.
Nagyot sóhajtva a gondolataiba merült. Még nem tudta, hogyan segíthet a lánynak, de biztos volt benne, hogy még ma éjszaka megtalálja a választ.


2.

Lea álmodott. Álmában újra átélte az üldözést, és a bunkerben történteket. Alvás közben többször felnyögött és sűrűn forgolódott. Fejében eddig elraktározott adatok váltak információvá, megtöltve szürke formájukat tartalommal és színnel. Különböző szétszórt tapasztalat-töredékek váltak összetett egységgé, és a mozaikdarabok lassan egymásba illeszkedtek.
Izzadtságban úszva ébredt. A nap narancssárga fénye épp csak feltűnt a keleti horizonton, és az embermagas ablaktáblákon keresztül sejtelmes színbe burkolta a helyiséget. Felült és ledobta magáról a takarót. Egy pillanatra kábának érezte magát, de aztán beugrottak a tegnapi események.
A gyomra remegni kezdett, és érezte, hogy jóleső izgalom keríti hatalmába. A mai napon megismerkedik megmentőjével, és közelebb kerülhet az igazsághoz, melyet tegnapig nem is keresett. A tudatlanság burka, mely eddig magába zárta őt, szétrepedt, a szép, festett máz alól pedig egy szürke, beteg világ bukkant elő.
Még valami letisztult számára: nem ő az egyetlen, aki úgy éli mindennapjait, hogy csak arról szerez tudomást, ami közvetlenül vele történik. A világ hamis. Amikor bekapcsolja a tévét, a híradásokban csak szépet és jót lát. A hírekben elvétve volt szó az Ellenállásról, erőszakos és önbíráskodó rendőrségről, megfigyelésről és manipulációról pedig sohasem. Amíg kívülről szépnek és jónak tűnik minden, a tömegek tudatlanságban élnek. Senki sem látja a mélyen megbúvó problémát… persze sokan látnak furcsa dolgokat, de átsiklanak felette és megbékélnek vele... aztán tovább mennek – ahogy ő is tette eddig.
Az út elején járt, de a kép egyre összetettebbé, egyre érthetőbbé vált. Szeretett volna még tapasztalni és fejlődni. Ez volt lényének alapja. Részévé akart válni a világnak. Úgy érezte, célja mától nem csak az, hogy csendben megélje életét, hanem az is, hogy formálja azt.
Ledobta magáról az átizzadt takarót és a fürdőbe sietett. Sokáig folyatta magára a forró vizet, a meleg teljesen ellazította és megnyugtatta. Biztonságban érezte magát, mint a magzat az anyaméhben… aztán elzárta a vizet, és kilépett a zuhanyfülkéből.
Megtörülközött, aztán bement a szobába, hogy kényelmes öltözéket keressen magának. A digitális óra hét órát mutatott. Lassan indulnia kellene a munkahelyére. Lehunyta a szemét és mélyet sóhajtott… tudta, hogy soha többé nem fog bemenni. A gardróbból elővett egy testhezsímuló fekete nadrágot és hozzá sportos, kapucnis felsőt húzott.
Belenézett a tükörbe: a ruhadarabok kiemelték a szinte tökéletes alakját. Odalépett a tükör alatti komódhoz, magához vett némi kézpénzt, végül jó alaposan körülnézett. Nem tudta, miért, de legbelül biztosan érezte, hogy most látja utoljára szeretett hajlékát.
Rápillantott a falon lévő fényképre, amely a szüleit ábrázolta.
Milyen boldogok voltak – gondolta. – És én mennyire szerettem őket…
Egy könnycsepp gördült le az arcán, miközben kilépett az ajtón.

Messze onnan, a kormány titkos laboratóriumban Dr. Wasiliewski ült a monitor előtt, és látta, ahogy a lány elhagyja otthonát. Minden úgy történt, ahogy éjszaka eltervezte. Felébresztette a lányban bujkáló bizonytalanságot, és segített neki összerakni azt a képet, amit talán sokkal korábban meg kellett volna mutatnia. Nem hagyhatta, hogy élete munkája elpusztuljon. Lea olyan volt neki, mintha a saját lánya lett volna. Szerette őt, mint ahogy a szülő szereti édes gyermekét.
Tegnap este rájött valamire. Nem akarja többé a kizsákmányolókat szolgálni tudásával. Biztos volt benne, hogy meg kell kezdenie a vezeklést. Most már bizton hitte, hogy a becsukott szem ugyanolyan bűn, mint az elnyomásban való tevékeny részvétel… és ő hosszú éveken keresztül becsukta a szemét. Szakmai sikereiért majdnem feláldozta a lelkét… legalábbis remélte, hogy csak majdnem – talán még nem késő.
Hátrafordult, és végignézett a kollégáin. Sokaknak családja volt közülük, de ennek ellenére vállalták a döntés kockázatát, amit együtt hoztak.
És most már nincsen visszaút.


3.

