Első fejezet:
Lehull a lepel


A legboldogabb óra, nap,
Mit szemem látott, láthatott:
A fényes erő, öntudat
Múltban ragyog.

Edgar Alan Poe A legboldogabb óra, nap



1.

Központvárosra gyönyörű tavaszi reggel köszöntött. Lágy, déli szél söpört végig a toronyházak között, kiűzve onnan az éjszaka folyamán leüllepedett ólmos ködöt. Lassan megelevenedett a vidék: munkába siető emberek lepték el az utcákat, elindultak az első metrószerelvények, a gyárak zúgni kezdtek, a kikötőben pedig felhangzott egy tengerre kifutó hajó kürtjének éles zaja.
A hatalmas felhőkarcolóktól távol, a nyugodt peremkerület egyik házában Lea éppen a reggelijét készítette. Két tojás és egy szelet szalonna sercegett a serpenyőben, ínycsiklandó illattal töltve be a helyiséget. Az ablakokon keresztül beáramló napsugarak kellemesen felmelegítették a tágas konyha levegőjét, jó kedvre derítve a lányt.
Lea sütés közben a szemközti falon függő tévére pillantott. Nemrég kezdődött a reggeli hírműsor, amit a lány minden reggel végignézett.
Felhangosította a készüléket. A riporter a korán beköszöntött tavaszról beszélt, aztán a részvényárak pillanatnyi állását és a munkanélküliségi ráta emelkedését elemezte. Ezután néhány képkocka villant be egy tüntetésből: emberek álltak sorfalat egy rendőrkordonnal szemben, kezükben különböző transzparenseket lengetve. Lea kíváncsian hajolt közelebb a képernyőhöz, de így sem látta pontosan a feliratokat. Az utcán – nem messze a gyülekező tömegtől – egy mikrofonos férfi állt a kamera előtt, aki a tömeg egyre erősödő moraját túlkiabálva megjegyezte, hogy nincs ok a pánikra, mert a rohamcsapat ura a helyzetnek, és a kivezényelt osztagok nemsokára visszaállítják a rendet.
Lea nem szerette az erőszakot. Az utóbbi időben egyre többet hallott különböző megmozdulásokról, amelyek a Tanácsot és az egész rendszert bírálták. Az események hatására mostanában ő is elgondolkodott azon, hogy talán tényleg nincs minden rendben a világgal, de úgy érezte, nem képes teljes mélységében átlátni a problémát. Jó környéken élt és megvolt mindene, így nehezen értette meg mások filléres gondjait.
Félrehúzta a kerámia főzőlapról az elkészült ételt, majd egy tányérra tálalt, és leült az asztalhoz. A bemondó a napokban lezajlott sikeres Mars-akcióról beszélt, eközben a kép jobb felső sarkában az űrhajó landolásának képei futottak. A hajó külső kamerái mutatták, ahogy a leszállóegység lassan megközelíti a felszínt, majd a szerkezet óvatos, de határozott mozgással eléri a talajt.
A lány elszakította tekintetét a képernyőről, és arra gondolt, milyen nagyszerű, hogy az emberiség lassanként meghódítja az egész naprendszert, és ő részese lehet ennek a fantasztikus történelmi tettnek.
Megette a reggelijét és ivott egy pohár narancslevet. Amikor az utolsó falatot is lenyelte, felállt, és éppen a maradványokat kezdte összeszednie, amikor hirtelen furcsa émelygés tört rá. Először azt hitte, hogy talán az étellel lehet a baj, de aztán bevillant az álom, amit éjszaka látott. Még sohasem emlékezett ennyire élesen és tisztán egyetlen álmára sem.
Egy nagy teremben feküdt egy átlátszó plasztikhengerben. Nem volt rajta ruha, de ettől függetlenül egészen kellemesen érezte magát magát, mert valahogy – nem tudta volna megmondani, miért – az egész helyzet természetesnek tűnt számára. Fehér köpenyes alakok állták körül, akiknek többsége mereven nézte őt. Néhányan egymással beszélgettek, és közben őrá mutogattak. Nem hallotta tisztán, hogy a körülötte lévők pontosan mit mondanak, de azt érezte, hogy valami fontos dologról van szó. Az arcokon csak annyit látott, hogy nagyon gondolkodnak valamin – aztán az álom hirtelen véget ért.
Lea érdekesnek és furcsának találta, hogy a végén nem riadt fel. Még sohasem történt vele ilyen eddig: egyszerűen csak megszakadt a film, és utána nem az ébredés jött, hanem áthatolhatatlannak tetsző, sűrű sötétség.
Egy pillanatra megszédült, és el kellett kapnia a szék karfáját, nehogy elzuhanjon. Hirtelen elfogta a remegés, a lábai pedig elgyengültek. Most mit tegyen? Így mégsem indulhat dolgozni. Végül arra a következtetésre jutott, hogy beteget jelent. Még soha életében nem volt betegállományban, és arra sem emlékezett, hogy mikor járt legutóbb orvosnál. Lecsukta a szemét, és megpróbált mélyen, egyenletesen lélegezni. Fél perc múlva aztán úgy érezte, kicsit jobban érezi magát. Még egyszer átgondolta a lehetőségeit, végül Mike-nak, a főnökének számát tárcsázta. A kollégái valószínűleg nélküle is jól elboldogulnak a mai napon.
A hetedik csengés után – amikor már majdnem letette – Mike szólalt meg a vonal túloldalán.
– Hello, Lea. Mit tehetek érted? – Mike hangja fáradtnak hallatszott az éteren keresztül.
A lány az órájára nézett, és aztán beugrott neki, hogy Mike – mint minden férfi – biztosan nem az a korán kelős fajta. Tény, hogy neki reggel sokkal hamarabb kellett elkezdenie készülődni, hogy kész legyen indulásra.
