Zétény a Gellért-hegy tetejéről ereszkedett lefelé egy csapáson. A fiatal férfi hosszú haját hátul varkocsba fonta össze, szikár arcának alsó részét hosszú szakáll takarta el. Szürke kezeslábas burkolta be testét, lábán pedig elnyűtt katonai bakancsot viselt. Zétény mellett Cudar, a hároméves vizsla bandukolt peckesen, felszegett fejjel. Kutya és gazdája lassan, megfontoltan araszolt lefelé a meredélyen a Duna irányába.

A kor, amikor az emberek rohanással és kapkodással töltötték meg életüket, rég eltűnt és megsemmisült – mintha soha nem is létezett volna. A világ vadságba fordult, a hajdani civilizáció emlékeit csak a vidéken mindenfelé elszórt romos épületek hirdették. A múlt a regék misztikus ködébe veszett, melyeket az öregek meséltek esténként a többieknek a tábortűz mellett. Zétény tátott szájjal hallgatta a régmúlt világ történeteit. Ami a kataklizma után mementóként hátra maradt, csak a szemével foghatta fel, nem tudott hozzákötni semmilyen személyes élményt vagy tapasztalatot. Amerre járt, a vidék úgy jelent meg előtte, mint a húsát vesztett test, amelynek csontjait fehérre koptatta az idő.

A sűrű bozótosból kibukkanva egy monumentális szobor maradványait pillantotta meg. A nyári nap lemenő sugarai aranyszínű glóriát vontak a hatalmas nőalak köré, amely az ég felé nyújtotta csonkban végződő karját. Zéténynek lenn, a szétszórt törmelék között sikerült kivennie néhány frízt, de nem tudta biztosan megmondani, mit tarthatott kezében az alak egykoron. Néhány töredék határozottan levélformát mintázott, a legtöbb rész azonban a felismerhetetlenségig összeroncsolódott. A szobor fél feje hiányzott, a lábfejek letörve árválkodtak, a derékrészből erős fizikai behatás szaggatott ki egy jókora darabot. A hajdan finom vonásokat elkezdte megkoptatni az idő, ami miatt Zéténynek az volt a benyomása, hogy a szobor inkább sajnálatra, mintsem pátoszos büszkeségre ösztönöz – habár állíttatásának célja az utóbbi lehetett valamikor.

Felmászott a szobor embermagas talapzatára, hogy jobban belássa a pesti oldalt. A lassan beálló szürkület félhomályba borította a várost, hosszúra nyújtva az épületek árnyékát. A Duna tajtékos habjai a szürke partokat verdesték, haragos vonalat húzva Buda és Pest közé. A hidak többsége önmagába roskadva feküdt a zavaros vízben, a részben megmaradtaknak is hiányzott a középeleme vagy a feljárója. Ameddig a szem ellátott, Pest felett sűrű füstfelhő gomolygott, a túloldal épületinek törött ablakai világtalan szemekként meredtek rá.

Eszébe jutott Nagykanizsa, az otthona, ahonnan hetekkel ezelőtt indult az ismeretlenbe. Az egykori határ menti település megpróbált talpra állni a kataklizma után, de Zéténynek idővel rá kellett jönnie, nem akar élete végéig a céltalanul tengődő közösségben maradni. Úgy érezte, nem erre hivatott. Mindig is furcsán viszonyultak hozzá a helyiek, mintha egyfajta csodabogár lenne, aki nem teljesen tartozik közéjük: tizenkét kéz –és lábujjal született, a bal szeme ezüstszürke, a jobb pedig mélybarna volt. De nem csak a fizikai eltérések miatt kezelték furcsán. Gyermekkorától időnként furcsa látomások rohanták meg, amelyek egytől-egyig a jövőről szóltak. Virágzó mezőkön járt, ahol az emberek mosolyogva élték mindennapjaikat, városokat, melyek harmóniában forrtak össze a természettel, egy olyan világot, amely tudatosan akarta a változást.

Akkor még nem tudta, hol keresse ezt a helyet – mert a létezésében sohasem kételkedett – és abban is bízott, időben meg fogja kapni a jelet az indulásra. A kilátástalanság és a pusztulás az emberek többségét elfordította Istentől, ő azonban az évek előrehaladtával egyre biztosabb lett abban, egyszer eljön a pillanat, amikor végig kell járnia a számára kijelölt utat.

Hirtelen zörgésre figyelt fel, ami a szemközti bozótosból hangzott fel. Megmerevedett, majd óvatosan előhúzta az íjat a hátára rögzített bőrtartóból, és felajzotta azt. Cudar hangosan vakkantva lekushadt a földre. Kisvártatva egy fácán röppent fel a csalitosból, és a szobor vállára röppent. Zétény célzott, aztán útjára engedte a vesszőt. A fácánt lerepítette a helyéről az ütés, és élettelenül bucskázott alá a talapzat melletti avarba. Zétény néhány szökelléssel áldozata mellé ért, kihúzta az állat testéből a nyilat, végül egy zsinórral az övére rögzítette a zsákmányt. Boldogság öntötte el, és gondolatban hálát adott a Teremtőnek, hogy ma is ellátta őket étellel. Arra gondolt, az új közösségben, ahová igyekszik, lesz még alkalma megszolgálni mindazt a kegyet, amelyet egész eddigi útja során kapott.

Nagyapja, Sámuel, többször mesélt neki a történelem előtti világról, amikor a magyarok törzsekben éltek, erős nemzetként forrtak össze, dacolva a külvilággal. Amikor ezeket a történeteket hallgatta, mindig büszkeség töltötte el, és arról álmodozott, hogy ő is együtt suhan a pusztán száguldó lovasokkal, akik kitartásukkal és eszükkel elriasztották a legszilajabb ellenséget is.

Régóta várt egy jelet, amely közelebb viszi őt a látomásaiban látott tájhoz, de hosszú évek teltek el, hogy eljöjjön számára a bizonyosság pillanata. Néhány nappal azután, hogy betöltötte a huszadik esztendőt, egy átutazó idegen szállt meg náluk, aki dél felé tartott az ismeretlenbe. Az esti tábortűznél a vándor egy dunántúli vidékről mesélt, amit a lakói Aranykának neveznek. A túlélők egységbe tömörültek, hogy létrehozzanak egy új törzset, felépítve egy élhető világot.

Amikor a legtöbben már nyugovóra tértek és elhalkult a zaj, Zétény szóba elegyedett a vándorral. Kérte az idegent, meséljen neki erről a különleges helyről, és mutassa meg, hogyan juthat oda. Az utazó Zétény féltve őrizgetett, elnyűtt térképére rajzolta fel a követendő útirányt. Három nappal később a fiú útjára indult a föld felé, amelyben látomásainak tárgyát vélte felfedezni.

Cudar halk vakkantása térítette vissza a valóságba. Lehajolt az állathoz, megveregette az oldalát, és nyugtató szavakat suttogott a fülébe. Eközben azon morfondírozott, megpróbáljon-e átjutni a folyón az est leszálltáig, vagy az innenső oldalon, az erdőben töltse az éjszakát.