A suhanó metrón utazva Lea észrevette, hogy teljesen más szemmel nézi a világot, mint egy nappal ezelőtt. A kis apró részletek, melyek itt-ott megbújva elvesztek a szeme elől, most élesen kirajzolódva jelentek meg.
Tátongó kapualjakat látott, apró, szurtos gyerekek rohangáltak hiányos ruházatukban a koszos utcákon, hajlott hátú öregemberek ültek apró házaik előtt a kézzel ácsolt lócáikon, mereven a távolba meredve. Ezen a részen nem látszott a technikai fejlődés. Úgy érezte magát, mintha több száz évet ment vissza az időben.
A kertváros, ami eddig az otthona volt, a jómódú állampolgároknak nyújtott csendes menedéket. A napkollektoros, klimatizált épületeket energiatakarékos hűtő-fűtő rendszerrel szerelték fel. A legtöbb házban automatizáltan működtek az elektronikus eszközök, a gazdagabbak még saját takarító- és kertészrobottal is rendelkeztek, ami elvégezte a házimunka nagy részét – már egyáltalán nem volt jellemző, hogy valaki bejárónőt fogadjon, mert a gépek majdnem minden házimunkát elvégeztek az emberek helyett.
Lea összekészülődött. A következő megálló közvetlenül a dokkok mellett helyezkedett el, és sietnie kellet, hogy leszállhasson. A szerelvény lassított, majd egyet zökkenve megállt. Lea lelépett a peron aszfaltjára, és körbenézett. Próbálta kitalálni, merre várhatja őt Solomon. Nem látott járművet vagy akárkit, aki esetleg rá várhatna. Ránézett az órájára, ami hét óra negyvenöt percet mutatott.
Arra gondolt, szétnézhetne addig, amíg Solomon megérkezik. Úgysem járt még erre sohasem. Annyit tudott a helyről, amennyit minden laikus. A „dokkok” egy évtizedek óta bezárt hajógyár köznapi megnevezése volt, amit a Barretta és Bound nevű cég üzemeltetett egykoron. A boldog békeidőkben tengeri utasszállítókat építettek itt össze, aztán a háború alatt itt gyártották le a Szakadárok Szövetsége hajóinak jelentős részét. Habár a komplexum – amely több mint negyven csarnokot foglalt magába, melyek közvetlen vízi összeköttetésben álltak a tengerig vezető főcsatornával – az egész világ egyik legnagyobb hajó összeszerelő üzeme volt, de már hosszú évtizedek óta csak enyészet végtelen étvágyát csillapította. Világegység győzelme után nem volt kétséges, hogy a rebellis erők minden épületének, gyárának vesznie kell. Az ok, amiért ezt mégsem bontották le, egyszerű volt: az elhagyott épületek örök mementóként emlékeztették a veszteseket a vereségükre.
Lea közelebb ment, hogy belessen az egyik dokkba a sok közül. Az üzemcsarnok legalább hatvan méter magas volt, a vakolat erősen mállott róla. A méterszer méteres keretek – melyekben valaha üvegek lehettek – betöltötték az épület oldalainak egyharmadát. Valaha elég fényt biztosítottak ahhoz, hogy a szerelők megfelelő fényviszonyok mellett dolgozzanak, és megvédték őket az elemek erejével szemben. Közelebb ment a bejárathoz, és a feltámadt szélben hallotta, ahogy az épület különböző taktusaiból furcsa, hátborzongató hangok törnek elő.
Belépett az ajtón. Benn hasonló látvány fogadta, mint amit előre elképzelt. Pergő vakolat, régi törött bútorok, rozsdás fémeszközök, daruk, csörlők és falevelek mindenütt. A természet kezdte visszafoglalni egykori területét. Sok helyen moha és fű zöldellt, sőt, néhány kisebb fa is átbújt a beton repedésein. Bomló növények szaga keveredett patkányürülékkel és kisebb állatok rothadó tetemének bűzével. Lea arra gondolt, nem biztos, hogy a legjobb ötlet volt bejönni ide. Már éppen sarkon fordult, amikor valaki megszólította.
– Mit keres egy ilyen csinos, fiatal lány, egy ilyen ősrégi, halott helyen?
Lea előre nézett, aztán jobbra és balra. Senkit sem látott.
– Erre vagyok, itt fenn! – kiáltotta a hang.
Lea a hanghordozásban nem érzett semmilyen fenyegetést. Felnézett balra, a feje fölé, és körülbelül húsz méter magasban egy kék munkásruhába öltözött ősz hajú öregembert látott, aki a második szint rozsdás folyosóján ült, lábát a mélybe lógatva.
– Hello! – kiabált fel Lea a magasba. Remélte, hogy elég meggyőző a hangja.
– Nem jön fel ide? – kérdezte az alak. Egyik kezével elengedte a korlátot és a lány felé intett.
– Inkább nem. Tériszonyom van.
– Jól van. Akkor lemegyek én.
Lea elgondolkodott azon, hogy jobban tenné, ha elfutna, főleg a tegnapi napon történtek tükrében. Aztán meggondolta magát. Az öreg abszolút nem tűnt veszélyesnek, és a lány kíváncsi volt, hogy mit akar neki mondani.
A férfi korát meghazudtoló, fürge léptekkel lemászott a létrán, majd Lea mellé lépett és kezet nyújtott.
– Hello, Paul vagyok – mutatkozott be, és közben levette a koszos sültös sapkáját.
– Örvendek, Leának hívnak.
A lány üdvözlőleg előrenyújtotta a kezét. Az öreg két kézzel megragadta, és barátságosan rázni kezdte. A férfinak száraz, pergamenszerű volt a tenyerén a bőr, de Leának mégis jólesett a tiszta érintés. Paul mosolya – mely kirajzolta az összes ráncot az arcán – barátságos volt és érdeklődő.
– Jó látni valakit, aki nem való ide, ebbe az ódon környezetbe!
– Részemről a szerencse – mondta Lea. A fenntartásai az öreggel szemben teljesen eltűntek. – Tudja, azért jöttem ide, hogy közelebbről megfigyelhessem ezt a helyet. Nagyon sokat hallottam róla!
– Nagyszerű hely volt ez! – kiáltott fel Paul. Szemében apró szikrák csillantak meg. – Bizony mondom magának, nagyszerű hely! Száz meg száz hajó épült itt hajdanán.
– Csaknem itt dolgozott? – kérdezte a lány. Egyre jobban kezdte érdekelni az öreg.
– Nem, nem. Azért annyira nem vagyok öreg. – válaszolt Paul, és közben a lányra kacsintott. – Az apám üzemvezető volt a cégnél. Tizenkét dokk tartozott a felügyelete alá. Én kisgyerekkoromtól kezdve itt voltam vele, amikor csak tehettem. A hajók voltak a szerelmeim.
– És ha meg nem sértem, mit csinál itt ilyenkor?
– Tudja, a nosztalgia. Amikor idejövök, megelevenedik előttem a környék. Ha becsukom a szemem, még mindig hallom a szegecselőgépek pattogását, a hegesztők szisszenő hangját, a kalapácsok csattanásait… még a munkadalokat éneklő emberek is megelevenednek néha… persze csak az emlékezetemben.
– Ez fantasztikus, Paul! Ahogy elmesélte ezeket az emlékeket, előttem is élővé vált a környék.
– Bár dolgozhattam volna itt! – Paul felnézett az égre; fakó szemében könny csillogott. – Bárcsak tehettem volna! Nem kértem volna semmi mást az élettől, ha ez megadatott volna nekem, de sajnos mire elértem volna azt a kort, hogy kitanulhassam a mesterséget, már majdnem vége volt a háborúnak. Utána pedig bezárták az üzemet.
– Nagyon sajnálom – mondta Lea. – És mi lett azután?
– A családomat megbélyegezték, apámat munkatáborba vitték – soha többé nem láttam. Anyám nem kapott munkát a környék gyáraiban, így napszámból próbálta eltartani a családot.
– Mi lett a munkásokkal? Gondolom, rengeteg ember dolgozott itt valamikor.
– Több mint tízezer ember megélhetése szűnt meg egyik pillanatról a másikra. Földönfutóvá lettek. Akit nem gyűjtött be a titkosrendőrség, az elbujdosott a várostól a lehető legmesszebbre. Világegység elég nagy…
Lea Paulra nézett, akinek szavai mélyen megérintették. Megértette, hogy férfinak miért olyan fontos az, hogy ápolja a múlt dicső emlékeit.
– Nem lehetett egyszerű átvészelni azokat az éveket. Nehezen tudom elképzelni, mi is történhetett akkoriban.
– Kedvesem, hallott már az Ellenállásról, akiket Új Szövetségnek is neveznek? – Paul ránézett a lányra, és az arcáról könnyedén leolvasta a választ. – Hát persze, hogy hallott… ki ne tudna róluk! Szóval, fiatal korom óta szimpatizáltam velük. Az elszigeteltek, akik a Szakadárok oldalán álltak, nem tudtak beolvadni az új, hamis rendszerbe. Az emberek egymást karolták fel. Annak segítettek, akinek a legnagyobb szüksége volt rá… aztán csak vártak és folyamatosan készültek a pillanatra, amikor visszaadhatják az embereknek a szabadságukat.
Lea egy autó motorjának hangjára lett figyelmes. A gumik jól hallhatóan ropogtak az épületek melletti murvás úton, aztán a lány csak annyit hallott, hogy a jármű megáll. A lány az órájára nézett, és látta, hogy két perccel múlt nyolc.
– Ne haragudjon, Paul, de mennem kell. Nyolcra jönnek értem, és…
– Ne szabadkozzon, hölgyem – vágott közbe az öreg. – Nagyon örülök, hogy valakinek elmondhattam a történetemet. Remélem, hasznát veszi majd.
– Nagyon örülök, hogy találkoztunk – mondta Lea, odalépett a férfihez, és csókot lehelt az arcára.
Paul elvörösödött. Lea is csodálkozott magán; régen sohasem tett volna ilyet, de most ez tűnt a világ legtermészetesebb dolgának. Rájött arra, hogy Paul tisztasága és egyenessége megfogta, rajta keresztül pedig még közelebb jutott a döntéshez, amit hamarosan meg kell hoznia.
– Viszont látásra – mondta búcsúzóul Paul. – Remélem, még találkozunk.
– Én is bízom benne – mondta Lea, aztán kilépett a dokkból a vakító napfénybe.
Az imént érkezett autóban Solomon ült. Lea beszállt mellé.
– Indulhatunk? – kérdezte a férfi.
– Persze. Hova megyünk?
– Az egyelőre titok – mondta Solomon, és közben felnevetett. – Majd meglátod.
A férfi hátramenetbe kapcsolta a kocsit, és megfordultak. Lassan végiggurultak a két dokképület közti úton, majd balra bekanyarodtak egy keskeny szervizútra, és néhány másodperc múlva eltűntek az épületek takarásában.