– Óh, Mike… csak nem ébresztettelek fel?
– Nem tesz semmit. Fél óra múlva úgyis felkeltem volna. Valami baj van?
– Semmi… semmi komoly, csak nem érzem túl jól magam. Tudod, hogy nem szoktam…
– Hagyd csak – vágott közbe a férfi. – Nem kell szabadkoznod. Ha nem vagy jól, inkább maradj otthon.
– Kösz, Mike. Ha holnap minden rendben lesz, akkor bemegyek, jó?
– Természetesen. Nem lesz semmi gond. Megoldjuk.
– Oké, akkor holnap – mondta Lea, és közben arra gondolt, hogy milyen egyszerűen és gördülékenyen, ment az egész. – Szia, holnap találkozunk.
– Szia… és jobbulást.
Lea lenyomta a telefont, és a tágas konyhából – mely egy légtérben helyezkedett el a nappalival és az előszobával – átballagott a hálóba, majd végigheveredett a széles franciaágyon. A hűs selyemtakaró puha érintése körülölelte és megnyugtatta. Lehunyta a szemét, majd hosszú percekig meg sem mozdult. Talán kicsit el is szundíthatott, mert amikor legközelebb felpillantott, az émelygés eltűnt, mintha sohasem gyötörte volna. Sőt, az igazat megvallva, tettre késznek és energikusnak érezte magát. Nem értette miért történt mindez, de remélte, hogy csak valamiféle múló rosszullét hatalmasodott el rajta, ami remélhetőleg sohasem fog visszatérni.
Ettől függetlenül úgy érezte, jól döntött, amikor szabadnapot kért Mike-tól. Legfeljebb lesz egy hétköznapja, amit szabadon, mindenfajta kötöttség nélkül tölthet el. A szabadságtudat megbizsergette a gyomrát, és izgalommal tekintett a jövőbe: egy ajándék nap, amikor azt csinálhat, amit akar. Még talán jobb is, mint egy hétvége, amit úgy is előre eltervezne, aztán csak egy nagy rohanás lenne az egész, hogy mindenhová odaérjen. Ma azonban nincsenek ilyen kötöttségei: nem kell vásárolnia, nem megy fodrászhoz… valójában, azt csinálhat, amit csak akar.
A nagy dilemma azonban egyből rátört: mit is csináljon ma? Arra gondolt, nekiindul a városnak, és menet közben fogja kitalálni, merre menjen. Végül rövid vacillálás után felkászálódott az ágyról, és komótosan készülődni kezdett.
Vékony szövetnadrágot vett fel, a pólója fölé pedig pulóvert húzott. Amikor végül elkészült, odaballagott az előszobában álló nagytükörhöz, és belenézett. Megállapította, hogy tényleg jól néz ki: mandulavágású barna szemek, karcsú derék, széles csípő és szinte tökéletes kreol bőr. Ismerősei közül mindenki meg volt győződve róla, hogy állandóan szoláriumba jár, mert bőrének árnyalata nem változott sem télen, sem nyáron. Az alakja sportos volt, és szerencsés alkattal áldotta meg a sors: akármennyit evett, egyáltalán nem hízott. Este, amikor fürdés után kiszállt a zuhanyfülkéből, mindig ráállt a mérlegre, pedig a súlya minden áldott alkalommal ötvenöt kilót mutatott.
Elfordult a tükörtől, majd határozott mozdulattal vállára dobta kis táskáját, és kilépett a házból a verőfényes napsütésbe. Csak három perc gyaloglásra volt a mágnesvasút megállója, Lea pedig minden nap megtette ezt a rövid utat. Sohasem érezte feleslegesnek a sétát, ami alatt kiszellőztethette a fejét, de a most még a megszokottnál is felszabadultabban lépkedett az állomás irányába.
A Nap, amelynek ereje a tavaszkezdet ellenére meglehetősen erősnek és intenzívnek hatott, kibukkant a szemben lévő toronyházak árnyékából, sugarai végigpásztázták a vidéket. Lea lehunyta a szemét, arcát a fény felé fordította, és mélyet szippantott a levegőből: nyíló virágok illata keveredett a frissen vágott fű élénk aromájával, amely teljesen betöltötte az érzékeit.
Elhagyta a szűk kis utcát, és rákanyarodott a Barátság Park murvás ösvényére, amely barátságosan kanyargott a fák között. Végigsétált a kis mesterséges tó mellett, majd a Nagy Építő szobra mellett kibukkant a ligetből, hogy végül megpillantsa a szürke fémből és átlátszó plasztikból épített állomást. Az épület – amelynek formája és színei teljesen elütöttek környezetétől – éppen akkora volt, hogy minimális védelmet nyújtson az erős szél vagy eső ellen.
Lea odalépett a várakozásra kijelölt területhez, majd megállt. A váróterem kezdett megtelni utasokkal. Lea öltönyös, aktatáskás férfiakat látott, akik merev tekintettel ácsorogtak a peronon, nem messze tőlük fiatal lányok beszélgettek harsányan, valahol a távolban pedig felsírt egy csecsemő. Lea egy pillanatra az érkező oldal felé pillantott, ahol meglátta a gyors tempóban közeledő szerelvényt, ami hang nélkül siklott alig érzékelhető távolságban a pálya felett.
Felszállt, majd helyet foglalt az ajtó melletti ülésen. Ahogy elfoglalta a helyét, a szerkezet alig érezhető zökkenéssel elindult. Kinézett az ablakon, a szemét pedig szinte teljesen elvakította a háztetőkre szerelt napkollektorokon megcsillanó napfény. Elmosolyodott. Nyugodtnak és felszabadultnak érezte magát. A táj békés volt és csendes, semmilyen jel sem utalt arra, hogy a mai napon teljesen meg fog változni az élete.