A szeme előtt két híd sziluettje bontakozott ki, amelyek könnyen megközelíthetőnek tűntek. A hozzá közelebb eső mellett a partszakasz meredek volt és sziklás, a fövenyen összetorlódott fák halmai és nagyméretű betontörmelék kupacok feküdtek. Végül úgy döntött, tovább megy, és inkább a lankásabb részt választja, ahol ránézésre több esélyt látott a sikeres átkelésre. Meglapogatta a kutya farát, aztán megszaporázta a lépteit, és a bozótos meredek ösvényén a folyó felé indult.

A partot elérve körbekémlelt, de a terület csendesnek és teljesen kihaltnak tűnt. A híd mellett bukkantak ki a bozótosból. A szerkezet magába roskadva hirdette az enyészet diadalát, csak néhány megroggyant pillér meredezett ki a vízből. A feljárón hatalmas méretű leszakadt lánc hevert az úton, mellette két kőoroszlán maradványa feküdt. Az egyik szobor kettérepedt a talapzatánál, bármelyik pillanatban széteséssel fenyegetett, a másik alak feje pedig az előtte tornyosuló törmelékhalmon nyugodott. Nem messze onnan, a rozsdás korláton egy óriási varjú pihent, éppen az esti tollászkodását végezve.

Zétény vízcsobogásra lett figyelmes. Elkapta a tekintetét a romokról, és a Duna irányába nézett. Néhány másodperc keresgélés után egy ember sziluettjét látta meg, közvetlenül a víz mellett. A hajlott hátú férfi egy csónak mellett állt, és egy terebélyes halászhálót próbált meg a ladikjába gyömöszölni. Zétény rátette a tenyerét Cudar hátára, de az állat így is halkan morogni kezdett. A halász keze megállt a munkában, majd hirtelen felugrott, és zavartan Zétényre nézett.

– Nincsen semmim, csak ez a néhány hal, amit hajnal óta sikerült fognom. – Miközben beszélt, lejjebb csúsztatta a kezét az övéhez, amelybe egy régi, ütött kopott revolvert tűzött. Habár Zétény első látásra biztos volt benne, a szerkezet már valószínűleg régen nem működik, inkább nem kockáztatta meg, hogy sejtését megcáfolja az élet.

– Arra nem lesz semmi szükség – mondta, közben egyenesen az öreg vizenyős szemébe nézett. – Békével jöttem. Nem akarlak bántani.

A halász közelebb lépett, majd hunyorogva megpróbálta kivenni Zétény vonásait az egyre gyérülő fényben.

– Hát akkor mit szeretnél, kutyás ember?

Látszott az öregen, hogy Zétény szavai nem nyugtatták meg, és a kutyától is tart, aki feszült izmokkal állt Zétény lába mellett.

– Zéténynek hívnak, ez pedig a barátom, Cudar. Csak annyit szeretnénk tőled, hogy vigyél át minket a túlpartra még napnyugta előtt. Szeretnénk az éjszakát a másik oldalon tölteni. Természetesen nem ingyen kérem a segítséged. Megfizetem a fuvart.

A halász még az előbbinél is hitetlenkedőbb arckifejezéssel nézett rá. Rá kellett jönnie, hogy egy vidéki emberrel van dolga, akinek fogalma sincsen róla, hogyan mennek errefelé a dolgok.

– Nem tudom, vajon mivel fizethetnél az átjutásért – mondta az öreg. – De van ennél nagyobb gond is: jobban tennéd, ha itt töltenéd el az éjszakát. A túloldal nem túl biztonságos, ha leszáll az éj.

Zétény mintha nem is hallotta volna meg a figyelmeztetést, még egyszer feltette a kérdést.

– Átviszel, ha megfizetem?

Az öreg leemelte a kezét a pisztoly agyáról, majd borostás állát kezdte el vakargatni.

– Mutasd csak, mid van, aztán majd eldöntöm.

Zétény hátranyúlt, majd óvatosan lecsatolta a válláról a szakadt málhazsákot, és kutatni kezdett benne. Az öreg kíváncsian figyelte a fejleményeket.

Kisvártatva néhány megsárgult lapú könyv, három használhatónak tűnő ceruza, és egy viharvert állapotban lévő kártyapakli került elő. Zétény felnézett, majd intett az öregnek, hogy jöjjön közelebb.

A halász óvatosan melléjük lépett, szemét végig a még mindig nyugtalannak látszó Cudaron tartva. A jobb keze újra visszavándorolt az ősrégi mordályra. Végül letérdelt a földre, és szabad kezével a kacatok közé túrt.

– Hmm… és mit kezdjek szerinted ezzel a rakat ócska könyvvel? Hisz olvasni sem tudok! A ceruzának sem veszem hasznát… Mondd csak, nincs valami más nálad, ami érdekelhetne egy magamfajtát?

Zéténynek eszébe jutott a zsák egyik titkos rekeszében tartott két üveggolyó, amit még apjától kapott, nem sokkal annak halála előtt. Nyolc éves volt akkor, és valamilyen csoda folytán elkerülte őt a tomboló vérhas járvány. Édesanyja néhány nappal azelőtt tért örök nyugovóra, apját pedig a nagyapja ápolta. Lehunyta a szemét, és azonnal kirajzolódott előtte az öreg Sámuel ráncos arca, melyet eltorzított a veszteség. Ő éppen az ajtóban téblábolt, amikor magához szólította az apja, aki verítékben fürödve feküdt az ágyon egy lópokrócba csavarva. Amikor odalépett hozzá, apja lenyúlt a mellette lévő lócán pihenő kis dobozért, aztán kiemelte belőle az üveggolyókat, és reszelős hangon azt mondta: „Fiam. Ez a két üveggolyó jelképezi a testet és a lelket, amelyek habár az ember életében szétválaszthatatlanok, amikor valaki meghal, újra külön válnak, ahogy a születés előtt is tették. Fogd őket, és emlékezz ránk, amikor már nem leszünk. De egy dolgot sohase felejts el: ez csak egy tárgy, egy jelkép, ami segít neked emlékezni. El fog jönni az idő, amikor már nem lesz rá szükséged…”

Zétény sóhajtott egyet. Most úgy érezte, eljött ez a pillanat. Úgy húzta elő az apró gömböket, mint aki egy hatalmas súlytól igyekszik megszabadulni, és az öreg felé nyújtotta őket.

– Mit szólnál ehhez?

A halász szeme felcsillant, mint aki valamiféle csodát lát. Közelebb lépett Zétényhez, aztán belenézett a lenyugvó Nap vörös fényében csillogó gömbbe. Az egyikben aprócska stilizált fát, a másikban egy madárra emlékeztető állatot látott.

– Ejha! – kiáltott fel végül. – Azt hiszem, a kis unokám örülne egy ilyennek.

– Akkor áll az alku?

Az öreg határozottan bólintott, és intett Zéténynek, hogy szálljon be a csónakba. Cudar kissé nyugtalannak tűnt, de végül mindketten elhelyezkedtek a viharvert ladikban. Kisvártatva a halász is beszállt, és kezébe fogta az evezőket.

– Csak aztán nehogy rám haragudj majd, hogy nem figyelmezettelek – mondta.

