A filmekben mindig van üzenet, még ha mi nem is mindig vesszük ezt észre. Az utóbbi évtizedekben rengeteg elgondolkodtató mű született, ami megmozgatta a magyarázók virtuális (vagy nagyon is valódi) tollát. A Lopott idő (In Time) című film is pontosan ilyen. Belemerülhetünk egy olyan alternatív jövőbe, amely megmutatja, mi várna ránk, ha a pénz helyett mindennek az alapja a nagybetűs IDŐ lenne. És valljuk be, ez nem is tűnik annyira földtől elrugaszkodott ötletnek: mi magunk is tudjuk, hogy halandóságunk legfontosabb eleme, mennyi időt tölthetünk el ezen az egyesek által gyönyörű kéknek – mások által pedig piszkos sárgolyónak látott planétán.
A jövőkép tényleg alternatív. Kicsit idegennek érezzük a mobiltelefonok hiányát, bár nosztalgiából örülünk a nyitott utcai fülkékből történő telefonálásnak. Az öltözékek kissé régiesnek tűnnek (persze ez azért relatív), a női szereplőről pedig nekem elsőre a cyperpunk világának öltözködése jutott eszembe. Az autók is olyanok, mintha a hatvanas évekből maradtak volna itt, csak kicsit feltuningoltan, modernizálva. Ez egy kicsit közelebb visz minket a mese-érzéshez, és ha Andrew Niccol rendezőnek ez volt vele a célja, akkor kétségtelenül sikerült ezt nagyon jól megvalósítania. Bár aki ismeri Niccol korábbi munkásságát (főleg a Gattaca című filmre gondolok), annak koránt sem meglepőek a díszletek és az öltözékek.
Gondoljunk csak bele, mi történne akkor, ha huszonöt éves korunkra (elvileg innentől kifejlett egyedek leszünk) tényleg megállna az öregedés, és örökké élhetnénk! A Lopott idő világa pontosan ezt mutatja meg. Mindenhol hemzsegnek a fiatal arcok, csak azt nehéz eldönteni, ki-kinek a lánya, édesanyja vagy esetleg ükanyja (amiről valamiért nem látunk példát – talán azért, mert még nem nyúlhat vissza olyan régmúltra ez a nagyszerű felfedezés?). Azonban ez a lehetőség nem kizárólag ajándék. Ha kicsit poénosabb oldalra terelném a dolgot, azt is mondhatnám, vigyázzon minden jövőpolgár, nehogy valakinek a dédanyját kapja le a diszkóban – de persze egyáltalán nem ez lenne a legrosszabb, ami megtörténhet vele. Hiszen a jövőben is ugyanolyan emberek élnek, mint mi, és ha nem feltételezzük, hogy egyik napról a másikra hirtelen kivetkőzünk emberi mivoltunkból, akkor már kezdjük is kapiskálni, mire is megy ki a játék. Hiszen gyarlónak születtünk! Szeretjük a hatalmat (főleg mások felett uralkodni), nem mellesleg kegyetlenkedünk is, ha kell, és elvesszük azt, amire szükségünk van (vagy inkább azt, amit el tudunk venni, ha erősebbnek gondoljuk magunkat a másiknál).
Ebben a világban sincsen másképp. A hatalmasoknak több idejük van (akár évszázadok), a Gettóban pedig máról holnapra élnek az emberek. A két világ fizikailag is el van szeparálva egymástól (úgynevezett időzónákat állítanak fel), betonból emelt átjárók és kapuk állnak a nincstelen emberek és a Kánaánban tespedők közé. A többség otthona a Gettónak nevezett terület, ahonnan nincs kiút. Ha ide született valaki, akkor az egyetlen öröme az örök élet lehetősége, amelyet minden nap kemény munkával válthat ki. Persze teheti máshogy is: kicsalhatja, elveheti a gyengéktől, megfosztva őket az életüktől, meghosszabbítva a sajátját – vagy csak egyszerűen kreditnek használva elissza és egyéb élvezeti cikkek megvételére használja azt. Az idő véges. Ha egy gyárban dolgozol, mint hősünk, Will Salas (Justin Timberlake), akkor jó, ha huszonnégy órával töltik fel a bal alkarod belsején UV zöld fénnyel villódzó mutatót, a bibi pedig az, hogy ha lejár az időd, akkor véged van – és ekkor semmivé foszlik a viszonylagos öröklét. Ilyenkor azt hiszem, mindenki számára felértékelődik egy kávé negyed óráért vagy egy hotelszoba fél napért cserébe. Ahogy Salas mondja „Eddig soha sem volt több nálam huszonnégy óránál”. Gondolom így már senki sem csodálkozik azon, hogy a Gettóban mindenki rohan. Akiknek lejárt az órája, az út szélén hever holtan, de vele senki sem törődik, mert senkinek sincs ideje arra, hogy másokkal foglalkozzon. És hogy mi történt ezekkel a szerencsétlenekkel? Senki sem tudja. Talán ellopták az idejüket (ennek egyszerű módja, ha két ember összeérinti a jobb alkarját – bár így adják át az emberek egymásnak az idejüket is), de az is lehet, hogy nem tudták törleszteni időben a hitelüket, amit „időben” kellett volna megfizetniük.