2.

Lea szeretett a csendes, parkokkal körülvett helyen élni. A Tila és Henderson biztosító alkalmazottai közül ő volt az egyetlen, aki nem a zsúfoltabb belső kerületekben lakott, hanem Központváros legszebb részén, a kertvárosban. Még a főnöke sem engedhette meg, hogy saját háza legyen ezen az elit környéken, emiatt munkatársai közül sokan furcsán néztek rá, mintha valami nagy titkot őrizne, amit nem akar megosztani velük. Az igazság azonban – amiről nem szívesen beszélt – egyszerű volt és fájdalmas: a ház a szüleié volt, akik autóbalesetben hunytak el néhány évvel ezelőtt. A tragédia után nem sokkal aztán otthagyta a város szívében bérelt lakását, hogy visszaköltözzön a vidékre, ahol felnőtt.
Lea nagyon szerencsésnek tartotta magát, hogy egyedülállóként is anyagi biztonságban él. Ezt annak köszönhette, hogy a fizetését nem banki törlesztő részletekre kellett költenie, hanem kizárólag étkezésre, ruházkodásra – és néha szórakozásra. Ha nem így lett volna, már régen el kellett volna adnia szép kis házát, és visszatérni a zsúfolt belvárosba.
A kertvátost hamarosan maga mögött hagyta a szerelvény. A vidék komorabbá vált, a város peremén szürke házak és koszos utcák tűntek fel. Ezen a környéken zömében gyári munkások éltek, keveredve azzal a réteggel, akinek már nem volt állandó megélhetése. Az itt élők – akiknek száma a felmérések szerint évről évre nőtt – a középréteg alsó szegmenséből csúsztak egyre lejjebb és lejjebb, aztán elértek arra a szintre, ahonnan már nem volt visszaút. Az utóbbi években egyre több ilyen család költözött ezekre az olcsó, de kétes hírű helyekre, itt tengetve tovább kilátástalan életüket.
Egy idős nő szállt fel a következő megállóban. Ránézésre nagyon öreg lehetett, arcára mély barázdákat rajzoltak az évek. Világosbarna, kötött köpenyt viselt, mely a sok mosástól teljesen kibolyhosodott. Végül az asszony körbepillantott, majd elöl lyukas, fekete mamuszában Lea irányába indult. Göcsörtös, dohánytól megsárgult ujjait a kapaszkodóra tette, és lassan a lány mellé oldalazott.
– Szabad ez a hely? – kérdezte, és közben kedvesen elmosolyodott, kivillantva rózsaszín, fogatlan ínyét.
– Persze. – Egy pillanatra melegség öntötte el Leát. Alapvetően pozitívan próbált közeledni mindenkihez, de mostanában az emberi kapcsolatokat az egymással való törődés helyett inkább a közöny jellemezte, így jól esett neki egy idegen kedvessége.
A nő leült vele szemben, elővett egy szikkadt kiflit a kopott reklámszatyorból, és jóízűen falatozni kezdett. A lány tátott szájjal bámulta utitásából áradó természetességet.
– Kér egy falatot, kedvesem? – kérdezte az asszony, majd elővett egy másik kiflit a zsírfoltos, gyűrött nylonzacskóból.
– Óh… nagyon kedves, de… köszönöm, nem.
– Pedig szívesen adom.
– Tényleg nagyon aranyos, de nem kérek… nemrég reggeliztem.
– Hát jó… – mondta végül az öregasszony. – Nem akartam erőszakoskodni…
A nő nagyot sóhajtott, majd tovább rágta a kiflit.
A jármű a felszíni vágányról belépett a föld alá. Lea eldöntötte, hogy nem messze innen, a Győzelem Tér mellett fog leszállni. Végig akart sétálni a téren, és az is eszébe jutott, hogy esetleg beül valahová egy kávéra vagy üdítőre.
A sötét alagútban bekapcsolt a kabinvilágítás, és enyhén vibráló fényével bevilágította az utasteret. Az öreg nő befejezte a reggelijét, majd jókedvű arccal a lányt kezdte figyelni. Szeméből érdeklődés sugárzott.
– Kedvesem, jósoltak már valaha magának?
Lea egy pillanatra a gondolataiba merült, aztán zavart arckifejezéssel válaszolt.
– Nem… még sohasem.
– Nem gondolja, hogy éppen itt az ideje?
Lea sohasem vette komolyan az ilyesféle dolgokat. Túl racionálisan gondolkodott ahhoz, hogy a természetfelettiben higgyen. Sok ismerőse azt tartotta róla, hogy olyan mereven és logikusan gondolkodik, mint egy férfi.
– Nem is tudom… – válaszolta nem túl meggyőzően. – Az igazság az, hogy nem nagyon hiszek benne.
– Először sokan így vannak vele – mondta a nő. – Csak próbáljuk meg. Mit veszíthet?
Lea átgondolta a dolgot. Valószínűleg senki sem halt bele eddig a jóslásba, és mivel az öreg nő irányába végtelen együttérzést és szimpátiát érzett, végül belement a dologba.
– Jól van, legyen. Tegyünk egy próbát.
A nő közelebb csúszott hozzá. Lea megérezte az asszony áporodott izzadtságszagát, mely arról tanúskodott, hogy újdonsült ismerősének ritkán van lehetősége a tisztálkodásra.
Az öregasszony lecsukta a szemét, kézbe fogta a lány tenyerét, majd jobb kezének mutatóujjával szép lassan elkezdte végigsimítani azt. A lány már éppen azt hitte, hogy nem történik majd semmi, amikor a nő korát meghazudtoló gyorsasággal felugrott mellőle, és rémült arckifejezéssel hátrálni kezdett az ajtó irányába. A metrókocsi kisvártatva megállt, és a nő sietve leszállt anélkül, hogy visszanézett volna rá.
Lea értetlenül ült a helyén. Az egész jelenet sokkolta; egyszerűen nem tudta hová tenni a dolgot. Mit láthatott a nő? Miért pattant fel egyetlen szó nélkül, és egyáltalán, miért hagyott faképnél mindenféle válasz nélkül? – ezek a gondolatok cikáztak a fejében, és jó néhány perc telt el, mire annyira összeszedte magát, hogy gondolkodni tudjon. Végül meggyőzte magát, valószínűleg semmi jelentősége sincs az egész dolognak.
Még mindig sokkhatás alatt érezte magát, amikor a következő megállóban ő is leszállt. Kibotorkált a peronra, rálépett a mozgólépcsőre, amely rövid idő alatt felvitte a felszínre.


3.