4.

Mike ránézett az órájára. Már negyed tizenegy is elmúlt, és Lea még mindig nem jött be dolgozni, sőt – a tegnapi nappal ellentétben – nem is telefonált. Már a lány legutóbbi jelentkezését is furcsának tartotta. Megbízói arra az eshetőségre elfelejtették felkészíteni, amikor egy android egyszer csak beteget jelent.
Próbálta hívni Lea mobilját, de az ki sem csengett. Mike arra gyanakodott, hogy a telefon valószínűleg ki van kapcsolva. Végigsimította borostás állát, majd mindkét kezével beletúrt a hajába. Hezitált. Ha telefonál, hogy valami nincs rendben, akkor beindít egy olyan gépezetet, amit később lehetetlenség lesz leállítani – ha viszont nem szól, a saját karrierjével játszik… pedig feltett szándéka volt, hogy nemsokára ő lesz a legfiatalabb osztályvezető a cégnél.
Nagyon mélyről küzdötte fel magát. Nagyapja a háborúban a Szövetséget támogatta, így a vereség után az egész családot megbélyegezték. Szülei ebben a reménytelen helyzetben nőttek fel, meg sem próbáltak kitörni. Örökölt keresztként cipelték hátukon sorsukat, meggyőződéssel, büszkeséggel – és szegényen. A kis Mike már gyerekkorában eldöntötte, hogy változtatni fog ezen. Az apja folyton az új rendszer árnyoldalairól mesélt neki, de őbenne nem volt olyan erős a birodalommal szembeni ellenállás. Üres óráiban, amikor a szobájában fekve gondolkodott, százszor elátkozta szüleit azért, hogy őt is a nyomorba taszították. Egy reggelen – körülbelül tizenkét éves lehetett akkor – eldöntötte, hogy az ő élete más lesz. Nem akart tovább nyomorogni és éhezni. Gazdag akart lenni, befolyásos ember.
A középiskolától kezdve kitűnően tanult, és igyekezett olyan életvitelt folytatni, hogy az Egy és Igaz Tanács embereinek megakadjon rajta a szemük. Végül siker koronázta a tervét. Egy napon egy ismeretlen, fekete ballonkabátos férfi lépett oda hozzá az iskola bejáratától nem messze. A férfi elmondta neki, hogy tudja, honnan származik – ami nem feltétlenül erény –, de azt is látja, hogy kár lenne a képességeit eltékozolni. Alkut ajánlott. Ha Mike új családnevet vesz fel, megtagadja a múltját, és elkötelezi magát az Új Világrend továbbépítésére, akkor elintézi, hogy bejusson a legjobb egyetemek egyikére, ösztöndíjjal.
Mike nem habozott, és a középiskola elvégzése után megtette, amit elvártak tőle: minden kapcsolatot megszakított szüleivel, rokonaival. Új személyazonosságot kapott, és ami a legfontosabb: új múltat. Akkor még azt hitte, a saját kezébe vette a sorsát – de sajnos tévedett. Csatlakozott a Világegység által irányított és manipulált marionett bábuk tömegéhez, akit a rendszer kényére-kedvére rángathat és irányíthat.
Mike nem látta ezt. Még nem érett meg arra, hogy rájöjjön az igazságra.
Az egyetem elvégzése után középvezetői állást kapott annál a cégnél, ahol jelenleg is dolgozott. Karrierje egyenesen ívelt felfelé. Huszonnyolc évesen eljutott odáig, hogyha nem szúrja el, még az év vége előtt az osztályvezetői székbe ülhet – és onnan már csak egy lépés a vezérigazgatói kinevezés… már csak egy kis hátszél kell. Most már nem hibázhat… elvárják tőle, hogy jól döntsön.
Kivette a fiókjából a borítékot, amit évekkel korábban rakott el oda. Közvetlenül a perforáció alatt – amely teljesen érintetlen volt, és Világegység Tanácsának pecsétje volt rányomva – nyomtatott betűkkel az alábbi mondat állt: SZIGORÚAN TITKOS – CSAK VÉSZHELYZET ESETÉN BONTHATÓ FEL!!!
Mike döntött. Feltépte a borítékot, és kihúzta belőle a tartalmát – egy keménypapír cetlit. A kis papírdarabra egy telefonszám volt felírva. A férfi tárcsázta a számot a mobilján, aztán várt. Egy géphang szólalt meg az éterből.
– Corcoran, Mike, telefonszáma azonosítva. Kérem, üsse be tizenhat jegyű biztonsági kódját.
Mike automatikusan begépelte a kért számsort.
– Köszönöm, ügynök. Engedélyezem a hívást a kívánt irányba.
Az átkapcsolás megtörtént. A harmadik csörgésre vette fel valaki.
– Ha jól sejtem, valami baj van – szólt bele egy nyugodt, reszelős hang a telefonba.
– Igen, uram. Az alany tegnap beteget jelentett, és a mai nap sem jött dogozni. Nem tudom elérni a telefonján sem. Mit kell tennem?
– Jól van, fiam. Okosan tette, hogy felhívott. Nagyon komoly nemzetbiztonsági ügyről van szó. Mostantól én intézkedem… és még valami: nem fogjuk elfelejteni az ön lojalitását.
– Köszönöm – mondta Mike, és bontotta a vonalat.
Mr. Drummond egy pillanatra maga elé meredt, majd kinyitotta a telefon menüjét, és egy új számot hívott.
– Jó napot, uram – köszönt bele a kagylóba egy erőteljes férfihang.
– Üdvözlöm, Claude. Szükségem van a segítségére.
– Miről lenne szó, uram?
– Most hatalmas szolgálatot tehet a Világegységnek, fiam. Fontos adatokra van szükségem, amelyek egy android pozitron agyában találhatóak.
– Értem. Nem probléma. Élve van szüksége a célpontra?
Mr. Drummond tekintete egy pillanatra a semmibe révedt, aztán határozottan válaszolt.
– Nem feltétlenül. A részleteket még ma elküldöm diszken. Jó munkát!
– Köszönöm, uram, nem fog bennem csalódni.
– Remélem, fiam… nagyon remélem.
Mr. Drummond letette a telefont. Elővett egy szivart és rágyújtott. Mélyen leszívta a füstöt, közben mereven maga elé nézett. Két dolgot nem szeretett egész életében: veszíteni, és azt, ha valaki hülyének nézi. Nem tudta, mi van a háttérben, de egyvalamiben teljesen biztos volt: Dr. Wasiliewskinek hamarosan nagyon kellemetlen kérdésekre kell válaszolnia.


