Az embereket az új kor hajnala óta foglalkoztatja, vajon lehetséges-e a jelenleginél jobban használni az agyi kapacitást. Hiszen minek vagyunk képesek valamire, ha mégsem tudunk élni vele? A mérések alapján egy átlagember körülbelül 20%-os teljesítmény kihasználására képes, és maga Einstein sem pörgette jobban az öreg motollát, mint 30-35%. Egyáltalán minek akkor ez a hatalmas tárkapacitás és „processzor”– gyorsaság? Jelenleg senki sem tudja, mi pedig úgy vagyunk programozva, hogy mindig kérdéseket keresünk. Egyszerűen nem tudjuk elfogadni: valami „csak úgy” történik. És ez jó, mert mindig is ez hajtott minket a fejlődés rögös útján.
Az újkori kutatások azt is megfejtették, hogy az emberi agy valójában csak szűri az információt, mert ezt a hatalmas adatáradatot még ez a végtelennek tűnő tároló sem tudja befogadni. Valójában, amikor egy olyan környezetet vagy útvonalat látunk, amin már végigmentünk akár egyszer is a múltban, akkor az agyban csak a változások realizálódnak, frissülnek, cserélődnek ki. Emiatt sokan felvetik a kérdést, hogy valójában mi is az a nagybetűs Valóság és mi a fikció? Nos, ezt nehéz megítélni, hiszen néha olyan döntések is befolyásolnak minket egy következő helyzetnél, ami valójában meg sem történtek velünk. Vagy mégis?
Neil Burger (A mágus, A Kennedy-gyilkosság – Interjú a merénylővel) filmjének, a Csúcshatásnak (Limitless) főszereplője, Eddie Morra (Bradley Cooper) lecsúszott író, akit már csak egy lépés választ el a hajléktalanságtól. Úgy néz ki, kifogyott az ötletekből, és a helyzet változását az alkoholos agysejt-pusztítás sem segíti elő, amit hősünk nagy előszeretettel művel egyes lecsúszott lebujok mélyén. Még két dolgot tudunk meg Eddie-ről mindjárt az elején: van egy jelenlegi kapcsolata, amely pont amiatt nem működik, hogy az életvitele teljesen kizár minden komoly tervet a jövőre nézve, és volt egy régi házassága, amely néhány röpke hét után szintén zátonyra futott.

Kép

Szóval, a mi kis lúzer barátunk csak ténfereg a világban céltalanul és mindenfajta ötlet nélkül. A jelenlegi ex-barátnője Lindy (Abbie Corbish) egy kávézóban elmagyarázza neki a különélés rejtelmeit és hasznát az ő szempontjából, visszaadva a srác lakáskulcsát. Innentől kezdve már csak egy huszárvágás, és be is fejezhetnénk a történetet, például egy jó kis hídrólleugrós-öngyilkosos végkifejlet képében, de szerencsére Leslie Dixon (Mrs. Doubtfire, A Thomas Crown ügy, A jövő kezdete) forgatókönyvíró jobban kedveli a jó öreg divina machinát. Hiszen kivel fut össze a mi kis Eddie barátunk? Nem mással, mint rég nem látott szeretett sógorával, aki a viszontlátásnak megörülve azonmód beinvitálja hősünket egy félhomályos kis bárba egy italra, amely felkérésnek természetesen nem lehet ellenállni. Beszélgetésbe elegyednek, és valószínűleg beetetés címén a sógor átad Eddie-nek egy átlátszó pirulát, mely elmondása szerint fel fogja javítani a kedélyállapotát. Hősünk hazaindul a Kínai-negyedben lévő lakásába, és a lépcsőházban belebotlik a tulaj igen csak dekoratív feleségébe. A szitokáradat közben beveszi a szert, a világ pedig hirtelen átalakul: tágul a perspektíva, megváltozik, kiszélesedik a látásmód, kiélesedik az érzékelés. Fél óra múlva a csinos asszonyka és Eddie az ágyban hemperegnek, aztán a férfi leül, és ír vagy jó száz oldalt egy ültő helyében.
De mi lehet ez a drog? Ha csak szimpla kábszer lenne, nem okozhatna ilyen hatást, és Eddie is érzi ezt: hirtelen átlátja tompa agyával az összefüggéseket, múltból és a tudatalattijából olyan mélyen rejtőző dolgokat hoz elő, amikről már azt sem tudta, hogy egyáltalán léteznek ott, de ami a legfontosabb, hogy nagyon jól érzi magát a bőrében. Megszállja egy hatalom, hogy mindenre képes, nincs számára akadály, és akármit képes megoldani, amibe belefog.

Kép

Azonban egy kis hiba csúszik a rendszerbe. Másnapra elmúlik a hatás, és hiába viszi el az írását a szerkesztőhöz, máris attól retteg, hogy nem fogja tudni tovább folytatni. Kell neki a szer! De honnan szerezzen? Hát persze! Újra elindul, meglátogatni szeretett sógorát (most már ő is kezdi kapiskálni, nem volt véletlen, hogy tegnap kapott ebből a bizonyos szerből, az NZT-ből), akit éppen otthon is talál. A bibi csak az, kedves barátja-rokona úgy néz ki, mint akin durván átment az úthenger, aztán megtalálták a bosszúszomjas madagaszkári pingvinek és egész éjjel fagyott heringgel vallatták. Eddie épp csak leugrik a környékre, hogy beszerezzen egy-két dolgot barátja kérésére, de mire visszaér, a dealert a kanapéra roskadva találja egy hatalmas lyukkal a homloka közepén. A lakás fel van dúlva, és a hangokból Eddie úgy ítéli meg, az is lehet, a támadó még itt van valahol. Nosza, feltárcsázza a rendőrséget, azonban nem sokkal később elönti a felismerés: mi van, ha aki az NZT-t kereste, még sem találta meg? És mivel annyira azért alapban sem hülye még a szer nélkül sem (hiszen író vagy mi), még a rendőrök kiérkezése előtt rájön, hogy a sütőben találja a felbecsülhetetlen kincset. Méghozzá nem is keveset: több tucat pirulát.
A kérdés csak az, belenyugszanak-e mások, hogy Eddie birtokolja az NZT-t. Fogadhatunk rá, hogy ez a verzió nem túl valószínű. Hősünket elragadja a hév, és nem számol tovább a következményekkel. Azaz később mégis, de akkor már lehet, hogy túl késő…

 

A cikk a Fiction Kult honlapján is megtalálható.