Zétény nem szólt egy szót sem. Bal kezével Cudart simogatta, közben csodálattal meredt a zavaros, mély víz örvényektől fodrozódó felszínére. Még sohasem látta a Dunát ezelőtt, és lenyűgözte a széles folyó, amely hosszú évszázadokon át szolgálta a népet.

A csónak nem sokkal később döccenve megállt a szemközti fövenyen. Zétény visszatért a valóságba, majd egy köszönömöt elrebegve kiugrott a csónakból. Amikor felértek a rakpartra, megállt egy pillanatra a leomlott betonkerítés túloldalán. Hosszan nézte, ahogy az öreg betolja a csónakot a vízbe, aztán elindul a túloldalra.

Régen nem találkozott senkivel útja során, és habár a halász első látásra nem tartozott a legkedvesebb, legönzetlenebb emberek közé, még is jól esett neki a társalgás. A hosszú hetek, amelyeket a pusztán töltött, amúgy is a szokásosnál szótlanabbá és önmagába fordulóvá tették. Az út során csak pusztulást, halált és romokat láttak. Hatalmas gyárak mellett haladtak el, melyek kéményei teljesen kidőltek, a masszív falak és a vasbetonkerítések majdnem teljesen porrá omlottak. Házcsoportok között jártak, ahol már évtizedek óta csak az egerek és a bogarak neszeztek, melyekben csak a szél zúgása hallatszott néhanap, ahogy keresztülfújt a rég elkorhadt ablakokon és az ajtók keretein. Rozsdás játékok maradványaival zsúfolt játszótereken vágtak át. Minden vad volt; mintha maga az Anyaföld próbálta volna meg visszavenni az embertől, ami mindig is hozzá tartozott. Ezért nem lehetett benne szépség, inkább csak ösztönös birtoklási vágy tükröződött mindenhol, amely magához láncolta az ember kezének nyomát.

Felmásztak egy romos lépcsőn az utca szintjére. Zétény elővette a tájolót, hogy a hold halvány fényében megtalálja az északkeleti irányt. Amikor megbizonyosodott arról, jó felé tartanak, eltette a műszert, aztán elindultak a rakpartról nyíló keresztutcán. A hatalmas házak, melyek tátott szájú óriásokként tornyosultak feléjük, csendesek voltak, és látszólag kihaltak. Többségüknek már régen elkorhadt a teteje, csak néhány sötétlő vasgerenda csonk meredezett itt-ott. Zétény elővett a hátizsákjából egy erősen foszforeszkáló UV-zöld műanyag rudat, és azzal kezdte pásztázni maga előtt az utat. A Nap még nem teljesen bukott le a horizont mögött, de az épületek közé már nem tört be a fény. Hirtelen az erdők sűrűje jutott eszébe, ahol a lombkoronák gyűrűjében sokkal hamarabb sötétedik, mint a nyílt terepen. Arra gondolt, átvitt értelemben valójában ez is vadon. Egy olyan tégla és betondzsungel, amelynek meg vannak számlálva a napjai.

Óvatosan lépkedtek előre. Miközben Zétény az utat figyelte, fel-felpillantott a magasba, hátha lát egy olyan házat, amit elég barátságosnak tart ahhoz, hogy eltöltsék benne az éjszakát. Miközben mentek, Cudar hozzásimult a fiú lábához, és hangosan szuszogott. Úgy tűnt, ő is igyekszik elkülöníteni ennek a furcsa világnak a szagait és ingereit, hogy tisztán láthasson. Előttük a repedezett aszfaltot csenevész fű és gazcsomók ütötték át, melyek természetellenesen zöldnek látszottak a rúd fényében. Az utcát mindenhol törmelék halmok kupacai foglalták el, a levegőben kellemetlen, sűrű porszag terjengett.

Zétény egy pillanatra megtorpant, mert úgy vélte, az előbb hallott valamit. Cudar is megállt, és meredten figyelt. A férfi már éppen elhessegette volna a dolgot, amikor újra felzendült az előbb tapasztalt zaj, ami leginkább vadállati morgásnak tűnt. Ránézett Cudarra, aki nyugtalanul nyüszíteni kezdett.

– Nyugi, cimbora, nincs semmi baj… – kezdte a mondatot, de befejezni már nem volt ideje. Hirtelen sok torokból hangzott fel az ugatás, ami határozottan a közelből hangzott fel, valahonnan az utca vége felől.

Egy hajdani barikád maradványa magasodott előttük, amely ember magasan emelkedett ki az utcaszintből. Zétény néhány szökelléssel fenn termett a tetején, közben zsákjába süllyesztette a foszforeszkáló rudat. Amikor felért, kimeresztette a szemét, és megpróbálta kivenni a feléjük hömpölygő alakokat a felbukkanó hold gyér fényében. A falka, amely határozottan az ő irányukba tartott, legalább harminc kutyából állt. A menet elején egy hatalmas termetű, németjuhászra emlékeztető állat sétált, mögötte néhány méterre követték a többiek. Amennyire Zétény látta, a sor végén a kicsinyek és a nőstények meneteltek. Az állatok szemei úgy csillogtak a holdfényben, mint a gyémánt.

Cudar hirtelen nagyon nyugtalanná vált. Zétény először azt hitte, ha csendben maradnak, talán sikerül kikerülniük a találkozást a kutyákkal, de most látta, nem lesz képes lecsillapítani barátját. Cudar mély torokhangon felugatott, a vezérhím pedig azonnal feléjük kapta a fejét.

Zétény nem várta meg, hogy a támadók, akik azonnal csaholva eredtek a nyomukba, áthidalják a köztük lévő néhány tíz méteres távolságot. Elkapta Cudar grabancát, majd behúzta őt a mögöttük ásítozó kapualjba. Gyorsan elővette a világító rudat, és körülnézett: egy málló vakolatú ódon bérház lépcsőházába jutottak, ahol a falakon csak itt-ott árválkodott az egykor rákent festék. A töredezett szélű beton lépcsőfokokon mindenfelé törmelék halmok hevertek kisebb–nagyobb kupacokban.

– Utánam, Cudar! – kiáltott fel végül, majd futni kezdett felfelé. Maga sem tudta, merre menekülhetnének, de nem volt ideje a gondolkodásra. Az ugatás olyan közel hangzott fel, hogy azt feltételezte, a falka éppen most ért a ház elé.

A negyedik emeleten jártak, amikor az épületet betöltötte az őrült csaholás. A hangot felerősítették a falak, még jobban ösztönözve őket a rohanásra. Éppen az ötödik emeletre fordultak be, amikor Zétény észrevette, hogy a lépcsőnek a forduló előtt vége szakad. Legalább öt lépcsőfok hiányzott előttük. Először kétségbeesett, de aztán rájött, hogy talán ez az egyetlen lehetőségük a túlélésre. Felkapta Cudart, felhajította a lépcsőfordulóba, majd lendületet vett, és átugrotta a hiányos részt. A mellkasára érkezett, a tüdejéből kiszaladt a levegő egy hosszú másodpercre. Végül megfeszítette az imait, és rövid himbálódzás után felhúzta magát a másik oldalon.