A derűs idő és a gyönyörű napsütés hatására hamar megkönnyebbült. Lezárta az előző rossz emléket, hogy a jelenre tudjon koncentrálni. Nem akarta negatív érzésekkel folytatni a napot. Megállapította, hogy az előző affér egy sajnálatos félreértés lehetett, majd eldöntötte, véglegesen túllép az egészen.
Sétálni kezdett a téren, gyönyörködve a huszonegyedik század funkcionalista stílusában épült házakban. Már jó ideje nem járt itt. Szeretette a helyet, mert ebben a kerületben nem voltak ötven vagy százemeletes felhőkarcolók, sőt, négyszintes épületnél alig akadtak magasabb építmények. Itt nem érezte úgy, hogy a fejére zuhan az egész város.
Az, hogy a tér több mint ötven éve háborítatlanul állt, összesen egy dolognak köszönhette: a nevének.
Győzelem Tér… az elnevezés a múlt század végső csatájának állított emléket, ahol a Szakadárok Szövetsége végleg behódolt a globalista Világegységnek. Az erőszakos egyesítés megtörtént, és a szabad piac beáramlott a világ legeldugottabb zugaiba is.
Importált szabadság. Lea emlékezetében ez a szó csengett, és néhány pillanat múlva azt is tudni vélte, hogy tanulmányai során találkozott ezzel a frappáns kifejezéssel. Hirtelen beugrott előtte egy kép, egy régi, fekete-fehér film, ahol egy őslakos népcsoport – ha jól emlékezett, mintha indiánoknak hívták volna őket – élte mindennapjait az őket leigázó háború után, elkülönítve az úgynevezett rezervátumokban. A győztes hatalom így oldotta meg a szeparációt, melyet ők „indián önrendelkezés”-nek hívtak – persze az egész nem volt más, mint mesterséges börtön.
A kérdés csak az, ki zárt be kit? – futott át az agyán a gondolat. – Lehet, hogy az egész nem azt a hatást érte el, mint amit a propaganda kitalálói és végrehajtói gondoltak…
Míg ezen a témán morfondírozott, a Napfény Öböl nevű kávézó teraszához ért. Leült az egyik asztalhoz és várta, hogy valaki felvegye a rendelést.
A hőmérséklet érzékelhetően emelkedett, mióta délelőtt elindult. A Nap közel járt a delelőhöz, erős fénye átvilágított a teret teljesen körülvevő magas tölgyfák levelei között, apró fényes pontokat rajzolva a kockakövekkel borított utakra.
Leának feltűnt, hogy néhány járókelőn kívül alig lát valakit lézengeni errefelé. Az üzletek nyitva voltak, de a lány nem látott jelentős mozgást a környékükön, a kávéházban pedig ő volt az egyetlen fizető vendég. Talán túl régen járt erre, és valami megváltozott volna azóta? A kérdésre nem tudott válaszolni, de valahogy nem hagyta nyugodni az előbb felbukkant, furcsa érzés.
Merengéséből a pincér hangja zökkentette ki.
– Jó napot! Mit parancsol, hölgyem?
– Ő… nos… egy kávét kérek, tejjel és két cukorral.
– Azonnal.
Néhány perc múlva szervírozták a kávét. A pincér letette Lea elé a gőzölgő italt, és már épp távozott volna, amikor a lány megszólalt:
– Ne haragudjon! Meg tudná mondani, mi az oka annak, hogy a környék ennyire kihalt és csendes?
A férfi egy pillanatra furcsán nézett rá, mintha valami evidenciára kérdezett volna rá, de aztán eltűnt a kérdő arckifejezés, és a pincér újra mosolyogva válaszolt.
– Mostanában nem sok vendég vetődik be hozzánk. Az igazat megvallva, ha ez a tendencia tovább folytatódik, be kell zárnunk a boltot.
– Óh! – sóhajtott fel a lány. – Ön szerint mi az oka ennek?
– Ön nem idevalósi, ugye? – kérdezett vissza a férfi.
– Nem, nem. A kertvárosban lakom. Már nagyon rég jártam errefelé.
– Áh, így már értem – mondta a pincér. – Az utóbbi időben elég sok minden változott errefelé. Az embereknek egyre kevesebb a pénzük. Aki csak teheti, elhagyja ezt a helyet… Tudja, elég közel vagyunk a külvároshoz. Lassan csak azok maradnak itt, akik minden nap a megélhetésükért küzdenek – azok pedig nem kávéházba és ruhaüzletbe járnak.
– Így már nagyjából értem… – mondta a lány. – A Tanács tud erről?
– A Tanács? – kérdezett vissza a pincér. Miközben beszélt felhúzta a szemöldökét és hitetlenkedő pillantást vetett a lányra. – Bocsásson meg, de ugye maga nem azok közé tartozik, akik még hisznek ebben az egész maszlagban? – A férfi hangjából kétségbeesés és düh sugárzott.
Lea felnézett rá, és úgy érezte magát, mint aki burokban él, és amikor kiszabadul onnan, a többiek számára olyannak tűnik, mint egy idegen.
– Nem tudom, mit mondjak…
– Bocsásson meg! – szabadkozott a férfi. – Egy kicsit kezdem feladni a dolgot. Tudja, hölgyem, az ember bízik és bízik, de egyszer elfogy a türelme… Türelemmel nem lehet négy éhes szájat táplálni.
A férfi megfordult és vissza sem nézve bement a belső részbe.
Lea felemelte a poharat és kihörpintette a maradék kávét. A rossz érzés újra visszatért, mert a pincérrel történt beszélgetés további kérdéseket vetett fel benne. Elővette a tárcáját, és öt Egység-kreditet tett le az asztalra, majd felállt, és elindult a tér szemben lévő oldala felé.
Séta közben felnézett a magas lámpaoszlopokra és nagyon furcsa dolgot vett észre. Régebben is látott már utcákon térfigyelő kamerákat, de a régi három-négy helyett, most legalább tizenöt-húsz szerkezetet számolt meg hirtelen. Egy pillanatra megállt és végignézett az optikák beállításain – szabad szemmel úgy tűnt neki, hogy a terület összes négyzetcentiméterét látni lehet egyszerre.
Mire fel az a hatalmas biztonság? – gondolta. – A környék nem tűnik különösen veszélyesnek, és túl sok értékes dolgot sem látok…
Tovább haladt, és találomra rákanyarodott egy térről kivezető utcára. Körülbelül száz métert tehetett meg, és itt is ugyanazt tapasztalta, mint mindenfelé: kamerák lógtak a lámpaoszlopokon, a házak falán, sőt, néhány fa törzsén is. Amikor elhaladt az egyik mellett, ami fél méterre volt a feje felett, még a fókuszállító szervomotor halk zümmögését is hallotta. Feltekintett, és látta, hogy lencse pontosan rá néz. Arra gondolt, a kamerán keresztül valaki éppen őt bámulja. Hirtelen meztelennek érezte magát. Mintha idegen, falánk szemek vizslatnák. Egy pillanatra olyan érzés kerítette hatalmába, mintha a figyelők a fejébe is belelátnának. A gondolatra borsódzni kezdett a háta. A kellemes izgalom, ami indulás előtt hatalmába kerítette, idegességbe csapott át.
Megszaporázta a lépteit és bekanyarodott egy kisebb, macskaköves utcába. Ahogy előrehaladt, úgy érezte magát, mint egy olyan időutazó, aki a jövő helyett tévedésből a múltba indult el. A düledező házak meredeken a feje fölé magasodtak, szinte teljesen elfogták a fényt. A szűk sikátorban fátyolos félhomály uralkodott. A szürke, málló vakolatok alól kiemelkedő, szúette ajtók fekete szájjakként meredeztek felé. Mintha mindannyian emberevő óriások ajkai lennének, amik szívesen falatoznának az ő húsából. Az erős dohszag és a csatornabűz teljesen betöltötte az orrát. Nem messze tőle éles kutyaugatást hangzott fel, majd valamelyik házban fájdalmasan felsírt egy csecsemő. Aztán valahonnan puskalövést hallott. A csattanás élesen hasított bele a sikátor halk egyhangúságába.