Kép


Szóval így működik a dolog. Salas mindennap robotol valami gyárban, aztán a műszak végén feltöltik az idejét. Hazamegy, ahol a szintén huszonötnek kinéző (bár már ötvenéves) anyukája várja szeretettel. Az árak egyre emelkednek. Ami tegnap még csak egy óra volt az mára már kettő. Az embernek az az érzése, valamiért (bár ezt nehéz elhinni) mindenki elfogadta és beletörődött ebbe az állapotba. Felmerülhet a kérdés, mitől marad fel a rend, ha nincsenek katonák, miért nem lázadnak fel az emberek, de a válasz logikusnak tűnik: születésedkor már a testedben van a számláló (habár csak huszonöt éves kordban indul majd be), és egyszerűen nincs időd rá, hogy akármi nagyszabásút tegyél, hacsak… Hacsak nem történik meg veled, ami hősünkkel igen. Egy időmilliomos (ugye, milyen szépen hangzik) egy Gettóban lévő bárban mulatozik. Hamar híre megy a dolognak, mert a fickó mindenkinek fizet és ott ahol az egy hét is ajándék ez egyenlő azzal, mintha valaki a fejére céltáblát helyezne. Persze nemsokára meg is jelennek a rosszfiúk, akik úgy érzik, ők sokkal jobb dolgokra fordíthatnák a hullajelölt-milliomos idejét. Azonban ott van Salas, és jó szamaritánusként (nehéz egyébként elhinni, de biztos akadnak ilyen emberek egy fejetetejére állt világban is) megmenti a férfit, és az üldözőik elől egy elhagyott gyárépületbe viszi. Sikerül is megúszniuk a dolgot, a fickó pedig (akinek 116 év van a csuklóján lévő órán) elmondja Salasnak, hogy tulajdonképpen ő már elmúlt száz, így már nagyon unja a banánt ebben az unalmas világban. Elalszanak, és mire Salas felébred, a férfi áttölti az évszázadokat az ő számlálójába, magának pedig csak annyit hagy, hogy kiüljön a közeli híd tetejére, és ott várja be a halált.

Kép


Salasnak hirtelen fogalma sincs, mit kezdjen magával. Megkeresi legjobb barátját és ad neki tíz évet, majd az édesanyjával megbeszélt találkahelyre megy. Azonban a reggel anyjától kapott fél óra végzetessé válik, amikor az asszony szembesül azzal, hogy a tegnap még egy órába kerülő buszjegy ma már kettőre emelkedett. Másfél órája maradt odaérni a fiához, de nem sikerül neki. Salas karjában omlik össze holtan, aki megesküszik arra, hogy valahogy leszámol ezzel a kegyetlen világgal. Taxiba ül, és a kapott idő segítségével belép a gazdagok birodalmába, és habár nem illegális tett elfogadni valaki idejét és bemenni a másik időzónába, a rend éber őrei nem nézik ezt jó szemmel.
A hajsza elkezdődik, mi pedig drukkolunk Salasnak, közben titokban reménykedve, hogy sohasem jön el számunkra egy ilyen világ. Vagy már itt is van?

A cikk a Ficton Kult honlapján is megtalálható