Éppen lábra állt, amikor megérkeztek a kutyák. Éktelen csaholás töltötte be a helyiséget, amelyhez Cudar is csatlakozott. Az állatok egymás hegyén-hátán tömörültek az alattuk lévő részen, aztán a vezér határozott morgására elült az elviselhetetlen zenebona. A németjuhász és Zétény egy hosszú pillanatig farkasszemet nézett. A fiú úgy vélte, ha elmozdul innen, megadja a lehetőséget a nagyobb testű kutyáknak az átjutásra, amelyek képesek átugrani ide. Láthatóan vezér is mérlegelte a helyzetet, és idegesen járkált a fordulóban. Zétény úgy gondolta, ellenfele talán éppen azon morfondírozik, vajon megpróbálja-e a nyaktörő mutatványt. A tekintély, amit az évek alatt felépített, nem szenvedhetett csorbát, de jól láthatóan elég okos volt ahhoz, hogy jól tudja: a rossz választás akár az életébe is kerülhet.

Zétény felajzotta az íjat, és várt. Tudta, hogy rövid időn belül el fog dőlni a kérdés. Megtehette volna, hogy leszedi innen az állatot, de várt a megfelelő pillanatra. Azt akarta, hogy a többieknek végleg elmenjen a kedve a mai vadászattól.

A vezér idegesen végigment az utolsó lépcsőfokon, és úgy tűnt, már-már feladja a dolgot. Végül aztán újra morogni kezdett, aztán lendületet véve feléjük ugrott. Amikor a levegőbe emelkedett, Zétény íjából kiröppent a halálos vessző, átdöfte az állat torkát, aki pörögve bucskázott bele az alattuk elterülő mélységbe. A test tompán puffanva a betonhoz csapódott, és mielőtt a többiek felocsúdtak volna, Zétény még kétszer lőtt. A legnagyobb méretű kutyákat vette célba, akiket gyakorlott mozdulatokkal tett ártalmatlanná. A káosz azonnal eluralkodott a falkán, akik vezérükkel együtt az önbizalmukat is elvesztették. Egymást félrelökdösve tolongtak lefelé, hátra sem pillantottak a nagy sietségben. Amikor lejjebb értek, felhangzott még néhány kósza ugatás, de az állatok többé már nem fordultak vissza.

Zétény egy ideig tanakodott azon, visszamenjen-e a felbecsülhetetlen értékű vesszőkért, de végül arra a megállapításra jutott, holnap reggelig senki sem fogja bántani a holmiját. Nem szeretett volna még egyszer átugrani ide. A mellkasa sajgott, az oldalán égő érzésként jelent meg a horzsolás okozta seb. Egy pillanatra eszébe jutott az öreg halász intelme, de azzal nyugtatta magát, hasonló eset bármikor megtörténhetett volna vele eddigi útján is. Végül megsimogatta Cudart, és elindultak felfelé.

Két emelettel feljebb, a lépcsőfordulóban, talált egy rozzant vasszekrényt, amellyel ideiglenesen lezárta a lépcsőt. Fáradtan vánszorogtak tovább, Zétény úgy érezte, ólmos súlyok húzzák lefelé a lábát.

Végül ott álltak a csillagok fénye alatt. A lapos tetős ház tizedik emeletéről fantasztikus kilátás nyílt a városra. Habár a sötétség leple sok mindent eltakart előlük, de felerősített olyan részleteket is, melyeket nappal nem lehetett volna észrevenni. A holdvilág fénye megvilágította közelében lévő területet. Mindenfelé romos házak tetejét látta, a távolban itt-ott tábortüzek égtek. Néhányuk épületek tetején lobogott, de akadt köztük olyan is, amely lentről az utcák szintjéről származott. Hosszú percekig álltak így révületben, majd Zétény lassan elővette a tájolót, és Aranyka irányába nézett.

Hirtelen eszébe jutott az övén függő fácán, de nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy elkészítse a vacsorát. Elővette a zsákjában őrzött műanyagpalackban tartott vizet, és hosszan ivott belőle. Ezután keresett egy mélyedést a betonban, aztán Cudarnak is töltött az éltető nedűből.

Végül leterítette a pokrócokat, leheveredett, Cudar pedig szorosan odabújt mellé. Úgy merült álomba, hogy közben a végtelen csillagokat nézte, melyek apró fáklyákként ragyogták be a végtelen égboltot.

 

***

 

 

A hajnali Nap sugaraira ébredt. Felkelt, majd kinyújtotta a fekvéstől elgémberedett tagjait. Cudar a fal szélén állt, fejét előrehajtva nézett le a mélybe. Amikor meghallotta gazdája neszezését, megfordult, és sűrű farkcsóválás közepette a férfi felé ugrált.

– Jól van, Cudar, jól van! – mondta Zétény. – Jó kutya vagy! Na, várj csak, mindjárt elkészítem azt a fácánt!

Néhány évszázados gerenda –és parkettadarabot gyűjtött össze az alattuk lévő szintről, aztán gyomorral nekiállt megnyúzni a madarat. Nem telt bele fél óra, a fácán a hátizsákjából előszedett sütőrúdon forgott.

Evés közben eltűnődött a múltról. Eddig még sohasem látta az egykori fővárost, de úgy gondolta, a hely életében sem lehetett kevésbé veszélyes, mint most, a pusztulása után. Amerre nézett, csak házrengeteget látott, és elképzelte, ahogy ezer és ezer ember járja az utakat kocsival vagy gyalogszerrel. Egy pillanatra megjelent előtte a hömpölyögő, zúgó tömeg, ami egykor benépesítette Budapestet. Sámuel mindig így mesélt neki erről, hozzátéve: annak örül igazán, hogy ő nem abba a korba született.

Zétény többször megkérdezte tőle, miért gondolja így, de kitérő válaszoknál többet nem kapott. Sámuel folyton azt ecsetelte, az emberek akkoriban nem törődtek egymással, minden rideg volt és mesterkélt, és egy pénznek nevezett dolog mozgatta az emberek életét. Zétény próbálta ugyan felfogni a pénz fogalmát, de sohasem értette, hogyan lehet egy papír fecni egyenértékű egy bakanccsal vagy egy szép, kövér libával. Az egyik ilyen beszélgetés alkalmával, megkérdezte Sámuelt, jobb-e a mostani világ, ahol sokan elvadulva élnek, gyilkolnak és fosztogatnak. Az öreg kissé zavarodottnak látszott, aztán hebegni kezdett, mint aki nem is érti igazán a kérdést. Zétény ekkor döbbent rá, hogy lehetetlenség olyan dolgokról dönteni, melyeket saját maguk nem éltek meg.

Végül mindent befaltak, és elindultak lefelé. Útközben Zétény összeszedte a tegnap elhasznált vesszőket, közben gondosan megtisztította őket a rászáradt vértől.

Mielőtt kiléptek az épületből, még egyszer visszanézett, és hálát rebegett az őrangyalának, aki tegnap erre irányította őt. Úgy gondolta, ha nincs az a leszakadt lépcső, nem kerültek volna ki sértetlenül a találkozásból.

Az utca csendes volt és kihalt. Elballagtak a tegnapi barikád mellett, de a falka nyomát sem látták. Zéténynek eszébe jutott, az állatok talán csak átvonulóban jártak erre tegnap, de nem zárhatta ki a lehetőségét sem, hogy mégis beléjük botlanak a környéken. Szemével egy jó darabig fáradhatatlanul pásztázta a csöndes beugrókat és a fölöttük tornyosuló házak ablakait. Egy idő után úgy érezte, ez sokkal fárasztóbb tevékenység, mint az erdőben kóborolni – ott legalább tisztában volt azzal, mire számíthat.