Lea még sohasem esett pánikba életében, de most úgy érezte, hogy semmi másra nem vágyik, csak kitörni innen, és hazamenni a házába, a biztonságba. Automatikusan futni kezdett. Szinte önkívületben rohant előre több mint húsz métert – aztán megbotlott egy a burkolatból kiálló macskakőben, és egy út szélén lévő, sáros pocsolyába esett. A keserű ízű koszos lé belement a szájába, orrába, eláztatta a haját és az arcát. Feltápászkodott a vízből, végignézett magán: a ruhája tiszta sár volt és a nadrágja is kiszakadt. Esés közben a jobb térdére érkezett, ami a fájdalomtól tompán lüktetett.
Lea becsukta a szemét, és próbált mélyen, egyenletesen lélegezni.
Nyugi Lea! Végül is, nem történt semmi különös. Egy picit bepánikoltál… Nem nagy dolog! Mással is előfordult már ilyesmi. Most pedig szépen megnyugszol, aztán kikeveredsz innen valahogy és hazamész.
Körülnézett. Az utca ezen a részen nyolc-tíz méterre kiszélesedett, körülbelül harminc méter hosszan. A beugróban néhány pad, és egy kézi hajtású kút állt. Odaballagott a kúthoz, hármat nyomott a mechanikus karon, és a csapból vékony sugárban folyni kezdett a víz. A lány megmosta az arcát, majd hosszan kortyolt a hűs nedűből.
Felüdítette az ivás. Amikor már úgy érezte, hogy teljesen megnyugodott, és tudja folytatni útját, élesen kopogó léptekre lett figyelmes.
A hangok a sikátor szemközti részéből érkeztek. Két felfegyverzett járőr közeledett felé, szürke egyenruhájuk és matt rohamsisakjuk teljesen beleolvadt a környezetbe. Lea nem tudta volna megmondani, miért, de két lépést hátrébb lépett, majd a jövevényekre meredve megállt. Győzködte magát, hogy nem érheti semmi baj. Ő egy becsületes, adófizető állampolgár, aki mindig betartja a törvényt. Szépen igazolja a kilétét, a rendőrök szépen továbbmennek, és ő is folytathatja útját… még az is lehet, hogy útbaigazítást kér tőlük.
Már éppen megszólalt volna, amikor a baloldalon álló magasabb és testesebb férfi megszólította.
– Helló, picinyem!
Egy pillanat alatt szertefoszlott minden a pozitív gondolat, ami az előbb átsuhant Lea agyán. Legbelül nagyon rossz érzése támadt.
– Jó napot! – köszönt vissza hivatalos modorban. Az irodában hozzászokott ehhez, és a hanghordozása általában meggyőző tudott lenni. – Tudják, én el… tévedtem – akarta mondani. De a nagydarab férfi mellélépett és minden felszólítás nélkül arcon ütötte.
– Kuss legyen! – ordította. – Nem kérdeztem tőled semmit!
A lány szája szélén apró vérpatak indult el, és lecsorgott az állán. Felnézett a férfire és várta a kérdést. Jobbnak látta, ha befogja a száját.
– Több bejelentés is érkezett az utóbbi időben ebből a körzetből – kezdte a vékonyabb rendőr. – Valaki folyamatosan fosztogatja a környék élelmiszerraktárait. A személyleírás pontosan rád illik, ugye? – A kérdés elhangzásával egyidőben a vékony rendőr felnézett a másikra és jól láthatóan kacsintott.
– De hát én nem… – kezdte Lea.
Újabb pofon csattant.
– Mondtam egyszer, hogy fogd be a pofád! – ordított rá a nagydarab. – Ha még egyszer előfordul, hogy közbeszólsz, nem leszek ilyen nőiesen gyengéd.
Mindkét fegyveres felröhögött.
Lea gyorsan körbepillantott. Természetesen itt nem voltak kamerák. Nem csodálkozott ezen, bár már abban sem volt biztos, hogy ez a tény változtatna a helyzeten.
A környéken biztosan ti vagytok az urak – gondolta Lea. A legjobb, amit tehetek, ha befogom a szám és belemegyek a játékba.
– Szóval – kezdte újra mondandóját a nagydarab –, értve vagyok?
– Igen! – vágta rá Lea automatikusan. Nem akart még egy pofont kapni.
– Tehát, én és a társam azt gondoljuk, hogy te egy bűnöző vagy. Erre legalább tíz tanút tudok hozni, abban biztos lehetsz. Ha gondolod, megoldhatjuk máshogy is a dolgot. – Ahogy a férfi beszélt, le sem vette szürke, vizenyős szemét a lányról. Látszott rajta, eldöntötte, hogy meg fogja kapni a prédát, és ebben semmi sem gátolhatja meg.
Lea gyomrába jeges kéz markolt. Felnézett a szemközti épületre, melynek tetőablakában egy fiatal fiút látott, aki mereven bámulta őket – aztán gyorsan elkapta a tekintetét onnan, nehogy még jobban feldühítse támadóit. Talán még meg tudja győzni őket az igazáról, és akkor nem fog semmi rossz történni. Csak előveszi az igazolványát, megmutatja nekik, és tisztázódni fog ez a kellemetlen félreértés.
– Megértetted, miről van szó? – kérdezte az alacsonyabb rendőr. – Ha nem egyezel bele a dologba, akkor is megtesszük. Csak akkor jobban fog fájni.
A nagydarab férfi újra elmosolyodott, és barátságosan paskolni kezdte társa vállát.
– Jól beszélsz, haver… bizony mondom, jól beszélsz.
Leában hirtelen összetört minden. Rájött arra, akármit is mondana, nem érne el vele semmit. Ezek már akkor eldöntötték, hogy mit fognak tenni vele, amikor meglátták. Érezte, hogy nincs menekvés.
Lopva oldalra pillantott. Tudta, hogy nem fogja könnyen megadni magát.
Talán, ha hirtelen elkezdenék futni, meglephetném ezeket a lomha barmokat – gondolta. A teljes felszerelésükben nem biztos, hogy tartani tudnák velem a lépést.
Úgy számította, Ha eljut a sikátor széléig, szerezhet akkora előnyt, ami elég lehet ahhoz, hogy valamelyik szomszéd utcában lerázza őket.
Az egyenruhások egy pillanatra egymásra néztek, és Lea látta, hogy eljött számára az egyetlen esély. Futásnak eredt. Átugrott a csap felett, és végigfutott a padok mellett. A rendőröket megzavarta a szökés, zavartan egymásra néztek, aztán utána eredtek.
Az utca vége megközelítően ötven méterre volt. A lány kettőzött erővel futott, energiáit megsokszorozta a testéből felszabaduló adrenalin. Körülbelül tíz métert tett meg a kijárat irányába, amikor egy másodpercre hátrapillantott. Örömmel tapasztalta, hogy üldözői fokozatosan lemaradnak mögötte. Rátett még egy lapáttal, mozgósítva utolsó erőtartalékait. Már csak tíz méter volt hátra a kijutásig. Még egyszer visszanézett, és látta, hogy a távolág közte és üldözői között még jobban megnőtt. Elöntötte a diadal érzése, és visszafordította a fejét uticélja irányába. Egy szürke egyenruhás alakot vett észre, aki kilépett elé az egyik kapualjból. Leának annyi ideje maradt, hogy belássa, hogy vesztett – aztán erős rúgást érzett a jobb lábszárán, lábai összeakadtak, és esés közben beverte a fejét… Hirtelen elsötétült előtte minden.