5.

Lea és Solomon néhány perc utazás után letértek a szervizútról, és rákanyarodtak egy poros mellékutcára. Lea úgy sejtette, valahol a város szélén lehetnek.
Bedeszkázott ablakú, düledező házak mellett hajtottak el. Az utca szűk volt, így csak lépésben haladtak.  Az egyik kapualjban a lány egy hároméves forma kisfiút vett észre, aki szakadt ruhájában lyukas gumilabdát dobált egy girhes kutyának. Amikor a kisfiú meghallotta az autó zúgását, abbahagyta a játékot, és feléjük nézett. Lea kedvesen rámosolygott, a fiú pedig barátságosan integetni kezdett.
– Tudom, mire gondolsz – törte meg a csendet Solomon.
– Tényleg?
– Láttam az arcod, ahogy a kisfiúra néztél… a tekinteted mindent elárult. Annak idején ezért léptem be a Szövetségbe.
Lea értette, mire utal a férfi. Egyre jobban érezte, hogy nő benne a tenni akarás. Két nappal ezelőtt még semmit sem tudott a világról, de a közelmúlt történései elindítottak benne egy visszafordíthatatlan folyamatot: segíteni szeretett volna… csak még azt nem tudta, hogyan.
– Értem. És mióta veszel részt az Ellenállás munkájában?
– Körülbelül öt éve csatlakoztam. Petrus szervezett be. Akkoriban a Tanács területfejlesztési hivatalában dolgoztam.
– Mivel foglalkoztál?
– Egy ideig az irodában tevékenykedtem, aztán később kikerültem terepre. Azokat a helyszíneket vizsgáltam meg, amelyeket a Tanács bontásra jelölt ki. Én intéztem a műszaki felmérést, intéztem az esetleges kilakoltatásokat. A területet kisajátították, az ott lakó emberek pedig minimális pénzbeli kompenzációt kaptak. Többségük a nyomornegyedben talált magának új otthont – valaki még ott sem. Az évek alatt összesűrűsödött minden… Láttam embereket, akik elvesztették minden reményüket, családokat, amelyek széthullottak, csak mert valakinek az érdeke így kívánta… Aztán történt valami. Akkor már egy jó ideje egyre rosszabbul éreztem magam a bőrömben, és egy hétfő délelőtt ki kellett mennem a kettes körzetbe. Egy hattagú családot kellett kilakoltatni. A gyerekek halkan sírdogáltak, a szülők nem szóltak egy szót sem… úgy látszott, beletörődtek a sorsukba. Ha jobban belegondolok, ez volt ez egyetlen dolog, amit tehettek. Aztán megindultak a munkagépek, és fél óra alatt a földdel tették egyenlővé a területet.
– Nem éreztél szánalmat? – Lea ránézett a fekete hajú, karvalyorrú férfira, akinek szemében megcsillant egy könnycsepp.
– Egy jó ideig azt sem tudtam, mit jelent pontosan ez a szó… csak később értettem meg. Azt hiszem, amikor az eset történt, már csak egy apró lökés kellett, hogy meglássam és elfogadjam az igazságot. Miközben figyeltem a bontást, egy öregember lépett ki az omladozó házak félhomályából, majd lassan odalépett hozzám. Petrus volt az. Rám nézett, a vállamra tette a kezét, és nyugodt hangon a következőt mondta: „Látom rajtad, Solomon, hogy bánt téged, amit teszel. Tisztítsd meg a lelked, és ha úgy érzed, kész vagy a változásra, lépj be közénk. Sok a tennivaló…” – Nem tudom, honnan tudta a nevemet, talán figyelt már egy ideje. Az a mondat, ott és akkor, megfogott és nem eresztett többé. Azóta vagyok itt velük… azóta van igazi értelme az életemnek.
– Nem lehetett könnyű. Tudod, most úgy érzem, én is változni kezdek. Tulajdonképpen ezért is vagyok itt veled.
– Amíg nem látod be, hogy akikhez mindvégig hű voltál, rosszat cselekszenek, nem érzed magad bűnösnek – de egy idő után már nem tudod úgy felfogni, hogy csak és kizárólag parancsot teljesítesz. Egyre jobban elismered a saját felelősséged. Nem lehet örökké az ideológia mögé bújni…
– Ez olyan, mint amikor nem tudod függetleníteni magad a téged körülvevő dolgoktól – vágott közbe Lea, miközben tekintete a szélvédőn keresztül a távolba révedt.
Nem volt szükség több szóra, a lány teljesen mértékben megértette és átérezte, amit Solomon mondott. Neki is hasonló gondolatok kavarogtak a fejében.
Kiértek a sikátorból. Solomon egyenesen ment tovább, és az útnak néhány méteren belül vége szakadt. A férfi megállította a kocsit, egy régi, omladozó betonkerítés mellett.
Kiszálltak. Lea vasbetonelemekből összerakott, rogyadozó kerítést vett észre maga előtt – sok elem kifordulva lógott a gerendákon – legalább kétszáz méter hosszan. Nem messze tőlük egy nyitott, kétszárnyú kapu, előtte pedig egy félbetört, piros-fehér festésű sorompó meredezett az ég felé.
– Megérkeztünk – mondta Solomon, és belépett a kapun. – Íme, a régi szénbánya. Már régóta nem használja senki. Gazdaságtalanná vált a kitermelés.
A bejáraton átlépve egy nagy térre jutottak. A területet borító aszfaltot keresztül-kasul borították a több évtizedes repedések. Fűcsomók ütötték át a réseket, és mindent beborított a jellegzetes, fekete por. Pár méterrel távolabb, jobb kéz felé magasodott egy többszintes épület – amelyről Lea azt gondolta, valaha talán irodaház lehetett –, velük szemben pedig, egy legalább húsz méter magas, rozsdás acélkolosszus állt. A hatalmas fémszerkezet alatt vasúti sínek futottak keresztül. A lány tátott szájjal bámulta az óriási csörlőket, és az öblös csilléket, ahogy élettelenül lógtak a vastag drótköteleken.
– Annak idején itt rakták fel a szenet a vagonokba – törte meg a csendet Solomon. – Látod az aknalejáratot? – Solomon a fémszörnyetegen túlra mutatott, ahol egy csörlős felvonó sziluettje látszott.
– Igen. Nem tűnik nagyon bizalomgerjesztőnek.
– Az csak a látszat – nevetett fel a férfi. – Hidd el, arra fogunk menni, és semmi bajunk se lesz…
Végigmentek a vasúti sínek mentén, hogy elérjék a lejáratot. A föld mélyébe két út vezetett: az egyik, amelyen valaha csillék jöttek-mentek, és a másik, mely régen a személyforgalmat bonyolította. Lea kérdőn Solomonra nézett, aki határozottan az előbbi felé indult.
– Biztos, hogy azon keresztül akarunk menni? – kérdezte a lány. Ránézett a férfira, akinek arcán sejtelmes mosoly tükröződött.
– Ez az egyetlen út. A személyfelvonót szándékosan nem csináltuk meg… túl feltűnő lenne. Gyere csak! – mondta a férfi, majd határozott mozdulattal letérdelt a csille mellé és a lány felé nyújtotta a kezét. Tekintetéből magabiztosság és erő sugárzott.
Lea bal kézzel megragadta a kinyújtott kart, a másik kezével felkapaszkodott a csille szélébe, majd rálépett a férfi combjára és belépett az ingatag szállítóeszközbe. Végül Solomon is beugrott mellé.
A lány észrevett egy használaton kívüli kapcsolószekrényt az alagút falán. Solomon apró fogót vett elő, és lepattintotta a kis ajtófedelet: a szekrény belsejében újabb kapcsolók látszottak, de ezek a kintiektől eltérően határozott fénnyel világítottak. A férfi hanyag természetességgel megnyomott egyet a tucatnyi gomb közül, és a csille nyikorogva elindult lefelé a sötétségbe.