A kezdeti óvatosság fokozatosan lanyhult. Jó néhány órája vándoroltak már, és egyelőre senkivel sem találkoztak. Végigmentek keskeny sikátorokon, széles sugárutakon – melyek mára sokkal jobban hasonlítottak egy fűcsomókkal sűrűn benőtt aszfaltmezőhöz –, majd egy furcsa térre jutottak el. A tér közepén egy magas obeliszk meredezett az ég felé, melyen egy szárnyas alak töredezett maradványai látszottak. Közvetlenül alatta, a talapzaton hét lovas szobra állt büszke testtartással. Zétény közelebb lépett az emlékműhöz, és csodálattal meredt a mesterművekre. Egy pillanatig gondolkodott, vajon miért olyan ismerősek számára az alakok, de aztán hirtelen eszébe jutott Sámuel meséje a hét vezérről, akik a magyarokat vezették erre a földre egykoron. Végignézett a magabiztosságtól és erőtől duzzadó vonásokon, mellyel a művészek a harcos honfoglalóknak állítottak emléket.

Közelebb lépett az egyik lovashoz, amely a hátán egy stilizált, az övéhez megszólalásig hasonlító íjat viselt. A vezér arcélét, alacsony termetét, és hosszú szakállát nézve, Zéténynek az volt az érzése, mintha tükörbe nézne.

Nem messze onnan, jobb és balkéz felé egy-egy félkörív formájú, fedett oszlopsor helyezkedett el, melynek beugróiban egy-egy álló szobor volt látható. Zétény több mint egy tucat különböző figurát számolt meg, akik közül sokan eltérő ruházatot, némelyik pedig koronát viselt. Habár a részletesen kidolgozott formákat erősen pusztítani kezdte az erózió, és néhány alak végtagjai vagy feje a földön hevert, Zétény mégis tátott szájjal bámulta a fantasztikus kidolgozottságot és az erőt, amely a monumentumból áradt. A történelmet szinte tapinthatónak érezte itt, és átragadt rá egy pátoszos büszkeség, ami mégis szomorúságba csapott át. Arra gondolt, a kőbe zárt vezérek és királyok talán még mindig figyelemmel kísérik a világ történéseit, és biztosan szomorúak amiatt, hogy fáradtságos munkájuk lassanként az enyészeté lesz.

Elszakította a tekintetét a szobrokról, a bűvölet pedig egy pillanat alatt tovatűnt. Úgy látszott, valamilyen módon Cudart is megérintette a helyből áradó erő, mert farkát behúzva lépdelt mellette, le sem véve a szemét a fölöttük magasodó látványról. A töredezett térköveken itt-ott terebélyes csonthalmok helyezkedtek el, ami arra engedett következtetni, hogy a tér kedvenc gyülekező helye lehet az éjszakai ragadozóknak.

Végül maguk mögött hagyták a múlt mementóit, de mielőtt beértek volna a túloldalon kezdődő utcába, Zétény még egyszer visszafordult, és hosszan bámulta teret. A látvány erővel és energiával töltötte el, és egyfajta bíztatásként hatott rá, ami erősítette benne a tettvágyat és a reményt.

Néhány sarokkal arrébb egy szűk keresztutcára kanyarodtak. Zétény megállt, és jóízűt kortyolt a táskájából elővett vizes palackból. Utána a tenyerébe is öntött egy keveset, amit Cudar mohó kortyokkal lefetyelt ki onnan. Aggodalommal vette tudomásul, hogy vízkészleteik kimerülőben vannak. Egyetlen félig telt palack árválkodott a zsákban. Az utóbbi napokban nem talált forrást a hegyekben, a Duna vizéből pedig fertőzésveszély miatt nem merített. Mivel azonban jó tempóban haladtak keresztül a városon, abban bízott, hogy kiérve a természetbe rájuk mosolyog majd a szerencse.

– Hé, te ott! Mi járatban vagy erre felé? – A hang nem messze előttük hangzott fel.

Zétény felnézett a merengéséből, és néhány tíz méterre tőlük egy magas törmelékhalmot pillantott, meg, amely elfoglalta az utca felét. A tetején egy tíz-tizenkét éves fiú ült. Minden jel arra mutatott, hogy ő szólította meg őket. Zétény nézte a csenevész alakot, aki éppen egy hosszú fűszálat rágcsált a fogai között. Felettébb magabiztosnak látszott.

– Csak keresztülmegyünk a városon – válaszolta Zétény. – A túloldalon van dolgunk.

A fiú leharapott egy darabot a fűszálból, és maga elé, a halom oldalára köpte azt.

– Itt csak engedéllyel haladhattok át – szólalt meg nyugodt hangsúllyal –, amiért fizetnetek kell.

Zétény körbenézett egy pillanatra, mert úgy gondolta, a fiú bátorságából ítélve, jó néhányan lapulhatnak a közelben, esetleges bevetésre várva. Feltűnés nélkül elforgatta a szemét. Az utca másik oldalán finom mozgolódást vett észre az egyik kapualjban, és egy árnyék suhant át a szemközti ház ablaka mögött.

– Akkor majd más merre megyünk tovább. – Miközben Zétény beszélt, Cudar hangosan morogni kezdett.

– Az nem lesz jó – válaszolt a fiú. Zétény a hangjából pökhendiséget és végtelen magabiztosságot érzett ki. – Ha már egyszer bejöttél a területünkre, mindenképpen fizetned kell. Van nálad valami élelem, víz, esetleg néhány értékes csecsebecse? Ha igen, jobban teszed, ha bevallod, és ideadod nekem. Akkor talán nem bántunk.

– A kutya is jó lesz ebédre! – hangzott fel a háttérből egy mély, öblös hang. – Bár úgy látom, te is elég kis zsengécske vagy, talán megbirkóznánk veled is.

Mindenfelől éktelen hahotázás hangzott fel. A fiú is hasát fogva nevetett a törmelék halom tetején. Kisvártatva egy alacsony termetű szakállas férfi lépett ki a szemközti kapualjból. Szakadt farmer viselt, hatalmas méretű pocakján csak úgy feszült a lyukas, zsírpecsétes trikó. Mocskos kezeit egy kétkezes fejsze nyelén pihentette, amit maga elé támasztott a földre.

A háttérből további alakok kezdtek előszivárogni a szomszédos épületekből. Többségük szurtos volt és vékony, testüket pedig mindenféle elnyűtt rongyokba csavarták. Zétény látott náluk néhány régi pisztolyt, de alapvetően szúró és vágófegyverekkel voltak felszerelve. Amikor véget ért a mozgás, Zétény legalább egy tucat férfit látott a halom tetején peckesen álló fiú mögött.

– Szóval, hogy döntöttél? – kérdezte újra a fiú.

Néhány másodpercre minden elcsendesedett, minden szem Zétényre szegeződött.

– Válaszolj, idegen! – vakkantott újra a szakállas. – Add elő, amid van, ha kedves az életed!