4.

Egy szobában ébredt. Feje felett egy csupasz, öreg villanykörte világított. Félig ülő helyzetbe tornázta magát, és körbenézett. A berendezés nagyon szegényes volt: a földet szúrágta, ódon hajópadló borította, tőle balra, a fal mellett pedig egy háromajtós, sötétbarna tölgyfa szekrény állt, mely a szürkés fallal együtt még komorabbá tette a szobát. A lány semmi egyebet nem látott a helyiségben. Az egyetlen kijárat az ágyával szemben helyezkedett el: a felül üveges ajtó – az üveget sárgás csipkefüggöny takarta, amely valaha fehér lehetett – csukva volt, de ami Leát a legjobban meglepte, a kulcs belül volt a zárban.
A legrosszabbra számított. Elhatározta, hogy nem adja könnyen a bőrét, és ha kell, az utolsó leheletéig fog küzdeni.
Csoszogó lépteket hallott az ajtó mögül. Meglepődött, mert nem emlékezett, hogy támadói közül bármelyik is húzta volna a lábát. Aztán a léptek lelassultak, majd a bejárat előtt megálltak. Lea a csipkefüggönyön keresztül egy alacsony ember árnyékát látta meg, akinek sziluettje egyáltalán nem hasonlított egyik egyenruhásra sem. Az alak óvatosan lenyomta a kilincset, és belépett a helyiségbe.
A lány meglepetése a végletekig fokozódott: egy nagyon öreg tekintetű, ráncos arcú férfi állt vele szemben, akinek hosszú fehér haja és szakálla a vállát verdeste. Az öreg kedvesen rámosolygott, és az ágy lábához lépett.
– Köszöntelek szerény hajlékomban, lányom. Engem Petrusnak hívnak. Benned kit tisztelhetek?
Lea nem erre számított, csak ült mereven az ágyon, és fogalma sem volt, hogy mi játszódik le körülötte. Próbált válaszolni, de egy hang sem jött ki a torkán.
– Bocsáss meg – mondta az öreg. – Elfelejtettem, hogy nemrég nagy traumán mentél keresztül, és azt sem tudod, mi történt veled.
– Leának hívnak… – nyögte ki végül a lány. – Elmondanád, hol vagyok?
– Hát persze! – kiáltott fel az öreg. – Bocsásd meg ennek a vén csontnak, hogy a hosszú évek alatt elfelejtette, hogyan is kell bánni egy hölggyel. Az Ellenállás egyik bunkerének közelében vagy, éppen a csatornarendszer fölött.
– És hogy kerültem ide? Hol vannak azok, akik megtámadtak?
Egy fiatal fiú szaladt be a szobába. Lea ránézett, a jövevény arca pedig nagyon ismerős volt neki valahonnan… Aztán végre beugrott az emlék: a fiú az alak a toronyszobából, aki őket nézte, amikor a rendőrök megtámadták.
– Jól elláttuk a bajukat! – válaszolta a fiú nevetve. Lea ránézett, és megállapította, hogy nem lehet több tíz-tizenkét évesnél. – Az a szerencséd, hogy Porterrel arra jártunk, és megláttuk, hogy azok a rohadékok elkapnak… Megérdemelték a sorsukat!
– Talán inkább először bemutatkoznál! – szólt rá Petrus a fiúra. – Lehetnél kicsit illedelmesebb! Lea, bocsásd meg a fiatalúr meggondolatlan szavait! Tudod, a szüleit a katonák ölték meg néhány éve.
– Nem haragszom, Petrus. Örülök, hogy itt lehetek veletek.
– Ne haragudj – mondta a fiú. – Sam vagyok.
– Ne szabadkozz – válaszolt a lány. – Köszönöm, hogy megmentettetek. – Ha ti nem vagytok ott, akkor…
– Ne is folytasd! – mondta Petrus. – Az a lényeg, hogy teljesen rendben vagy. Tényleg, fáj valamid?
Lea végigsimított a homlokán, de ahol egy puklinak kellett volna lenni, ott nem volt semmi.
– Nem. Nem érzek fájdalmat. – Egy pillanatra elidőzött a válasz keresésén, de aztán feladta. A legkisebb gondja is nagyobb volt ennél. – Mennyi az idő? – kérdezte Petrustól. Úgy gondolta, biztosan sok idő telt el azóta, hogy elvesztette az eszméletét.
Petrus ránézett a karján lévő kis számítógép kijelzőjére, és válaszolt.
– Hat óra múlt négy perccel.
– Úristen! – kiáltott fel a lány. – Hogy jutok most haza?
– Biztos, hogy haza akarsz menni? – kérdezte Petrus. – Jobb lenne, ha pihennél egy kicsit.
– Köszönöm, de mennem kell! – Lea úgy sóvárgott nyugodt otthona után, mint még soha azelőtt. Megrémítette az egész helyzet, és tiszta fejjel akarta átgondolni a történteket.
– Jól van – mondta az öreg. – Megkérem Solomont, hogy vigyen haza téged.
– Én pedig még egyszer köszönöm. Nem tudom mi lett volna ha…
– Szívesen tettük – mondta Sam. – Nekem mindig különösen nagy öröm, ha borsot törhetünk Világegység csatlósainak orra alá… Le az elnyomókkal! – kiáltotta a fiú búcsúzóul, és kiviharzott a szobából.
– Ne haragudj rá! – mondta Petrus. – A lelke nagyon mély sebeket kapott.
– Megértem – válaszolta Lea. Átérezte a fiú fájdalmát, hiszen az ő szülei sem éltek már. A fiú szüleit ráadásul megölték… így Lea abszolút nem csodálkozott, hogy Sam így érez. – Mondja, Petrus, hogy köszönhetném meg Porternek, hogy segített rajtam?
– Porter a szervezetünk katonai vezetője. Ma a külső körzetekben toborozza az embereket. Talán holnap elérheted őt, ha tényleg találkozni akarsz vele.
– Mit kell tennem?
– Meg tudod közelíteni a peremkerületeket holnap reggel… mondjuk nyolc körül?
– Igen.
– Akkor legyen a találka a nyugati dokkoknál. Solomon majd érted megy.
– Igen, tudom, hol van. Nem lesz probléma, odatalálok.
– Akkor holnap, a dokkoknál.
Amikor Lea elhagyta a helyiséget, Petrus utánanézett. Volt valami a lányban, de nem tudta volna megmondani, hogy mi. Jó emberismerő volt, és most úgy érezte, hogy valamilyen titok lappang a háttérben. Egy dolog viszont nagyon jól érzékelhető volt számára: a lányból áradó pozitív energia még órákkal a távozása után is teljesen betöltötte a szobát.