6.

Claude Roux, a számítógépe előtt ült. Nemrég érkezett a futár, aki elhozta a Mr. Drummond által említett diszket. Claude behelyezte a lemezt a meghajtóba és várt. Kisvártatva a jól ismert búgó hangot hallotta, és a monitoron feltárult a teljes adatbázis.
Claude soha semmit sem bízott a véletlenre. Minden célpontját alaposan megvizsgálta, feltérképezve a legapróbb részleteket is. Biztos volt benne, hogy ez volt eddigi sikereinek titka. Pontossága és precizitása más emberek szemében mániákusságnak, esetleg túlzott elővigyázatosságnak tűnt, de ezek a megállapítások korántsem fedték a valóságot. Claude egyszerűen csak górcső alá vett minden adatot, kizárt minden valószínűtlent, és megerősítette a lehetőségeket.
Gyermekkorától kezdve fegyelemre nevelték az árvaházban, ahová születése után került. Senki sem tudta, kik lehettek a szülei. A pár napos újszülöttet a Központi Kórház előterében lévő inkubátorba tette valaki egy negyvenkét évvel ezelőtti reggelen. Amikor befogadták, a nővérek a Claude névre keresztelték, a családnevét pedig Izabelle Roux nővér után kapta, aki megtalálta a kis, síró árvát.
A kis Claude gyorsan tanult, éles esze kiskorától lenyűgözte tanítóit. Zárkózott fiú volt, aki nem sok embert engedett közel magához. A középiskola után – amely az intézethez tartozott – állami ösztöndíjat kapott a Nemzettudományi Egyetemen. Minden órát alázattal ült végig és közben figyelt. Elraktározta a részleteket, megértette a lényeget és összerakta a teljes képet. Kitűnő eredménnyel végzett, de amikor magas rangú államigazgatási tisztséget ajánlottak fel neki, megköszönte a felkérést, majd udvariasan elutasította. Nem akart a négy fal között egész nap akták tologatásával foglalkozni. Tudta jól, hogy azt nem sokáig bírná. Ténylegesen a hazáját akarta szolgálni.
Elkötelezett volt és hűséges. Mindent a rendszertől kapott, és sohasem keresett válaszokat. A Nemzetbiztonsági Hivatalnál helyezkedett el, és a speciális kiképzés után már első évében kiérdemelte az „év újonca” címet. Ekkor figyelt fel rá a vezetés, és Mr. Drummond karolta fel. Az idős osztályvezetőnek nem volt családja, és Claude-ban megtalálta magának azt az embert, akit tisztelt és kedvelt. Claude, aki világ életében szeretetre vágyott, a férfitől érkező legkisebb rezdüléseket is észrevette, értékelte. Örült, hogy talált valakit az életben, aki valóban törődik a sorsával. Néha arról álmodott, hogy Mr. Drummond az apja, és ilyenkor boldogan ébredt fel tizedik emeleti, egyszobás lakásának kicsiny hálójában.
Úgy érezte, meg tudna halni a hazáért vagy Mr. Drummondért – ha úgy hozná a sors. Egyébként sem félt a haláltól. Az elmúlásban csak egy olyan állapotot látott, ami csak azokban az emberekben kelt rettegést, akik semmit sem tettek az életben, ezért haláluk ugyanúgy nem hagy nyomot senkiben, mint ahogy az életük is sablonos és üres volt… Claude tisztában volt vele, hogy ő nem ilyen. Amit tett, arról csak kevesek tudtak, de tetteinek hordereje látható, érezhető hatást váltott ki a világból.
A rábízott feladatot mindig legjobb tudása szerint végezte el, és ha ölnie kellett, azt is úgy csinálta, hogy áldozata ne szenvedjen sokáig. Volt ugyan lelkiismerete, de a munkáját külön tudta választani lényének ettől a részétől. Parancsot teljesített. És parancsot teljesíteni nem bűn. Ha a cél a többség érdekét szolgálja, akkor nem kérdéses, hogy van értelme, és érdemes küzdeni érte. Biztos volt benne, hogy ő is – mint mindenki más – követett már el hibákat, de nem marcangolta magát, és nem tartott hosszas önvizsgálatokat… tisztában volt vele, hogy ezt a munkát csak egyfajta módon lehet végezni: hideg fejjel és halálos precizitással.
Itt állt előtte a következő feladat. Már alig várta, hogy elkezdhesse az elemzést. Jóleső izgalom kerítette hatalmába, mint mindig, amikor egy új ügybe kezdett. A ködbe burkolózó részletek összerakását, a célpont megismerését most is ugyanazzal a műgonddal készítette elő, mint az összes eddigit: az alany gyermekkora, múltbeli tettei, személyiségének összeállítása, munka és magánélet… A mai eset azonban lényegesen különbözött az összes eddigitől. Lea – Claude szerette a nevén hívni a célpontot – nem ember volt. Ez a tudat még jobban inspirálta a férfit, de egy kicsit megfoghatatlan is volt számára. Először érezte úgy életében, hogy akár veszíthet is. Nem tudta megmagyarázni, hogy miért, de egyre jobban kezdte a fejébe ágyazni magát ez a furcsa gondolat. Aztán gyorsan elhessegette a negatív érzéseket és munkához látott. Meg akart ismerni Leát, vagyis azt az embert, akinek emlékeit az androidba ültették. Claude elolvasott egy bejegyzést arról, hogy a lány valóban embernek hiszi magát, és arra gondolt, hogy Lea múltjának elemei, valamint kialakult személyiségjegyeinek ismerete a hasznára lesz majd.
Felnyitotta az első file-t, amiben a kora gyermekkor leírása, és néhány videó volt. Az általános leírás szerint, Lea memóriáját egy bizonyos Dr. Wasiliewski nevű kibernetikus halott lányának emlékeivel töltötték fel. A lány huszonéves korának elején halt meg leukémiában.
Claude elindította az első videót. Egy családi piknik képei jelentek meg a monitoron. Egy férfi és egy nő – feltételezhetően a lány szülei – kolbászt grilleztek a hátsó kertben, a kamerát valószínűleg egy másik családtag vagy egy közeli ismerős fogta – legalábbis Claude erre a véleményre jutott a párbeszédek alapján. Mindenki jókedvűnek tűnt. A kislány – akit a felvételen Rebekának neveztek – jókedvűen ugrált az egyenesre nyírt, méregzöld pázsiton, és jókedvűen sikítozott. A szülők az elkészült ételeket szedték le a sütő rácsairól, és közben viccelődtek a kamerát tartó valakivel. Mindenki nagyon boldognak látszott.
Claudenak egy pillanatra eszébe jutott, hogy gyermekkorában mennyire örült volna, ha egyszer részese lehetett volna egy ilyen partinak. Ha lettek volna szülei… Egy pillanatra harag öntötte el belülről. Hisz neki is vannak szülei! És ha egyszer találkozhatna velük, akkor… akkor… mi is lenne akkor? Semmi.
Claude megrázta e fejét, és törölte agyából a gondolatot, mintha sohasem lett volna. Bezárta a videót. Volt még a mappában ezen kívül két felvétel, de azokat most nem akarta megnézni… nem akarta átélni az előbb tapasztalt furcsa érzelemkitörést. Egy pillanatra újra rátört az előbb érzett bizonytalan érzés. Mi van ha… – bontakozott ki újra a gondolat, de a férfi reális énje egy pillanat alatt visszavette az irányítást.
Kinyitott egy-két jellemzést a lányról, és az olvasottak alapján egy picit magára ismert: precíz munkavégzés, nagy munkabírás, jó elemzőkészség… aztán újra tudatosult benne, hogy egy szintetikus emberrel áll szemben, akit valaki megalkotott. Nem született, nem teremtették – hanem alkották. Mindaz a tökéletesség, amit maga előtt lát, egy létező személy munkájának eredménye.
Megnézett egy másik file-t, ahol fel voltak sorolva az android fejlesztésének lépései: a tanítás, a különböző viselkedési és tanulási modellek tesztelése, és végül azoknak a tudósoknak a listája, akik részt vettek a kísérletekben. A legfelső sorban Claude egy ismerős nevet pillantott meg: Dr. Eusebius Wasiliewski, kibernetikus, a Nemzeti Robotkutatási Program vezetője.
Egy pillanat alatt apró töredékinformációk álltak össze értelmes gondolatokká a fejében. Már tudta, hogy mi lesz a nyomozás első lépése: megkeresi és kifaggatja ezt a bizonyos Dr. Wasiliewskit. Érzékei azt súgták, ő lehet az, aki segít neki közelebb jutni a céljához. Újra célratörőnek és magabiztosnak érezte magát. Ő Claude Roux, a Nemzetbiztonsági Hivatal legjobb ügynöke, és meg fogja oldani a rá váró feladatot.
Bármi áron.