Zétény egy pillanatra hezitált. Tett egy kósza mozdulatot a hátára erősített íj felé, de menet közben megállította a kezét. A lőfegyverek látványa elbizonytalanította a sikeres menekülést illetően, és hiába futtatta le magában a különböző lehetőségeket, rá kellett jönnie, akármint választ, túlélésének esélyeik minimálisak. Lenézett Cudarra, aki lekushadva, izmait megfeszítve feküdt a földön, támadásra készen. Az állaton látszott, felmérte a helyzetet, és nem készül megfutamodni. Cudar elszántsága átragadt rá, vett egy mély levegőt, és döntött: nem fogja könnyen adni a bőrüket, harcolni fog az utolsó leheletéig.

Nem érzett dühöt vagy elkeseredettséget, hiszen az induláskor számba vette a kudarc lehetőségét is. Egy pillanatra nyugodtság töltötte el, és egy gondolat suhant át az agyán. Nem bánta meg, hogy elindult az ismeretlenbe, még akkor sem, ha a történet itt és most véget ér. Az új világba vetett hite mozgatta az életét gyermekkorától kezdve, és ha csak idáig tartott az út, akkor emelt fővel fogja bevégezni a sorsát.

– Ha akartok valamit, vegyétek el! – kiáltotta vissza.

– Hát akkor legyen! – válaszolta a szakállas.

Két szurtos képű ember lépett előrébb, az egyik éppen az övébe tűzött pisztolyt próbálta előhúzni. A lőfegyveresek lekushadtak az aszfaltra és törmelék halomra, a többiek sorra kezdték előszedni a fegyvereiket.

Zétény fél térdre ereszkedett, hogy minél kisebb felületet nyújtson támadóinak, majd szélvészgyorsasággal lecsatolta a hátáról az íjat.

Hirtelen egy lövés dörrent.

A férfi, aki előbb még a pisztolyával bíbelődött, tompa puffanás kíséretében arccal előre a földre rogyott.

Egy pillanatra mindenki megmerevedett, és a durranás irányába nézett. Zétény úgy hallotta, a hang valahonnan a fejük felől, az épületek tetejéről érkezett. Felpillantott, és az út túloldalán lévő négyemeletes ház tetején egy távcsöves puskát tartó alakot pillantott meg. Hunyorognia kellett, mert az idegen mögött világító Nap fényes aurát rajzolt a férfi köré, aki az optika mögül figyelte a támadóit.

Hirtelen olyan sűrű lett a csend, hogy a legyek zümmögését is jól lehetett hallani.

– Ha megmozdulsz, te leszel a következő, szakállas! – szólalt meg az idegen, fegyverét még mindig a hordára szegezve. Mély hangja betöltötte a teret, támadó testtartása pedig tekintélyt parancsolva mutatta, hogy komolyan gondolja az elmondottakat. – Most szépen mindenki leengedi a fegyvert, aztán eltűntök innen, amilyen gyorsan csak tudtok. Innen föntről ellenőrizni fogom, hogy elkotródtatok-e.

A szakállas lassan feltápászkodott a földről, majd felegyenesedve a feje fölé emelte a kezét, és jól láthatóan bólintott.

– Jól van, jól van. Legyen, ahogy akarod. Nem akarunk bajt.

Az idegen leengedte a baltát, majd intő mozdulattal adta tudtára a támadóknak, hogy menjenek.

A banda tagjai lassan felálltak, majd mindenki elrakta a fegyverét. A szakállas intett, és elindult az utca vége felé. A többiek rendezetlen sorban követték.

Az idegen továbbra is rájuk fogta a puskát, úgy nézte végig, ahogy egyre távolabb kerülnek. Amikor a menet elérte az utca végét, a szakállas még visszafordult, majd a sarok takarásából visszakiáltott.

– Megjegyeztünk, idegen. Óvakodj, hogy még egyszer összehozzon minket a sors! Akkor nem hagyunk majd futni!

Zétény letérdelt Cudar mellé, és simogatni kezdte az állatot. A férfi még ott állt a tetőn egy jó darabig, aztán leeresztette a fegyvert, és eltűnt a romos falak takarásában.

Zétény felegyenesedett, és a ház főbejáratára nézett. Kisvártatva az idegen bukkant fel az ajtóban. Világos árnyalatú, kopottas hosszúkabát takarta el szikár alakját, a fején pedig egy ősrégi autós bőrsapkát viselt. A homlokán egy gumírozott szíjra kötött, porvédővel ellátott napszemüveg pihent, acélkék szemei kivillantak a napcserzett, őszes borostával takart arcának sötétjéből. Ahogy Zétény felé tartott, súlyos bakancsa hangosan kopogott az úton.

Zétény kezét üdvözlésre nyújtva felé lépett.

– Zéténynek hívnak, és köszönöm, hogy megmentettél minket. Nem tudom, hogyan háláljam meg a kedvességed.

A férfi odalépett hozzá, és megszorította a jobbját. Zétény érezte az idegen záraz, erős tenyerét, amely kemény életről és kitartásról árulkodott.

– Örvendek. Talabér a nevem. És nem kell megköszönnöd, hogy elkergettem ezt a csőcseléket. Szívesen török borsot az ilyenek orra alá. Sajnos, mostanában egyre több ember esik áldozatául a hasonló bandáknak.

Elengedték egymás kezét, majd Talabér Cudar mellé térdelt, és simogatni kezdte az állatot.

– Nem idevalósi vagy, ugye? – kérdezte.

– Nem. Délnyugatról jövök, hogy átkeljek a városon az északi területek felé.

Talabér felegyenesedett, a bőrszíjon lógó puskát a hátára akasztotta.

– Mondd csak, mi lenne ott más, mint vadon és pusztaság?

Zétény lenyúlt a zsebébe, és előhúzta onnan a szakadozott térképet. Széthajtogatta a papírt, majd rámutatott egy részre, amely a város felett húzódott.

– Egy átutazó vándor mesélt az északon elterülő, virágzó területekről, ahol új közösségbe forrtak a magyarok. A helyet, ahol élnek, Aranykának nevezték el. Gyermekkorom óta álmokat látok, melyek arra ösztönöznek, hogy keressem meg a helyet. Tudom, hihetetlennek hangzik, de ez az igazság.

Talabér összeráncolta a homlokát. Furcsa volt neki a fiú beszéde, de Zétény őszinte és nyílt tekintetébe nézve hajlott arra, hogy elfogadja a nem mindennapi választ.

– Érdekes, amit mondasz – mondta végül. – Bár még sohasem találkoztam olyanokkal, akik látomásokban kapnak üzenetet a jövőről, és be kell vallanom, hogy én magam sem tapasztaltam ilyet soha, de azt gondolom, ebben a vad és kegyetlen világban bármi megtörténhet… Tényleg, van mit ennetek?

Zétény határozottan a fejét rázta.

– Tegnap ettük meg az utolsó falatot, és a vizünk is fogytán van.

Talabér felnézett az égre. Úgy tűnt, egy pillanatra a gondolataiba merült, aztán kisvártatva barátságosan Zétény vállára tette a kezét.