5.

Lea lerogyott a nappalijában lévő kanapéra. Végtelenül fáradtnak és zavarodottnak érezte magát. Az egész nap olyan volt, mintha csak álmodta volna. Először azt gondolta, hogy ami a sikátorban történt, az valószínűleg egyedi eset, de valahol a lelke mélyén érezte, hogy nem erről van szó. Valami elromlott a világban, és már semmi sem működik úgy, mint régen. Mint ahogy kellene.
Eddig nem így látta. Sablonos élete elrejtette előle a változásokat. Úgy érezte magát, mint a kisgyerek, aki betegség miatt kihagy egy fél évet az iskolából, és amikor visszamegy, már semmi sem úgy történik, mint annak előtte.
Eltört az üveggolyó. Még nem tudta mekkora a baj, csak sejtette. Biztos volt benne, hogy holnap lesz egy-két kérdése Porterhez. Tudni akarta a teljes igazságot.
Petrus nagyon kedves volt vele, Leát pedig kíváncsivá tette az öreg szemében folyamatosan lángoló tűz és a szája szélén állandóan látható, sejtelmes mosoly. Hosszú idő után úgy érezte magát, mintha a családja körében lenne… aztán megrázta a fejét, és elhessegette a gondolatot. Hiszen nem is ismeri ezeket az embereket. Lehetnek akár törvényen kívüli terroristák is, akik saját érdekeiket próbálják érvényesíteni.
De ha így lenne, miért mentettek volna meg? Semmilyen érdekük nem fűződött hozzá.
Végül rájött, hogy a mai este felesleges emésztenie magát ilyen buta kérdéseken. Holnap talán választ kap minden kérdésére. Most már úgysincs visszaút… belekeveredett, és nem szállhat ki. Tudásvágya erősebb volt a félelménél.
Oldalra fordult és lehunyta a szemét – egy pillanat alatt elnyomta az álom.







Központváros:
Első közjáték - lakónegyedek



A hatalom nem eszköz; a hatalom cél…
…Az üldözés célja az üldözés.
A kínzás célja a kínzás.
A hatalom célja a hatalom.
Kezded érteni?