7.

Lea lassanként megszokta a félhomályt, amit a falon itt-ott elhelyezett, sárga villanykörték halovány fénye biztosított.
– Jó kis trükk ez az egész rendszer, ugye? – kérdezte Solomon, de aztán meg sem várva a választ, tovább folytatta. – Mindent megpróbálunk úgy álcázni, hogy a lehető legbiztonságosabb legyen… Itt, ahol nincsenek kamerák, meglehetősen egyszerű dolgunk van. A város belseje felé haladva, már nem ilyen könnyű a dolog.
– Ezt én is észrevettem – válaszolta Lea. – Tudod, valahogy nem is tűntek fel ezek a dolgok eddig. Az a sok kamera, a nyomornegyed, a rendőrök...
– Tudom, mit érzel – vágott közbe a férfi. – Én ugyanezen mentem keresztül. Amikor öntudatra ébredtem, úgy tűnt, mintha az eddig csak halvány foltoknak látszott részletek hirtelen éles kontúrokká kezdenének összeállni… aztán egy idő után már ez volt a természetes.
– És furcsán tekintettél azokra, akik ezt máshogy látták – fejezte be a gondolatot a lány.
– Valahogy úgy – válaszolt Solomon. Érezte, hogy a Leával egyre jobban kezdenek egy hullámhosszra kerülni. – Azt hiszem, egyre jobban megérted a dolgot.
– Te mondtad, ha elkezdődik a változás, akkor már nincs megállás! – Lea elmosolyodott. Örült, Solomonnal kezdenek kijönni.
A függőleges üreg aljára értek, és a csille egy vízszintes csőben haladt tovább. Lea úgy vélte, már jó mélyen lehetnek. A hőmérséklet érzékelhetően egyre feljebb kúszott. A lány a sötétben teljesen elvesztette az időérzékét, és azt sem merte volna megtippelni, hogy milyen messze lehetnek a bejárattól. Nem sokkal később halvány derengést vett észre az alagút végén.
– Nemsokára ott vagyunk – válaszolt Solomon a lány ki nem mondott kérdésére válaszolva.
A homályban Lea egyre jobban ki tudta venni a járatfalat, amely jól láthatóan szélesedni kezdett. Néhány perc múlva a szállítóeszköz finom zökkenéssel megállt a fényben. Leának néhány másodpercre volt szüksége ahhoz, hogy szeme újra megszokja a világosságot.
Egy nagy termet látott, amit a sziklából vájhattak ki egykoron. A helyiség bizonyos pontjai körül fa dúcokat látott, melyek színe élesen elért egymástól – mintha az idők folyamán folyamatosan ki kellett volna ékelni a falakat.
– Megérkeztünk – mondta Solomon. – Nekem most vissza kell mennem. Ha szükséged van rám, hívj… innen el tudnak érni engem.
Miközben Solomon beszélt, a terem szemközti oldalán félrecsúszott a fal, és Sam lépett ki rajta. Láthatóan örült neki, hogy újra találkozik a lánnyal.
– Köszönöm, hogy elhoztál – mondta Lea Solomonnak. – Menj csak nyugodtan.
– Jólvan, akkor majd később találkozunk – válaszolt a férfi, és elindult a csillével visszafelé.
– Szia, Lea! – köszönt rá Sam. – Kövess, kérlek!
– Szia, Sam, örülök, hogy látlak – mondta Lea, és barátságosan megsimogatta a fiú arcát. Sam egy pillanatra elmosolyodott, egy kicsit talán el is pirult. Aztán intett a lány felé és elindult.
Mindketten beléptek a rejtekajtón, ami automatikusan bezáródott mögöttük Végigmentek, egy fehér, plasztik falú folyosón, melynek végét vastag ajtó zárta le. Sam odalépett a bejárat mellet lévő apró kapcsolótáblához, és bebillentyűzött egy hosszú kódot. Halk zümmögés hallatszott, majd az bejárat egy szisszenés kíséretében kitárult.
Beléptek egy asztalokkal és számítógépekkel zsúfolt, tágas helyiségbe. Különböző életkorú emberek ültek a monitorok előtt. Lea észrevett közöttük középkorú nőt, nyolcvan év körüli aggastyánt és Sam korabeli fiút is – jól látszott, hogy mindannyian mélyen elmerülnek a munkájukban. Sam szó nélkül továbbment, a lány pedig tovább követte őt. A szoba végén a fiú benyitott egy újabb ajtón, melyen keresztül beléptek egy kicsiny, ablaktalan helyiségbe.
Egy harminc év körüli, magas, izmos testalkatú férfi állt Leával szemben. A lány úgy látta, a férfi nem túl sokat aludhatott mostanában, mert a szeme alatt sötét karikák húzódtak, és az arcát is több napos borosta fedte.
– Hello, Porter vagyok – mondta barátságosan a férfi. – Petrus azt mondta, találkozni akarsz velem. – Porter végignézett a lányon. Egy pillanatra furcsa meleget érzett a gyomra környékén. A furcsa vibrálás, ami a lány aurájából áradt, mágnesként vonzotta a tekintetét.
– Szia, Lea vagyok… bár ezt valószínűleg már tudod – mondta a lány. – Köszönetet szerettem volna mondani…
– Nem tesz semmit – vágott közbe a férfi. – Nem kell megköszönnöd… szívesen tettem.
– Nem csak ezért jöttem – mondta a lány. – Tudod… tegnap óta sokat gondolkodtam… és arra jutottam, hogy… nos, csatlakozni szeretnék hozzátok… Igaz, hogy eddig irodában dolgoztam, de gyorsan tanulok, és biztosan…
– Minden segítő kézre szükségünk van – vágott közbe Porter. – Örömmel vesszük, ha valaki belép a közösségünkbe. Nagyon sok társunk teljesen mással foglalkozott előtte, és most különböző dolgokban segítenek nekünk… A kérdésem csak az, jól meggondoltad-e a döntést. Innen nincs többé visszaút. Ha velünk maradsz, te is törvényen kívüli leszel.
– Azt hiszem, végiggondoltam mindent. Ma reggel, amikor felkeltem, úgy éreztem, valamit tennem kell! Biztos vagyok benne, hogy hasznos tagja leszek az Ellenállásnak.
– Értem – mondta Porter. Látszott rajta, hogy mélyen a gondolataiba merül. – Örülök, hogy így gondolod. Sok ilyen emberre van szükségünk. Légy üdvözölve az Új Szövetség főhadiszállásán! Mától ez a hely a te otthonod is.