– Van néhány vackom szerte a városban, ahol elraktároztam némi készletet. Az egyik éppen a város szélén található, néhány órányira innen. Ha gondolod, velem tarthattok, eltölthetitek ott az éjszakát, aztán holnap elkísérlek benneteket a város széléig.

– Szívesen csatlakozunk hozzád, megköszönve a felajánlást. De mit kérsz érte cserébe?

Talabér elmosolyodott.

– Ha tényleg úgy van, ahogy állítod, akkor örömmel segítek neked. Jó látni, hogy mást is vezérelnek célok, nem csak engem. De most mennünk kell, ha sötétség beálltáig oda akarunk érni.

Néhány perc múlva maguk mögött hagyták az utcát. A hosszú órák alatt, amíg vándoroltak, Talabér mesélt Zéténynek a régmúltról, arról a korról, amikor a város még ragyogott, az utcákon emberek jártak, az éjszakát pedig lámpafény tette világossá. Miközben beszélt, kék szemei izzottak, látszott rajta, hogy örömmel osztja meg Zéténnyel a tudást. Bármerre mentek, ősi, elfeledett utcák és épületek neveit sorolta, melyből Zétény csak alig jegyzett meg néhányat. Zétény egy idő után rákérdezett, honnan tudhat ennyi mindent, hiszen nem élhetett még akkor, Talabér pedig nevetve válaszolta, hogy a nagyapja mesélt neki gyermekkorában, amikor együtt kóboroltak a városban.

Esteledett, mire megérkeztek a végcéljukhoz. Az ezerévesnek látszó gyárépület romjai hatalmas árnyként terültek el előttük, Talabér pedig határozottan abba az irányba indult. Nem messze attól a helytől, ahol valaha a bejárati kapu lehetett, Zétény egy rozsdás vasrácsot pillantott meg, ami előttük hevert a fűben. Talabér odalépett a rácshoz, majd egy fémrúd segítségével felemelte azt.

– Itt biztonságban leszünk – mondta. – Csak az a baj, hogy nehéz lesz megtalálni a vackomat a sötétben. Úgy látom, a fali rekeszbe rejtett fáklyákat mind elhasználtam.

Zétény elmosolyodott, aztán előhúzta a zsákjából a foszforeszkáló rudat, ami halvány fénnyel ragyogni kezdett a sötétben.

– Neked adom, legyen a tiéd. Nekem már nem lesz rá szükségem.

Zétény látta Talabér szemében, hogy igazi kincset adott neki. Örült, hogy ha nem is teljes mértékben, de viszonozhatja a férfi jóságát. Végül Talabér elrebegett egy halk köszönömöt, és elindultak lefelé a robosztus fém létrafokokon.

Néhány méter után egy oldaljárathoz értek, amit egy vaskos ajtó zárt el a külvilágtól. Talabér elforgatta a középen lévő nyitószerkezetet, a zsanérok pedig nyikorogva engedelmeskedtek, megnyitva előttük az utat.

A kis helyiségben – amely valamilyen kamra lehetett valamikor – éppen csak elfértek. A sötét fémfalakról erősen mállott a rozsda, Zétény orrát dohos, nehéz szag csapta meg. Talabér a szemközti falhoz lépett, majd az egyik sarokban kezdett kotorászni, és kisvártatva egy dobozt vett elő a kőkockákkal takart odúból. A dobozban kétszersült és műanyag palackban víz lapult.

Leültek a földre, aztán szótlanul falatozni kezdtek. Úgy tűnt, Talabér is elfáradt, és nem maradt egyéb története az estére. Amikor végeztek, leterítették a pokrócaikat, hogy leheveredjenek. Cudar odavackolta magát Zétény mellé, aki Aranykára gondolva merült a mély, álomtalan álomba.

 

 

***

 

A hajnali Nap pírja égővörösbe öltöztette a várost. Zétény a vadon szélénél állt, és a távolodó Talabér alakját nézte, aki a romos épületek felé tartott. Biztos volt benne, hogy a férfit nem a véletlen sodorta útjába, és Talabér segítségének köszönhetően most már rövidesen eléri végcélját. Az úton idefelé próbálta győzködni a férfit, hogy tartson vele, de Talabér nem akarta elhagyni a lakhelyét. Azt mondta, neki itt van feladata. Zétény megértette ezt. Az erő, amely előre mozgatta, segítette számára feldolgozni Talabér döntését. Mindig kell valaki, aki a vadonban marad, hogy felkarolja az elesetteket és megvédje a gyengéket. Zétény tudta, Talabér dzsungele legalább olyan veszélyes, mint a Természet, amin átküzdötte magát Budapestig. Nem kételkedett abban, ő nem lett volna képes hosszú távon követni ezt az életformát, és valószínűleg Talabér sem tudott volna megszokni mást.

Végül vetett egy utolsó pillantást a jótevőjére, gondolatban megköszönte a Teremtő gondoskodását, majd hátat fordítva Pestnek, a szemközti erdősáv felé indultak.

Sokáig barangoltak az erdőben, vékony vadcsapásokat követve a sűrű fák között, aztán onnan kibukkanva végigmentek a síkságon, ahol lensárga, hosszú fű nőtt. Mikorra a Nap a delelőjére ért, egy lápvidéket értek el, amely megkerülhetetlen szélességben húzódott a horizont alatt. Belépve az áthatolhatatlannak látszó nádrengeteg közé, félig vakon vándoroltak órákon keresztül, kizárólag a tájolóra iránymutatására hagyatkozva. Néha felhangzott a lápi farkasok hátborzongató éneke. Cudar többször összerezzenve bújt a lábához, de szerencsére nem keresztezték a vadászok útját. Késő délután értek ki a mocsárból, ahol a távolban lankás dombok sziluettjei bontakoztak ki.

A természet magához ölelte a tájat. Néhány romos tanyaépület látszott nem messze tőlük, minden tisztának és érintetlennek tűnt. A fák és bokrok rohamléptekben hódították vissza a vidéket, melyet az ember előtt végtelen hosszú ideig birtokoltak.

Zétény leheveredett a puha fűbe, majd hosszan ivott a Talabér által adott vízből. A többit egy lyukba öntötte, ahonnan Cudar lefetyelte fel a maradékot. Elővette a térképet, amelynek jelzése szerint a városkának a közelben kellett lennie. Éppen azon morfondírozott, hogy eléri-e célját az est beállta előtt, amikor felpillantva a szemközi dombra egy alakot vett észre. Az ebből a távolságból alacsonynak és vékonynak tűnő ember mintha határozottan rá bámult volna. Az idegen felől nem érzett semmilyen fenyegetést, testtartásából inkább várakozást olvasott ki.

Feltápászkodott, majd sietősen a domb felé indult. Cudar nyelvét kinyújtva, hangosan lihegve kocogott mellette. A Nap éppen lebukott a nyugati dombok mögött, amikor elérte a meredély közepét. Az alak továbbra is ott állt, mintha tényleg őrá várna. Azóta nem mozdult, hogy észrevette őt, Zéténynek úgy tűnt, mintha szoborrá merevedett volna. Megszaporázta a lépteit, és az utolsó néhány száz métert szinte futva tette meg.