George Orwell - 1984


Egyedül ülök a fehér csempés, öreg konyhámban. A kávémat készítem, ahogy minden reggel – már több mint negyven éve.
Elkészült az éltető nedű. Elképzelni sem tudnám, enélkül hogyan törhetnék ki reggeli tetszhalott állapotomból. Egy csorba csészébe öntöm az italt, aztán lerakom a zsírpecsétes műanyagterítőre. Egy hosszú pillanatig melengetem a kezemet, majd belekortyolok. A keserű íz szétömlik a számban. Nem szeretem a cukrot, és tejet sem öntök bele – csak magában iszom. Így jó, így szoktam meg.
Korán kelő vagyok. Nem azért, hogy időben beérjek a munkahelyemre… nem, nem. Az ok ennél sokkal bonyolultabb: mostanában nyugtalanul alszom… egy folyton visszatérő rémálom gyötör.
Álmomban egy nagy, fekete asztalnál ülök. Amikor jobban megnézem, látom, hogy egy bírói pulpitus az. Fejemen fehér parókát viselek, és görcsösen szorítom a kezemben lévő fakalapácsot. Alattam, a mélyben három ember áll. Át kell hajolnom az asztalon, hogy rendesen lássam őket, olyan messze vannak tőlem. Az arcukon félelem tükröződik. Elégtételt érzek, a testemet pedig elönti a hatalom mámoros érzése. Élet és halál ura vagyok. Senki sem mondhat ellent nekem. Rájuk nézek, nevetve mondok valamit és közben lesújtok a kalapáccsal az asztalra.
Aztán változik a kép. Egy vesztőhelyen állok. Előttem három bakó, előttük pedig a három ember, akit valószínűleg én juttattam ide. A tömeg zúg a háttérben… vért akarnak. A fejszék lesújtanak, és a véres fejek a lábamhoz gurulnak… itt szakad vége a rettenetnek. Izzadtan ébredek, hangosan zihálva. A szívem össze-vissza kalapál mellkasomban.
Az igazat megvallva, elfáradtam. Nemcsak a rémálmok miatt – inkább az életbe fáradtam bele. Pedig csak két évem van hátra a nyugdíjig. Ennyi idő szinte semmi a negyven évhez képest… mégis, ha előretekintek, szememben végtelen hosszúnak tűnik. Talán meg sem éri.
A háború előtt születtem, és gyerekként könnyebben beilleszkedtem az Új Világrendbe. Az utóbbi években teljesen eltemettem múltamnak ezt a részét. Nem beszéltem róla, és nem is gondoltam rá – mintha sohasem létezett volna.
Gyermekkoromban hamar meg kellett tanulnom a szabályokat: legfontosabb a Világegység, és egyedül az Egy és Igaz Tanács törődik az állampolgárok sorsával; aki nem a rendszer barátja, az a rendszer ellensége; ne engedj az agitációnak és a kívülállók csábításának. Maradj hű a birodalomhoz mindhalálig…
Én jó tanítvány voltam, és megtanultam a leckét. Csak így élhettem túl…
A győzelem utáni első tíz év a tisztogatások jegyében telt. Egy napon, amikor tizenkét éves lehettem, apámat is elvitték. Nem volt semmi köze a Szakadárokhoz, csak egy rosszakarója jelentette fel. Mégis érte jöttek egy reggelen. Akkoriban minden ügyet kivizsgáltak. „Az állampolgárok biztonsága a legfontosabb”, mondták. Anyám minden követ megmozgatott, hogy kihozza apámat. Minden ismerősével felvette a kapcsolatot, hogy találjon valakit, aki segíteni tud. És mindig akadt ilyen ember. Mai fejjel már tisztán látom, hogy az effajta rendszerek legfőbb sajátossága a kapcsolatok és a korrupció. Anyám egyik unokatestvére, felvette a kapcsolatot egy megkenhető hivatalnokkal, és apám végre kiszabadult. Tizenöt éves voltam akkor, és már egy éve a Világegység Tanácsának Központváros közepén található hetvenkettedik számú középiskolájába jártam.
Elkezdődött az átnevelésem. Ha valaki megkérdezné, tudatában voltam-e ennek a ténynek, a válaszom határozott „nem” lenne. Aki átélt már hasonlót, és valamikor később megvilágosodott, csak az érti igazán, amiről beszélek. De azért megpróbálom elmagyarázni. A propaganda nagyon veszélyes dolog: ha egyszer hallod, nem jegyzed meg, ha többször, akkor kezdesz rá odafigyelni, de ha mindennap reggeltől estig hallgatod, akkor felemészt, megformál és magába zár – onnan pedig nincs menekvés. Olyan módszerek ezek, melyeket emberek teremtettek és fejlesztettek más emberek számára. Benne van sok év tapasztalata és kitartása.
Amikor elvégeztem az iskolát, már más emberként léptem ki a nagyvilágba. Értékrendem megváltozott, barátaim azok körül kerültek ki, akik hasonló elveket vallottak, mint én. És egyre több ilyen ember volt.
A társadalom Világegységhez kötődő rétegét lépésről-lépésre, húsz év alatt alakították ki. Akkoriban azt hittem, ez az emberek többségét jelenti. Ma már tudom, hogy a propaganda igaz hívői nem voltak többen, mint a népesség körülbelül tíz százaléka. A többiek befogták a szájukat és beálltak a sorba, esetleg néhányuk felszólalt a rendszerrel szemben – de őket gyorsan elhallgattatták. Egy kisebb kör – aki felelősnek érezte magát a gyermekei és unokái jövőjéért – megalapította az Ellenállást. Kezdetben nem voltak sokan, és amíg a diktatúra legkegyetlenebb évei tartottak, sokakat kivégeztek és bebörtönöztek.
Tombolt a terror. Aki tegnap barátként szeretett, mára ellenséggé lett. Akkoriban a titkosszolgálatnál dogoztam, mint összekötő. Sohasem voltam terepen. Nyolctól négyig az irodámban ültem, és számítógépen vagy telefonon keresztül kommunikáltam az ügynökökkel.
Mindenhova beépültünk. Tanárok, diákok, katonák jelentettek az embereimnek, nem volt olyan hely vagy személy, akiről ne lett volna információnk. Elemeztünk, jósoltunk és megpróbáltuk összerakni a jövőt. Ha kellett, lekapcsoltunk embereket. Akire a gyanú árnyéka rávetült, nem menekülhetett.
Néha tévedtünk is. Számtalan esetet jegyeztem fel, amikor olyan embereket internáltak munkatáborokba, akiknek semmi közük sem volt az Ellenálláshoz. Mi ilyenkor sem kompenzáltunk. A tévedés része volt a rendszernek… és ma már sajnálom, hogy soha sem kértünk elnézést. Ha van purgatórium, ott fogok megbűnhődni. Főleg azért, amit akkor tettem.
Apám öccse és annak fia beléptek az Ellenállásba. Rájuk állítottam néhány embert, akik maguk is megpróbáltak beépülni – de nem jártak sikerrel. Nem volt egyszerű bejutni a szervezetbe. A többség ezelőtt lebukott, mielőtt a belső körbe engedték volna, és olyan is akadt, aki egész egyszerűen átállt az ő oldalukra. Akkor még nem értettem, hogy miért, de a mai eszemmel biztos vagyok benne, hogy egykori ügynökeim sokkal hihetőbbnek tartották az ellenállók által vázolt reális világképet, valamint elég időt töltöttek új barátaikkal ahhoz, hogy kiürüljön belőlük az a sok marhaság, amit a hosszú évek alatt a fejükbe plántáltak. Akkoriban még túlságosan hithű voltam, és nem számított az emberélet. Kifüstöltem őket. A katonák sokakat lemészároltak… nőket, gyerekeket és öregeket. Persze nem halt meg mindenki, sokan még időben elmenekültek, és átmentették a legfontosabb dolgaikat egy biztos helyre. Szüleim – akik hetvenfelé közeledtek akkoriban – nem kérdeztek rá a dologra sohasem, de valahol éreztem, legbelül tudják, hogy én vagyok a felelős a mészárlásért. A legszomorúbb az, hogy minden hezitálás nélkül őket is feljelentettem volna, ha belekeverednek valamibe. Szerencsére sohasem kellett megtennem. Ha így történt volna, már nem lenne meg a józan eszem.
Ez a sötét dolog a győzelem után harminckét évvel történt. Akkorra már egyre kevesebben éltek azok közül, akik egyik vagy másik oldalon ténylegesen részt vettek a háborúban. Az érzés már senkiben sem volt olyan éles és intenzív. A birodalom lazított a gyeplőn. Leépítették a besúgóhálózatot, felszámolták a táborokat… elérkezett a béke és megegyezés kora. A fizikai terror helyett tömegmanipuláció, a verés helyett ígéret, a börtön helyett megvesztegetés.
A rendszer a régi, tüskés bozótból kívülről tökéletesnek látszó gyümölccsé változott – csak a belseje rothadt. Az utóbbi húsz évben az Ellenállás tevékenysége is csitult. Ahogy a birodalom engedett, az ellenfél is elkényelmesedett. Sokak elfogadták ezt az állapotot, amit csak úgy lehetne jellemezni: csendes belenyugvás.
Aztán egy új nemzedék lett elég érett ahhoz, hogy átlásson a szitán. Ők sokkal ambiciózusabbak voltak, és fűtötte őket a visszavágás láza. Sokan közülük rokonaikat vagy szeretteiket vesztették el a táborokban. Ők alapították meg az Új Szövetséget. Az évek alatt egyre többen és többen csatlakoztak a szervezethez, és egyre több a támogatójuk akadt. Nem csak a szegény nincstelenek közében lett népszerű az Ellenállás. Gazdag, befolyásos emberek léptek be titokban, akik vagy sértődöttségből, vagy meggyőződésből az ügy mellé álltak.
És a hatalom újra rettegni kezdett. Felélesztette a besúgórendszert, szélesítette a megfigyelési körzeteket, információt gyűjtött, és védelemre rendezkedett be.
Szükségük is lesz rá, mert a java még csak most kezdődik.
A kötél megcsomózva lóg a mennyezetbe tekert kampón. Még tegnap tettem oda. A mai éjszaka után már biztos vagyok benne, hogy nem bírnék ki még egy ilyen napot.
Felébredtem. És most már azt is tudom, hogy nem akarok soha többé ártani senkinek – de így nem tudok a tükörbe nézni. Már nem. Nincs visszaút.
Leteszem a papírt és a tollat. Kihörpintem a kávé maradékát, és felállok a hokedlire. Egy pillanatra elgondolkodom, és közben erőt gyűjtök, hogy meg tudjam tenni. Aztán becsukom a szemem és kilököm magam alól a széket…

***