– Köszönöm… mindent meg fogok tenni, hogy segítsek az embereken. Ami tegnap történt… egyszerűen nem engedhetjük, hogy ez az egész tovább folytatódjon. Tennünk kell valamit!
– Jó érzéssel tölt el, hogy így látod. Szerencsére egyre több hasonlóan gondolkodó sorstársunk van… és idővel még több lesz… Néhány információra szükséged lesz az elboldoguláshoz errefelé. Mint említettem, a főhadiszálláson vagyunk. Innen irányítjuk a különböző akciókat, és itt is élünk. Ahol most állunk, az egy régi szénbánya tárnája. Öt éve költöztünk le ide. Előtte a szervezet nem központosított formában működött. A hely előnye, hogy elég távol van az ellenőrzési zónától, de a város mégis könnyen és gyorsan megközelíthető. A bányatárnák és járatok egész mélyen benyúlnak a lakott területek alá, a város különböző pontjain felállított előretolt állásaink pedig ezekről a folyosókról közelíthetőek meg.
– Kik irányítják a szervezetet?
– A katonai műveletek, a stratégia kialakítása az én feladatom…
– És Petrus? – vágott közbe a lány. – Nekem úgy tűnt, fontos szerepet játszik az Ellenállás életében.
– Petrus… nos, ő egyfajta spirituális vezető. Mindig azt mondja magáról, hogy nem hajlandó semmilyen tisztséget vállalni, a Szenátus mégis kikéri a véleményét a fontos döntések előtt.
– Szenátus? – A lány a kérdés kiejtésével egyidőben akaratlanul elmosolyodott. Furcsának tartotta ezt a régies kifejezést, amelyet legutóbb az iskolában hallott.
– Igen – válaszolta Porter. Úgy látszott, megzavarta a lány reakciója. – Ez a Szövetség döntéshozó szervezete, amelynek tizenkét tagja van. Többségük a háború után csatlakozott az ellenálláshoz, de néhányan most is fontos beosztásban vannak különböző állami szervekben. Az ülések zártak, havonta egyszer tartják őket, és Petruson kívül nem engednek senkit sem a beszélgetések közelébe. Még engem sem.
– Hmm… Ezt egyáltalán nem tartod furcsának? – kérdezte a lány. Nem értette ezt a fajta hozzáállást. Furcsa volt neki, hogy valakik, akiknek se országuk, se hatalmuk sincs, ókori módszerekkel szenátusosdit játszanak… A szeme előtt még a fehér tógák is megjelentek egy pillanatra.
– Az én feladatom nem az Ellenállás rendszerének megkérdőjelezése, hanem csapataink irányítása és a parancsok végrehajtása.
Lea elgondolkodott egy pillanatra. Értette, hogy miről beszél a férfi, sőt, ha az ő fejével gondolkodik, teljesen ésszerűnek és természetesnek tűnt a dolog, de valami mégis zavarta… valami, amit nem tudott megmagyarázni. Eldöntötte magában, hogy amint lehet, utánajár a dolognak.
– Akkor Petrus tényleg olyan fontos ember, amilyennek gondoltam – mondta. – Olyan, mintha körülvenné egy erős aura…
– Az „öreg” – mert mi csak így hívjuk egymás között – tábornokként szolgált a háborúban – vágott közbe Porter. – Amikor Világegység megnyerte az utolsó csatát, elkezdődtek a tisztogatások. Sok ellenséges vezetőt megöltek – de aztán később rájöttek, hogy nem akarnak mindenkiből mártírt csinálni… Talán úgy gondolták, így könnyebb lesz a többiek átnevelése. Szóval, sokakat börtönbe vetettek, mint a „nép ellenségeit”. Petrus volt a legfiatalabb köztük… alig harmincéves volt akkor. Emberei őt tartották a legjobb stratégának, de neki sem sikerült megakadályozni a bukást. Negyven évet ült a legszigorúbb börtönben, egy magánzárkában, de mégsem tört meg. Egész idő alatt azon gondolkodott, ha egyszer kikerül, hogy fog bekapcsolódni az Ellenállás munkájába.
– Aztán egyszer csak eljött ez a nap…
– Igen. Körülbelül tíz éve engedték ki. A hosszú évtizedek alatt, amit elzárva töltött magányában, a világ teljesen megváltozott. A Tanács tagjai azt gondolták, ez a döntés pozitív hatást fog kiváltani.
– És persze, akkor már azt gondolták, hogy egy hetvenéves vénember nem fog túl sok problémát okozni – mondta Lea és közben nagyot sóhajtott.
– De elszámították magukat. Petrus most, túl a nyolcvanon is ugyanolyan aktív és kreatív, mint régen… Nem tudom, mit kezdenénk nélküle. Mindenhol ott van: segít az új emberek toborzásában, részt vesz a stratégia kialakításában, még arra is van ideje, hogy kedvenc hobbijának, a zeneszerzésnek hódoljon.
– Valóban zenét szerez? – A lány hangjában őszinte csodálat tükröződött.
– Igen. Több szimfóniát írt már… Mindig idegeskedik, hogy a szerzeményei nehogy elvesszenek. Legalább tíz másolatot készít különböző szerverekre, és diszkeken is tárolja a műveit. Szerintem jobban retteg attól, hogy elvesznek a zenedarabok, mint hogy újra elvesztjük a háborút!
Felnevettek. Leának imponált a férfi nyitottsága. Ránézett Porterre, aki tovább nevetett. Úgy látszott, nem bírja abbahagyni – még a könnye is kicsordult. Lea örült, hogy a katonásan viselkedő, elsőre merevnek látszó férfinak mégiscsak van humora. Aztán nagy nehezen abbamaradt a mosoly, és a férfi újra komolyan nézett rá.
– Egy dolgot tudnod kell: a mai naptól te is a rendszer ellensége vagy. Ugyanúgy vadászni fognak rád, mint rám vagy a többiekre, és addig nem nyughatnak majd, amíg el nem fognak vagy meg nem ölnek… Közel vagyunk a végső leszámoláshoz. A harc nemsokára megkezdődik.
A lány beleegyezően bólintott, tudtára adva a férfinak, hogy mindent megértett. Porter nem is sejtette, hogy a jóslata hamarabb valóra válik, mint gondolná.