Egy kőhajításnyira lehetett az alaktól, amikor megállt, hogy szemügyre vegye. Az öreg aggastyán hosszú botra támaszkodott, fején pedig furcsa koronát viselt, amelyet madártollak és őzagancs díszített. Széles lebernyeg-köpenyére állatfigurákat és nyilas lovasokat festettek, lábát vékony állatbőrből készült bocskor fedte. Elaggott testét összeszikkasztotta a kor, borotvált arcát mély barázdák szabdalták keresztül-kasul.

– Már vártalak. – Az öreg rekedtes hangja áthatolt téren és időn, és Zétény úgy érezte, mintha a mondat valahol a fejében szólalt volna meg. – Gyermekkoromban álmot láttam. Az álmomban egy ifjú jött felém a nádas felől, aki a hátán íjat viselt, társasága pedig egy kutya volt. Több mint nyolcvan esztendő telt el azóta, de én mindig is biztos voltam benne, hogy egyszer találkozom majd vele.

Zétény nem kételkedett az öreg szavaiban. Maga is átélte, ahogy az ismeretlen megjelenik előtte és magába zárja őt a vágy. A vágy az indulásra és a megérkezésre. Jól tudta, mit érezhet most az öreg. Beteljesült, amire egész életében várt, és közelebb került a végső feladatához.

– Zétény vagyok – mondta végül. – Kit tisztelhetek benned, atyám?

– Kende vagyok, Aranyka városának táltosa. Győrből vándoroltam ide szüleimmel, a Nagy Kataklizma után. Apám mindig azt mondta, Isten akaratának engedelmeskedve jöttünk erre a földre, hogy részesei legyünk az új kezdetnek… De most induljunk. Naplementéig vissza kell érnünk Aranykába.

Az öreg olyan fürge lépetekkel indult el, hogy Zétény alig tudta tartani vele a lépést. Végigmentek a gerincen, évszázados tölgyek között, majd felhágtak egy sziklaoromra, ahonnan eléjük tárult az egész vidék. A távolban egy völgy húzódott, mely kicsiny patak metszett ketté. Amerre a szem ellátott, tábortüzek égtek, sátrak gyűrűjében.

Az öreg megtorpant, majd botjára támaszkodva megpihent. A semmibe révedt a tekintete.

– Amikor annak idején ideértünk, még csak néhány család lakott itt. Akkoriban nehezen éltünk. Meg kellett védenünk magunkat a betolakodóktól, és újra kellett tanulnunk mindent, ami az önfenntartáshoz kell. Később aztán sokan érkeztek, az életünk pedig megváltozott. Egymásért küzdöttünk, és gyermekeink jövőjéért. Megfogadtuk, hogy felépítünk egy új világot, ahol az emberek szeretetben élnek, mindenki javára.

– Azt mondod, újra kellett tanulni mindent. De mondd csak, hogy voltatok képes Isten útjára visszatalálni?

Kende Zétény felé fordult. Szemében kortalan fény és intelligencia csillogott, amely sokkal ősibb volt, mint maga az emberiség.

– A tudás nem tűnt el, de sokan azt hitték, teljesen feledésbe merült. Aztán mindig jött valaki, aki hozott valami újat, mintha csak azért került volna ide, hogy helyreillesszen egy hiányzó mozaikdarabkát. A végtelen Univerzumban, melyet a Teremtő hozott létre egykor, nincs helye káosznak és rendezetlenségnek. Ha valami elromlott, akkor meg kell javítani, a felborult egyensúlyt vissza kell állítani. Ebben segít nekünk az Ősi Hit, amelyet a honfoglaló nagyjaink hoztak magukkal e a földre egykoron. A tudás megbújt regékben, dalokban, és elfeledett helyekről bukkant elő akkor, amikor a legnagyobb szükség volt rá. Most úgy érzem, sikerült visszatérnünk a gyökereinkhez.

Cudar halkan vakkantott, és odadörgölőzött gazdája lábához. Zétény megsimogatta az állatot, aztán kiegyenesedett, és Kende szemébe nézett.

– Amikor gyermekkoromban álmot láttam arról, hogy ide kell jönnöm, nem tudtam, milyen célból kell végigküzdenem az utamat. Most megérkeztem, és készen állok arra, amire teremtettem.

Kende odalépett Zétényhez, és megfogta a karját.

– Tudom, hogy képes vagy rá. Érzem benned az erőt és az elkötelezettséget. Átadom neked az összes tudásomat, hogy lelki vezére lehess új népednek. De most menjünk, nemsokára kezdődik a beavatás.

Mire a sátorok széléhez értek, beköszöntött az éjszaka. Végigmentek egy széles, kitaposott úton, egészen a város belseje felé.

A központi tábortűz bevilágította a teret. Rengeteg ember ült a tűz mellett, akik most mindannyian feléjük fordultak. Látszott a szemükben a várakozás izgalma, tapintható volt rajtuk a feszültség. Fiatal lányok táncoltak a máglya körül, kezüket a fejük felé emelve és összefonva. A lángok narancsos fénye ugrált az arcukon, kirajzolva a boldog mosolyt, amiből Zétény az összetartozás érzését olvasta ki.

Kende belépett a körbe, majd felemelte a kezét, az arcát pedig az ég felé fordította. Egy pillanat alatt elhalkult az izgatott moraj, és mindenki rá nézett. Végül az öreg Zétény felé fordult, és intett a fiúnak. Zétény elindult, Cudar pedig egy hang nélkül lekushadt a földre. Amikor a fiú a megjelölt helyre ért, egy bőrruhába öltözött férfi gőzölgő folyadékot hozott Kendének egy kis fémedényben. Kende az ég felé emelte a főzetet, majd leengedve azt hosszan kortyolt belőle. Végül átnyújtotta Zéténynek az italt, aki felhörpintette a maradékot.

A kesernyés, csípős íz végigölelte a fiú száját, a melegség a gyomrába költözött. Kende bólintott egyet, mire a lányok újra kezdték a körtáncot, a férfiak kezében lévő dobok ütemesen szólni kezdtek.

Zétény érezte, ahogy egyre jobban ellazul. A szer elzsibbasztotta a végtagjait, de az érzékeit teljesen kinyitotta. A doboló hang mögött érzékelte a fák susogását, a ciripelő tücsköket és a tűzben elhamvadó fadarabok pattogását. Kende hozzálépett, és megfogta a kinyújtott kezét. Ahogy az öreg megérintette, hirtelen újra látta a képeket, amelyet gyermekkorában oly sokszor.

Segíthetsz a népednek, hogy ők is megtapasztalhassák mindazt, amit álmaidban láttál. – A táltos szája nem mozdult meg, Zétény mégis hallotta a fejében a hangját. Lelke hirtelen kilépett a testéből, és felülről látta önmagát. Aztán egy röpke lélegzetvétel múlva tovább emelkedett, onnan szemlélte az alatta elterülő vidéket, aztán még feljebb szállt egészen addig, amíg az egész Föld a látóterébe került. Végül kiröppent a csillagok közé, és egy pillanat alatt megértette, hová is tartozik valójában.

Az egész nem tartott tovább néhány másodpercnél, és egy mély levegővétel kíséretében visszatért a testébe. A körülötte lévőkre mosolygott, aztán lehunyta a szemét, hogy a dobok ütemes hangjára teljesen magába zárja a révület.