Központváros:
Második közjáték - parlament



S hallám, hogy hangok békéért imádnak
Isten Bárányához, s szelid
kegyéért,
ki elveszi büneit e világnak.
"Agnus Dei"-vel kezdték együvé mért
dalukat mind oly édes-egy ütembe!
mintegy az
egyetértés öröméért.
"Mester! ez szellemek kórussa, nemde?" -
kérdém; s felelte: "Eltaláltad: úgy van;
harag bogából oldódnak ki rendre."

Dante Alighieri – Isteni színjáték




Barátaim, polgártársak! Köszöntelek benneteket Győzelem Napjának ötvenedik évfordulóján!
A mai nap az ünnepé és az emlékezésé, a holnap azonban újra a tenni akarásé, amely a közös jövőnk építésének jegyében kezdődik majd. Nem csökkenthetünk a munka intenzitásán, és nem állhatunk meg. Kötelez minket az eskünk, valamint az erős belső késztetés, ami Világegység sajátja. Ez az ösztönző erő ugyanúgy megtalálható az aggastyánban, az ifjúban és a csecsemőben is. A közösségért való küzdelem mindennél fontosabb! Így lesz egyre tökéletesebb a világ.
A feladat adott, és mi, a vezetőitek, tudjuk, hogy a hatalom nem játék, hanem komoly felelősség. Nem csak Központvárosról van szó – annál sokkal többről: népekről, Világegységről, a közös elvekről és gondolkodásról.
Apáinkat ugyanaz a cél vezérelte, mint most minket: szolgálni a népet, megmutatni nekik a jövőt és elhozni a megvilágosodás korát. Ötven évvel ezelőtt, győzelmünkkel végre megvalósult az álom: a világ elnyerte végső formáját. Azt a tökéletes egységet, amelyre mindannyian vágytunk, amit megérdemeltünk. Elődeink teremtették meg a lehetőséget, hogy a jó útra vezethessük a föld népeit – és mi nem hibáztunk! Elhoztuk a békét, és azóta is arra törekszünk, hogy megteremtsük unokáink jövőjét.
A Tanács a nép barátja és oltalmazója. Azért jött létre, hogy képviselje Világegység összes állampolgárának érdekét. Nemzetünk egységbe forr, az országunk erős és céltudatos, vezetői állhatatosak, kitartóak és igazságosak.
Az út adott. Kijelölték nekünk, már csak végig kell mennünk rajta. Nem térhetünk le, mert nincs más alternatíva. A többi – ami néha talán helyesnek látszik – csak talmi, ami a pusztulásba fordít bennünket.
Nem tűrhetünk semmiféle devianciát. Aki nem áll be a sorba, és nem cselekszik helyesen, azt a rendszer ellenségének nyilvánítjuk. Nincs szükségünk azokra, akik egyénieskedő, a közös cél elérését gátló dolgokat tesznek. Mindenkinek meg kell értenie, hogy csak együtt sikerülhet elérni a nagy célt! Nagyjaink több mint száz éve munkálkodnak ezen, ezért nem engedhetjük meg, hogy feladjuk a reményt, mely éltető humuszával táplálja egyedülálló és nagyszerű rendszerünket!
Mivel minden ember egyenlő, nem tehetünk különbséget polgár és polgár között, éljen az bármelyik részén a birodalomnak. Célunk: az egy nyelv – egy gondolat – egy nemzet elvének megvalósítása. Ez a nemes cél – mely áthatja minden tettünket és gondolatunkat – lesz vezérünk és útmutatónk. Ahogy a Népek Könyve írja: „az egység szeretet, a szeretet erő, az erő egy igaz állam”. Ezeknek a szavaknak kell érvényesülniük minden tettünkben és gondolatunkban, hogy magunk is hozzájáruljunk a világ fejlődéséhez. Közel a nap, amikor mindannyian, kéz a kézben ünnepeljük majd a végső győzelmet, leszármazottaink pedig úgy kapják meg tőlünk e földet, hogy mindig áldani fogják a nevünket – azok neveit, akik vért és verítéket nem sajnálva értük tevékenykedtek.
Ötven éve folyamatosan dolgozunk, elhozva a jólét és biztonság korát, mégis sokan vannak, akik ellenünk munkálkodnak. A Tanács elnöki erejével felruházva kijelentem, hogy nem engedünk a nyomásnak és az agressziónak. Senki kedvéért nem változtatjuk meg a közös jövőnkbe vetett hitünket. Rettegjenek a Nép ellenségei! Akik most, a győzelem ötvenedik évfordulóján nyirkos vackaikba rejtőzve várnak, mint a patkányok, hogy eljöjjön az ő idejük. Innen a pulpitusról üzenem nekik: nem tesszük, nem fogunk megfutamodni soha! A szerencsétleneket, akiket ellenségeink fondorlatos módon behálóztak, megszabadítjuk a rabszolgaságból és visszaadjuk nekik a szabadságot!
Köszönöm a figyelmet!

(Az emberek felállnak, majd ováció és taps hallatszik…)